Jó Buda és dicső Pest

III. évfolyam 4. szám | Meta - Budapesti történetek
2021. január 28.
A reneszánsz kortól kezdve szerették, kedvelték, vitatták, gyűlölték poétáink Budát és Pestet: veretes verssorokon keresztül rohanunk most át a színes-szagos magyar főváros évszázadain

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Tíz éve a kedvencem Billy Collins Budapest című költeménye, melyben városunkat távoli, titokzatos, izgalmas helyként említi, ahová talán sose jut el. A verset maga a koszorús költő (US Poet Laureate) olvassa fel a videómegosztón, méghozzá igen szépen, ám az évek során alig 150 ezer nézője akadt.

Budáról és Pestről az évszázadok során persze számos magyar nyelvű vers is született. Kinek a zaj, kinek a csönd, kinek a szerelem, kinek a magány volt a múzsája. A 22 éves Bornemisza Péter itáliai egyetemre indulva 1557 körül írta a Cantio optimát, ami a honvágy és a hazaszeretet megható leírása ma, félezer év múltán is: „Siralmas énnéköm te­tűled megváltom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom; / Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”

Nemcsak mentek, hanem jöttek is a költők. Például Berzsenyi Dániel, aki 1815-ben írt a városokról Vitkovics Mihályhoz című episztolájában: „Midőn Budának roppant bércfokáról / Szédűlve Pestnek tornyait tekintem / S a száz hajókat rengető Dunát, / A nagy Dunának tündér kertjeit / És a habokkal küzdő szép hidat, / Mellyen zsibongva egy világ tolong”. Berzsenyi csupa bájjal és szeretettel ragadta meg azt a látványt, amit réges-régi akvarellekről mi szintén ismerünk. A csupasz Gellért-hegyet vagy a hidak és rakpart nélküli, gyümölcsfákkal övezett, aprócska Pestet. Sajnos a való azonban máshogy festett. Költőnk nem volt oda városunkért, igazándiból a vidékért rajongott, s csak Vitkovicsot akarta vigasztalni a „roppant bércfokokkal”. Azért szép tőle, hogy megpróbálta.

Ha már szóba jött a költői túlzás, érdemes elmerengeni ezen is. Collins agyonmanikűrözött fényképek és hírek alapján sejtelmesnek írja le Budapestet, miközben mi piszkosnak, zajosnak és idegesnek csúfoljuk. Talán értékelhetnénk többre a fővárosunkat, de az irodalomórák is. Legfőképp reménytelen szerelemről, elnyomásról, vigasztalan elmúlásról szólnak, s valahogy elvész közben az ember és a valóság. Pedig költőink leszálltak időnként a „szociológiába”, és kemény, ízes nyelven megírták a rögvalóságot, azaz a tutit. Ebből jön alább rövid szemle.

Címlapfotó: Kilátás a Gellért-hegyről 1876 körül. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés