A barna ötven árnyalata – A feleségem története

2021. szeptember 27. 12:51

Dudás Viktor
A nagy formátumú regények filmre vitele mindig komoly kihívás, ám igen ritkán hoz sikert. Enyedi Ildikó szépen kivitelezett, látványos Füst Milán adaptációja sem tud rácáfolni a fenti igazságra. Recenziónk.

Többször elmondott igazság: nagyformátumú regényt, amelynek a története és az azt elmesélő, leíró szövege gazdagon kidolgozott, nem könnyű nagyjátékfilmmé adaptálni, mert az eredmény könnyen válhat töredezett, egymáshoz csak a szereplők által köthető részletek folyamává, amely csak mérsékelten képes visszaadni az irodalmi alapanyag eredeti hangulatát. Sajnálatos, de Enyedi Ildikó Füst Milán adaptációja sem tud rácáfolni a fenti igazságra.

Mindig érdekes helyzet, amikor egy alkotó sikeres munkáját – Enyedi Ildikó esetében az Oscar-jelölésig jutó Testről és lélekrőlt – követő új filmjével állunk szemben, amelyet a korábbi mű(vek) fényében is jelentős várakozás előz meg. A rendezőnő eddigi filmográfiájának központi elemei a szerelem, a „vágyak vonzása”, a beteljesületlenség, a sejtelmesség, melyek mindegyike fontos alkotóelemei A feleségem történetének is. Csak ezúttal az alap nem önálló rendezői történet, hanem egy ismert irodalmi mű adaptációja.  A film a két főszereplő között zajló flört, szerelem, kötődés és megvetés szélsőségeit feszegeti, amelyre végig rávetül a hűtlenség bizonytalanító árnyéka. Füst Milán: A feleségem története - Störr kapitány feljegyzései könyve izgalmas alap, de egy 400 oldalas regény megfilmesítése komoly kihívásokat hordoz magában.

A film látványvilága már az első képkockákkal képes elcsábítani nézőjét. A helyszínek impozáns módon idézik meg a történet korszakát, minden apró részlet kivitelezésén érződik a maximális precizitás.

Láthatóan a produkció megvalósításában az alkotóknak nem kellett kompromisszumokat kötniük.

A szereplők közül először a film központi alakját, Störr kapitányt – Gijs Naber megformálásában – ismerjük meg, akiről rögtön látható, közel sem olyan öntörvényű, zabolátlan „tengeri medve”, mint a regénybéli alakja. Visszafogottságot sugárzó tekintete alapján sokkal inkább gondolhatnánk őt egy orvosnak, mint a nyílt tengeren a természeti erőkkel dacoló, az emberek életéért és rakományért felelő szigorú parancsnoknak. Naber habitusától számomra ezért is hat idegenül hirtelen elhatározása, miszerint az ajtón belépő első hölgyet megkéri és feleségül veszi. Az „áldozat”, Lizzy  – akit nem is látunk az ajtón belépni – az első pillanattól a sejtelmesség látszatát sugallja, aki mögött rejtélyes titkok lappanganak. Lea Seydoux Lizzy-je kapcsán olyan érzésünk van, mintha folyamatosan menekülne, aki minden új lehetőségre, jelen esetben a hirtelen jött házasságra is egy új, megbízható alibiként tekint. A karakter leírásánál a legtöbben finom francia hölgyet emlegetnek, holott a finom francia hölgyekről aligha szoktak rendőrségi aktákat vezetni, amelyek tartalmának megismertetése előtt később a nyomozó a férjet egy pohár itallal kínálja.

 

A film központi témája a két főszereplő közötti változatos érzelmi viszony, szenvedély, háború, békülés, szerelem, harag, öröm, bánat váltakozásai, amely érzelmek sokszínűségét a szereplők közti párbeszédek egyáltalán nem jelenítik meg.  Lizzy és Jakab szinte végig egy tónusban kommunikálnak, mintha a mában maradtak volna, és a párbeszédeik csupán megfáradt múltba révedések lennének. Egyáltalán nem érződik rajtuk a történetben való elmélyültség. A forgatókönyvet egyedül jegyző rendező dialógusai gyakorta hatnak mesterkélten, idegenül a színészek szájából – feltűnően sok a „Hé, na, idehallgass”, „De nagy szamár vagy” kezdetű mondat –, amely hatást a visszafogott, erőtlen szinkron még tovább erősít.

Enyedi Stöhr kapitánya sokkal megengedőbb, mint a regénybéli karakter alap, így

a két főszereplő közötti viszony is sokkal súlytalanabbá és ezáltal feszültség nélkülivé válik.

Stöhr markánsnak aligha mondható érzelmi reakcióira Lizzy a legtöbbször fád dohányzással reagál. Számára, látszólag, bármelyik ilyen alkalommal akár vége is lehet a kapcsolatnak. A házasságért és a másik iránt tanúsított érzelmeket csak a férj oldaláról tapasztalhatunk, de ezek is csak a cselekvések szintjén zajlanak, nélkülözve a verbalitásban rejlő dinamikai sokszínűségeket. Lizzy-n egyszer sem érződik a férje iránti vonzalom és az általa nyújtott biztonság elvesztéséért aggódó félelem szikrája, vagy akár a számítás tudatossága. Ezáltal Störr öngyilkossági kísérlete is teljesen súlytalan marad. A regénybéli szereplők habitusa csak részben jelenik meg a vásznon, így az alaptörténetből kiolvasható sírig és azon túl tartó szerelem, szenvedély a film végi fordulattal egy silány árulássá devalválódik, amely azt bizonyítja: a férfi egész filmen keresztül tartó kétkedése egyáltalán nem volt alaptalan és a „finom francia hölgy” korántsem személyekhez, hanem javakhoz, lehetőségekhez vonzódik. A kapcsolat valóban teljesen egyoldalú maradt. A film gyors lezárása még csak azt sem adja meg a néző számára, hogy valójában együtt érezzen a kapitánnyal élete tragédiájában.

A két szereplő a film utolsó harmadában, a hamburgi lakásban zajló tinta-üveges jelenetben mutatja meg, hogy milyen szenvedéllyel teli is lehetett volna a film, ha az aprólékosan kidolgozott korabeli kikötői és utcajelenetek, a nyílt vízen a hajón zajló tűz elhárítása, vagy grandiózus társasági jelenetek helyett a két főszereplő érzelmi tónusainak a változására koncentrált volna. Ebben a jelenetben derül ki leginkább, hogy a két színész és az alkotók milyen dinamikus, érzelmekben gazdag utazásra vihették volna a nézőket.

Mivel A feleségem története a két fél érzelmi változásának a kibontása helyett az egész történet megmutatására tett kísérletet, nem lett más, mint egy előttünk szépen elúszó festmény, amely apró részletességgel kiművelt ugyan, de a rajta látható kép semmilyen markáns újdonságot nem nyújt a szemlélőnek. A barna ötven árnyalata.

Egy irodalmi adaptáció esetében nyilván nem könnyű döntés, hogy a teljes könyvet vagy annak a rendező általi „olvasatát” lássuk a vásznon, különösen akkor, ha a rendező a regény történetének egészét igyekszik elmesélni.

Az egész filmből érződik: Enyedi Ildikó szerelmes a regénybe

és azt szeretné, hogy a moziszékből felállva mi is vele érezzünk. De mivel a teljes könyvet próbálja meg három órába sűrítve elmesélni, kevéssé jár sikerrel; szinte a lehetetlennel próbálkozik. Ha csak a történet egyes fejezeteire, a két ember közti szenvedély hullámzásaira koncentrált volna, talán felkeltette volna az érdeklődésünket, és kezünkbe vettük volna – újra, vagy először – Füst regényét. Ez sokkal célravezetőbb, életszerűbb döntés lett  volna. A nagyívű klasszikus írások filmre vitele mindig komoly kihívás, ám igen ritkán hoz sikert.

Ahogy a filmben is elhangzik: hiába várod, hogy az élet igazodjon hozzád, neked kell igazodnod az élethez. Különben megbüntet.

Ami tetszett:

  • az utcaképek, társasági események és kikötői helyszínek fantasztikusan kidolgozott részletessége – még ha sokszor indokolatlan is
  • a jelmezek és a látvány stílszerűsége
  • film zenéje
  • a „tinta-üveges”-jelenet energiái

Ami nem tetszett:

  • a hosszú szex jelenet utáni hirtelen vágás, mintha pofon vágná a nézőt
  • a „csokoládé”-jelenetben Störr visszavágyik a végtelen tengerre, ahol a hajón végtelenül monoton szeli a habokat; itt miért rögtön a forduló után látjuk a hajó farvizét?
  • Störr betegsége és az abból való ébredése mutatja meg leginkább, mennyire elnagyolt a film a regényhez képest
  • a film legutolsó utcajelenete, amikor Störr látni (véli) Lizzyt az utcán; sokkal felemelőbb, markánsabb lett volna, ha Hamburg, vagy kikötő szintű utcaképben történt volna meg.

 

A szerző, Dudás Viktor filmszakértő, többek között a magyarországi Oscar-díj közvetítések szakkommentátora. 

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés