„Én tényleg nagyon akartam plazmát adni” – Koronanapló 3.

2020. október 21. 18:25
A vírus elleni küzdelmet segítő, antitesteket tartalmazó folyadék életmentő lehet a súlyos betegek számára. Az is ismert, hogy nem sok önkéntes jelentkezik – van sejtésünk, hogy miért. Nettó egy hónapos procedúra után sikerült – gyógyult COVID-betegként – vérplazmát adnom. Élménybeszámoló!

Ülök a hátrahajtott, párnás bőrfotelben, jobbomon egy NDK-s kémfilmek hangrögzítő berendezését idéző, jókora gép zümmög, bal kezemben egy szivacslabda, ezt kell ütemesen nyomkodni, hogy jó tempóban fesse bíborszínre csorduló vérem azt a kis átlátszó csövet, amelyen át a gépbe folyik. A masina sebesen forgó alkatrészei centrifugaként pörgetik ki belőle valahol a gyomrában a vörösvértesteket, ezeket ugyancsak visszakapom; egy vastag falú plasztiktasakban, a gép oldalán pedig gyűlik valami húslevesszerű lé.

Ez lenne a vérplazma, benne azokkal a veterán antitestekkel, amelyek szervezetemben felvették a harcot a koronavírusok seregével, és két-háromhetes csatában végül győzelmet arattak felettük. Nekem mindez egy kis kellemetlenség, valakinek talán maga az élet – örülök, hogy itt vagyok.

Pedig nem volt egyszerű az út idáig.

Nincs vesztegetni való idő

Miután túl voltunk a koronavírus okozta tortúrák legdurvább hetén, majd a lábadozás első két hetén is, azonnal, magunktól jelentkeztünk plazmaadónak. Mi sem tűnt természetesebb ennél: az ember szeretne segíteni, ha már szerencsésen túlélte a kórságot. Nem is értettük, hogy lehet ilyen kevés a donor, elvégre tíz-tizenöt év óta elég sokan adnak vérplazmát egyébként is, némi pénzért, szóval maga a procedúra sem újdonság; persze, kevés volt még a gyógyult beteg, kevés a plazma is, hát annál inkább úgy éreztük, nincs itt vesztegetni való idő. 

Szeptember 15-én jelentkeztünk donornak, innentől kezdve pedig pontosan egy hónap telt el addig, hogy a fekete bőrfotelben pumpálhassam izzadt tenyérrel a kék kis szivacslabdát, és így valami haszna legyen mindannak, amin keresztülmentünk. Szó se róla: azon kívül, hogy

a szaglásom azóta sem tért vissza, és a világ leglassabb Sziget-köreit futom nagy nehezen, egyesével, s azt is csak alkalmilag

(őszre volt reális cél a félmaraton). Jól vagyok, nem maradt vissza más, érezhető szövődmény, és gondolom – remélem – ezeknek is búcsút inthetek előbb-utóbb. Noémi köszöni, jól van, neki még ennyi se maradt az egész tortúrából, hála Istennek.

Miután jeleztük, hogy adnánk vérplazmát, kettő vagy három nap telt el, mire telefonon megkerestek minket egy OrthoSera nevű cégtől, adategyeztetés céljából – ekkor derült ki, hogy csak én vagyok alkalmas, legalábbis elviekben, plazmát adni. Nem mondanám, hogy égtek a vonalak, de a következő hét közepére nagyjából kiderült, hogyan folyik a processzus.

Kellemetlen hetek

Egyrészt, hogy a plazmát a 11. kerület Dél-Pesttől számítva több mint egy órányira fekvő helyszínen egy másik cég veszi le, kizárólag a délelőtt meghatározott óráiban, hétköznap. Nem esik útba, nem baj.

Másrészt, hogy mindehhez szükség lesz egy negatív PCR tesztre – logikus, hiszen nem lenne üdvös még aktív COVID-vírusokat súlyos betegekbe önteni a plazmával – ezt viszont a város átlósan átellenes sarkában, a Mexikói út környékén végzik el a leendő donorokon, ami szintén bő egy és negyed óra utazást jelent. Hogy miért nem sikerült a kettő dolgot helyszín szempontjából valahogy összekötni, rejtély.

Az is gyanítható volt, hogy a normál plazmaadással ellentétben – ahol 4-8 ezer forint közötti költségtérítést adnak az embernek – itt egy fillért sem fizetnek, és persze nem is ezért akar az ember súlyos koronabetegeknek plazmát adni. Mindazonáltal, figyelembe véve az időbeli kötöttségeket, a bruttó öt órányi utazást, a kellemetlen szurkálást, az egy óra fekvést és az egy nap munkaképtelenséget, legalább az esetleges útiköltségre igazán felkínálhattak volna valamiféle kompenzációt – gondoltam. Ráadásul az egyik hölgy a háromból a vonal végén igen nyers is volt, egyszóval arra jutottam, hogy

így nem csoda, hogy nem tolonganak a plazmaadók.

Az érzés csak erősödött bennem, amikor megérkeztem az említett cég telephelyére, és egészen az SZTK-rendelőkben megszokott modorban kaptam utasítást a leülésre, csendben maradásra, cipőzacskó-húzásra, valamint arra, hogy plazmaadás előtt sok vizet igyak, alkoholt viszont ne. Utóbbi kapcsán visszakérdeztem, hogy körülbelül hány nap önmegtartóztatásra van szükség a procedúra előtt – két születésnapi ünnepség is ígérkezett a következő napokban – mire egy flegma „hát kibírja, nem?” visszakérdezést kaptam válaszul, mintha egy délután kettőkor piáért remegő hajléktalant utasított volna rendre.

A PCR-teszt nem kellemes dolog, eleve nem lelkesedik érte az ember, még ha a saját érdeke, akkor sem, így nem tartom lehetetlennek, hogy az itt tapasztalt nyerseség is egy olyan pont, ahonnan esetleg sokan szállnak ki, és mondják azt, hogy akkor köszönik szépen, elvannak a maguk bajával. Közben kiderült, hogy a mintát levevő hölgy is hullafáradt volt a nagyüzem miatt, így már érthetőbb volt a habitusa – végül elbeszélgettünk, s ő elmesélte, hogy jelentkező még csak-csak akadna, de a hetven százalékuk alkalmatlan plazmaadásra akár tartós betegsége, gyógyszerei, életmódja miatt. Mindenesetre levett némi vért is tőlem, ebből az antitestek jelenlétét lehet kideríteni.

Isten malmai lassan őrölnek

Minderre október elsején került sor, informálisan 4-én vasárnap, formálisan 6-án kedden értesítettek a negatív eredményről. A kapcsolatfelvételt a továbbiakban – némi kivárás után – megint csak én kezdeményeztem, végül egy vissza nem hívás és hasonló, szintén nem a donortoborzást segítő tényezők után sikerült leegyeztetni egy időpontot október 15-e csütörtökre, 

pontosan egy hónappal azután, hogy jelentkeztem donornak.

Jó, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az én rugalmatlanságom nélkül nyerhettünk volna mondjuk három-négy napot. No de ami a szeszfogyasztást illeti: utánaolvasva kiderült, hogy plazmaadás előtt általában 24-36 órával nem szabad alkoholt fogyasztani, tehát a másfél héttel korábbi koccintások kihagyása merőben felesleges safranekkedés lett volna csupán. 

Jó a majális

Ödi heherészése betöltötte a folyosót, miközben az Infopark egyik, szinte üres épületének földszintjén töltögettem vagy húsz percen keresztül az egészségügyi állapotomra vonatkozó űrlapok hosszú sorozatát, persze olykor el is rontva ezt-azt.

„Csak elsőre ilyen nehéz, hehe” – mondta Ödi, aki, mint megtudtam, kétszázkilencvenedszer jött éppen sima plazmát adni, mint mondja, elsősorban nem a pénzért, hanem „mert jó a társaság”. Körbehordozom a tekintetem a jó kedélyű személyzeten (más donor pillanatnyilag nem volt), és végül is igazat adok neki: ha nem is életem élménye lesz ez az egész, de legalább kedvesek, mosolyognak, mindenkihez van egy jó szavuk, életem első véradásához képest ideges sem vagyok. Közben számolatlanul adnak, sőt tukmálnak gejl, természetellenes színű, de jelen helyzetben életmentő sportitalokat; ingyen kávé és csoki is akad. 

Visszatérve Ödire: valódi rejtői figura, van vagy két méter magas, a maszk alól elősöndörödik koboldos hegyes kecskeszakálla, s elsődleges célja lenne felkerülni a hősök falán a csúcsra, megelőzve a bajnokot, aki négyszázövenszer adott plazmát.

Ödi emellett élénk érdeklődést mutat a COVID-betegségem részletei iránt, valamint pedig fontos tanácsokkal lát el arra az esetre, ha jómagam is beállnék a rendszeres plazmaadók sorába.

A teljesség igénye nélkül:

  • „Szeretek idejárni. Van egy másik helyük is a belvárosban, de az mészárszék, hehe, oda ne menj”;
  • „egy alkalom nyolcezer, heti kétszer jöhetsz, a kajapénz már megvan, a fizetésed meg verheted elfele, hehe”;
  • „nézd, szét van szurkálva a karom a sok plazmaadás után, a rendőrök biztos azt hinnék, drogozom, mint egy állat; meg hát néha iszom, és olyankor imbolygok, hát alig várom, hogy elkapjanak és elővillanthassam nekik a donorigazolványom, hehe”.

Azt is elmondja, hogy egyszer nagyon éhes volt, és szerette volna a teljesen sterilizált plazmaadó helyiségbe bevinni a csirkepörköltjét dobozban – sajnos valamiért nem engedték meg neki (hehe).

Beszélgetésünket félbeszakítja egy rövid orvosi vizsgálat, némi folyosói várakozás, majd irány a fekete fotel. A szúrás kellemetlen, nem nézem, addig maszk le, gyors, őszintétlen mosoly az objektívnek, maszk vissza. A labdával egyébként akkor kell pumpálni, amikor az NDK-s magnó oldalán sárga, s különösen, ha piros a lámpa, mert olyankor nem megy elég vér a készülékbe.

Az egész procedúra érdemi része, mármint a plazmaadás, mintegy húsz perc alatt lezajlik.

Mint megtudom, a gyógyult COVID-osok nagy része amelyik idáig eljut, tehát úgy tízből hét azért alkalmas plazmaadásra; ugyanakkor a heti 4-5 páciens a töredékét teszi csak ki a mintegy napi nyolcvan (!) plazmaadónak. Utóbbiak egyébként egyre többen vannak, főleg olyanok, akik fizetése a járvány miatt csökkent, vagy akár a munkahelyük is megszűnt, és kénytelenek megélhetési okokból vérplazmát adni. A koronások viszont legálisan nem kaphatnak semmit, ami ugyancsak nem hathat lelkesítőleg, főleg annak nem, aki egyébként rutinos plazmaadó is közben, tehát a legkevésbé félne a tűtől.

Összességében vegyes, de inkább pozitív érzésekkel markolom fel jókora szendvicsem és a csokim, amit még távozóban a kezembe nyomnak, Ödi közben flörtöl egy kicsit a hetven körüli takarítónénivel. Mindenki mosolyog, végül is a srácnak van igaza, nem is olyan rossz buli ez az egész, és közben ki tudja, talán valakinek éppen sikerült megmenteni az életét. Ugyanakkor arra is gondolok: ha csak egy kicsivel kevésbé lenne rögös az út idáig, talán nem csak heti négy-öt önkéntessel lehetne számolni.

Összesen 39 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés