Két Anschluss között: új kötet a nyugat-magyarországi felkelésről

2021. január 20. 9:44
Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelést azért is szervezte komoly erőfeszítésekkel a magyar kormány a félhivatalos szervein keresztül, mert pontosan tudták, hogy Sopron elvesztése reális opció volt. Összegző történelmi kötet jelent meg az évszázaddal ezelőtti nyugat-magyarországi eseményekről.

Hiánypótló összegző munka jelent meg Nyugat-Magyarország történetéről Tóth Imre soproni múzeumigazgató és történész tollából a kissé homályos Két Anschluss között. Nyugat-Magyarország és Burgenland Wilsontól Hitlerig címmel.

A cím talán a Nyugat-Magyarország bekebelezésére tett többszöri osztrák kísérletekre utal, melyekkel kapcsolatban máig sok tévképzet kering. Nemrég például a köztévé egyik adásában hangzott el, hogy az osztrákok eleve oda akarták adni Sopront Magyarországnak 1921-ben, s így a nyugat-magyarországi felkelés értelmetlen volt. A szerző fontos tisztázó sorokban emeli ki, hogy ez csak „porhintés” volt, és hogy „kétséges” volt az osztrákok „szavatartósága”.

Az itt bemutatottak és más források alapján nem lehet vitás, hogy a nyugat-magyarországi felkelést azért is szervezte komoly erőfeszítésekkel a magyar kormány a félhivatalos szervein keresztül, mert

pontosan tudták, hogy Sopron elvesztése reális opció volt.

Itt a továbbiakban is főleg a kötet 1921-es eseményekkel kapcsolatos részeivel foglalkozunk, noha a könyv a nagynémet eszmékkel és a monarchia összeomlásával nyit, s a rendszerváltással zárul. A kötetben hangsúlyosan megjelennek a diplomáciai források, például külföldi követek jelentései, ami érthető, hiszen a szerző korábban például Kánya Kálmán külügyminiszterről írt.

Különösek értékesek a német külügyi iratok, melyeket elsősorban Hitler hatalomra jutásától fogva szokott idézni a szakirodalom, a húszas évek anyaga inkább feledésbe merül. Bár az összeomlással kapcsolatos német jelentések kiadásra kerültek, a téma kapcsán pont olyan dokumentumokhoz nyúlt a szerző, melyek – ellentétben például a vonatkozó francia iratoktól, melyeket magyarul is több kötetben kiadtak – kevessé ismertek.

A közelgő centenárium kapcsán nagyon is lényeges, hogy mit ír a szerző a nyugat-magyarországi felkelésről. A téma ellentmondásos forrásaira, a később egymással vitatkozó felkelővezérek szavaira is utalhat, mikor arról ír, hogy a felkelők „tisztázatlan összetételűek” voltak például az első ágfalvai ütközetnél. A szerző kérdőjelet tesz a „spontán (?) felkelés” szavak közé, érzékeltetve, hogy a felkelés helyi társadalomba ágyazottsága, támogatottsága, spontaneitása vita tárgya. A szerző kommentár nélkül alkalmazza viszont a Rongyos Gárda kifejezést, melyről egyébként még a felkelés irányába táplált rosszindulattal nem vádolható Domonkos László is megállapította Héjjas-könyvében, hogy a felkeléstől független konstrukció. (Szerinte korábbi, szerintem, primer forrásokra alapozva, későbbi konstrukció).

Különösen izgalmas, hogy Tóth

utal a felkelés során a helyieket ért „erőszakos provokációkra”,

ezeket azonban tapintatosan nem fejti ki. Ez érdekfeszítő, hiszen bár a szerző óvatossága érthető, más történészek is elsiklottak ezen atrocitások felett, például hiába keresné őket Bodó Béla kanadai történész friss, angol nyelvű monográfiájában, melynek vállalt célja a fehérterror teljeskörű feldolgozása, tárgyévünket is beleértve.

Hasonlóan kevéssé feltártak a helyi magyarokat ért atrocitások is, a korabeli lapokban például komoly visszhangot keltett Scholtz Ödön ágfalvi evangélikus esperes, nemzetgyűlési képviselő (!) osztrák csendőrök általi internálása. A képviselő neve azonban csak egyszer fordul elő a könyvben, más kérdés kapcsán. A kötet részletesen ír a soproni népszavazásról is, változatos röplap-anyagot mutatva be képmellékletében, olyan röplapokat és plakátokat is az olvasó elé tárva, melyek korábban nem voltak elérhetők a szakirodalomban vagy az interneten.

A könyv stílusa olvasmányos, a szerző gazdag jegyzetapparátussal támasztja alá állításait, idézett levéltárai között helyi források, de még brit iratok is felbukkannak. (Megjegyzendő, hogy a téma brit iratai is kiaknázatlanok, a londoni források egyébként használó Karsai Elek például a Számjeltávirat valamennyi magyar királyi követségnek című könyvében egy-két oldalon kívül nem is foglalkozik a nyugat-magyarországi kérdéssel, talán nem is ismerte ezeket az dokumentumokat).

Akit érdekel a nyugat-magyarországi kérdés, annak Fogarassy László tanulmányai és Botlik József több könyve mellett ez a munka is elengedhetetlen olvasmány lesz. A témának összefoglaló feldolgozása mellett új kutatási eredményeket is az olvasó elé tár, mindazonáltal a szerző mégis azzal a szájízzel rakhatja le a munkát, hogy az események százéves évfordulójához közeledve több a megválaszolatlan kérdés, mint a feltárt és igazolható tény.

Összesen 29 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A "sunyi" kétségkívül találó jelző rájuk.

Ez egy könyvcím 1971-ből: Ödenburg, das verlorene Herz des Burgenlandes

Kis szívem! Sopron, Burgenland elveszített szíve!

'...az osztrákok békések, jó fejek" - ezt tapasztalhatta az 1945-ös 'brünni halálmenet' Ausztriáig eljutó maradéka, akiket 'mit kerestek itt' szidalomözönnel fogadtak a határon átvergődésük után.

1529-ben már ez történt. Egy vesztes csatát megtakaríthattunk volna esetleg, de Magyarország hatalmi helyzete ugyanúgy megsemmisült volna.

Lett volna esély a hatalmas pénz- és emberbeli oszmán fölény ellenére is.
A szakadár amerikai gyarmatok is esélytelenek voltak a hatalmas brit birodalommal szemben - ott az angolok azért mentek bele a függetlenségi nyilatkozatba, mert többe került a háború, mint amit a gyarmatok hoztak volna.
Magyarország nagyon jól védhető volt a Kárpátok és a Duna (Dráva) vonalában, ahogy az látható volt a Hunyadiaknál is. A hatékony védekezés azt jelentette, hogy kerestek egy könnyebben támadható célpontot (ami ugyanannyi pénzért cserébe nagyobb hasznot hoz).
De sajnos utólag könnyű okosnak lenni (a legnagyobb baj a széthúzás volt, hogy a nagyurak a saját pecsenyéjüket sütögették, Mátyás hasonlóan jó képességű fia sajnos nem törvényes utód volt (Beatrixtól nem volt gyereke), és ott volt még a magyar érdekeket nem néző Habsburgok igénye a trónra (amit az ellopott koronával zsaroltak ki))
Amit tehetünk, hogy okulunk a történelmi hibákból, és próbáljuk ezt a tudást a jelenben az előnyünkre fordítani.

Azért a széthúzás már Hunyadi János dolgát is megnehezítette. Hát igen, Nándorfehérvár eleste védtelenül hagyta a Délvidéket. Viszont II. Lajos hagyta a törököket átkelni a Dráván, és utána a csata napján felvenni a támadó alakzatot - ők addig csak vártak a tűző napon. És azon is el lehet gondolkodni, hogy ha nem lett volna a Dózsa-féle felkelés, akkor milíciákkal pótolhatták volna a török számbeli fölényt.

Bocs, mikor néztél utoljára térképet?

Mondjuk szimbolikus helyreállítása, tehát a szóbajövő fővárosok (Bécs, Róma) elfoglalása. Eddig OK, de hogy képzeled, hogy a török kézben tartja Bécset, Magyarország meg fönnmarad erős hatalomként? Jó, rendben, hogy Bécs megtartásához elég a Duna vonalát kézben tartani, és pl. Budát, de az nem a középkori Magyarország szíve véletlenül?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés