„Feltettem a kezem, ő meg lőtt”

2020. október 22.
1956. november 3-án este még együtt ittak a záhonyi kiskatonák a szovjetekkel, hajnalban már őket lőtték. Gál András tizedes két golyót is kapott: sebesülése és „ellenforradalmi” múltja évtizedekig nyomorította életét. Portrénk Bandi bácsiról és határ menti sorsfordulóiról.

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

„Nem haragszom rá: őt is küldték meg engemet is” – böki ki Gál András, amikor arról mesél a Mandinernek, hogyan élte túl 1956. november 4-e hajnalán a záhonyi tüzérlaktanya elleni támadást. Egy szovjet katona közvetlen közelről két golyót repített a feltartott kézzel álló, fiatal tizedes testébe, az egyik a hasfalát fúrta keresztül, szerencsére nem robbanógolyó volt. Bár így is végzetes lehetett volna, ha jól bevacsorázik. Nevetve meséli: emlékszik, hogy grízes tészta volt előző este a vacsora, szerencse, hogy nem evett belőle. Ez már két szerencse, harmadikra nem futotta: a másik töltény bizony robbanólövedék volt, és szétzúzta a fiatal­ember csípőjét; néhány szilánkot a mai napig a testében hord.

„Először a legnagyobb kommunista mondta ki: »Elvtársak, tévedtünk!«”

Az 1933-as születésű Bandi bácsit és családját ennél korábban is megtiporta a kommunizmus: történetük leképezi a keményen dolgozó magyar középparasztság huszadik századi tragédiáját. Tisztes tiszabábolnai birtokukat – hetven holdat – Gál András édesapja vásárolta, mégpedig Amerikában összespórolt dollárokból a harmincas években. Búzát, kukoricát termesztettek, szarvasmarhát, lovat tartottak, még egy kamillaszárítót is felépítettek, hogy gyógynövényekkel kereskedhessenek. A család gyarapodott: Bandi bácsiék kilencen voltak testvérek. A birtokon folyó kőkemény munka árvalányhajas idillnek tűnik ahhoz képest, ami 1944 őszétől következett: heves harcok közepette ide is megérkezett a szovjet front, s meg is állt egy időre a Tiszánál.

A család az erdőben húzta meg magát, amíg a betolakodók Tiszabábolnát fosztogatták – meséli Bandi bácsi. Aztán 1949-ben kezdődött az igazi kifosztás: beszolgáltatás, padlássöprés és végül az 1949-ben kezdődő téeszesítés. Mivel senki nem akart belépni a téeszbe, az agitátorokat pedig elzavarták, megjöttek a kék ávósok. „A három legmódosabb családot fogták s elvitték, kit Kisterenyére, kit a Hortobágyra. Utána már ment a dolog, akinél nem, attól meg egyszerűen elvették a földjét.” A zsíros tiszai föld ellenére az egykor gazdag kis falu néhány év alatt teljesen elszegényedett. „Innen már nem volt mit tenni, 1952-ben felmentem Miskolcra vasbeton-szerelőnek dolgozni” – eleveníti fel az öregúr. Itt kapta a behívóját Záhony mellé, a tüzérlaktanyába. Ekkor három év szolgálatot írtak elő a kiskatonáknak, Gál András ebből érdemben kettőt, ha leszolgált, ezalatt híradós lett, és a tizedesi rangig vitte. Ahogy a család jólétének, úgy a fiatalember életpályájának is a szovjet tankok érkezése vetett véget, ezúttal 1956. november 4-én.

Fotó: Ficsor Márton

A vörös csillag lehullt

Címlapkép: Ficsor Márton

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés