A Reményhez

II. évfolyam 47. szám | Élet - Utolsó Figyelmeztetés
2020. november 19.

Hegedűs Zoltán

A magyar irodalom egyik legszebb lírai költeménye Csokonai Vitéz Mihálynak A Reményhez című verse. Az általános iskolai tanulmányokból szerintem mindenki emlékszik még rá, ha másra nem, a „Csalfa, vak Remény!” sorra biztosan. Bár Csokonai elégiájában a remény nem túl szimpatikus szereplő, most az egész világ a reményből él.

Idén tavasszal a világ bezárkózott. Jött egy vírus, amit nem ismertünk, és az emberek – érthetően – visszahúzódtak az otthonukba. Az offline közösségi élet egyik napról a másikra megszűnt. Kiürültek az utcák, a tantermek, a kávézók, az éttermek, a templomok. A megszokott világunk néhány hétre megszűnt létezni. Disztópikus látomás. Ha egy hollywoodi filmen nézzük végig, biztos izgalmas lett volna. De nem, ez maga volt a valóság. Hónapokig nem találkozhattunk személyesen szeretteinkkel, barátainkkal, ismerőseinkkel. Persze az élet nem állt meg, utat tört magának. A kapcsolattartás a virtuális térbe költözött. A valódi kocsmaasztalokat felváltották a virtuális bárpultok. A péntek este az online világban nyert új értelmet. Mi is így tettünk a barátaimmal. Az éppen aktuális közösségi oldal ablakot nyitott nekünk, hogy azon keresztül beszéljük meg a hét legfontosabb eseményeit. A bizonytalan helyzetben a beszélgetések legfelemelőbb része mindig az volt, ahogy elképzeltük, mit fogunk majd tenni, ha vége lesz a járványnak. Közös meggyőződés volt, hogy nyárra a járványnak vége lesz. Ősszel pedig minden visszaáll a régi kerékvágásba, és újra együtt lehetünk. A járvány pedig csak egy rossz emlék lesz addigra már. A nagybetűs REMÉNY adott lelkierőt a bezártságban.

Most az egész világ a reményből él”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés