Még mindig nem értik

2020. szeptember 17.

Lánczi András

Az ellenzék két témakör bűvöletében él: hogyan fogjon össze, illetve milyen sérelmek érik és érték leginkább „személyesen” a kormányfő akaratából. Nincs okom kétségbe vonni, hogy igazuk van – mármint hogy azt hiszik, igazuk van. De kinek nincs a politikában? A valódi vízválasztó nem az, hogy kinek van igaza, hanem hogy mi az igaz – aki persze elég sok időt eltölt a közéletben vagy annak szemlélésével, csak mosolyogni fog azon az állításon, hogy van igazság.

Demokratikus körülmények között csak kalkuláció, választási technikák, politikai stratégiák, szövetségek, bosszú, árulás és hasonlók léteznek. Hogy mi az igazság, azt – a modernista progresszivista felfogás szerint – a liberális ember már belekódolta az alkotmányos demokrácia intézményeibe, főként a pozitív jogba. Holott a politika titka – olykor magától értetődő igazsága, olykor triviális feltétele – a közösségépítés lankadatlan gyakorlása. Közösség, ja persze, a politika már ezt a szót is rég kiüresítette. Pedig. Megváltoztathatatlanul közösségi lények vagyunk, miközben mindig van kellő okunk utálni a másik embert, olykor saját magunkat is. Sőt gyűlölünk, s ha kell, háborút robbantunk ki. Mégis, stratégiailag az fog győzni, aki a leghatékonyabban képes közösséget építeni a különleges emberi egyedekből egy adott pillanatban.

„Olyannyira radikálissá vált »az én kultusza«, az elidegenedés, az egyének közösséggel szembeni gyanakvása, hogy az már az emberi mivoltunk alapjait rongálja”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés