A tisztán látó tenyérjós

2020. június 4.
A 20. század legnagyobb hatású közgazdásza azért hagyta ott idő előtt a békekonferenciát, mert felháborította, hogy a versailles-i szerződést a gazdasági racionalitás és az építkezés helyett a bosszúvágy és a büntetés motiválta. A következményeket pedig mindenkinél jobban előre látta.

Oláh Dániel írása a Mandiner hetilapban.

Kevesen gondolnák a 20. század talán legnagyobb közgazdászáról, John Maynard Keynesről (1883–1946), hogy miközben megújította a közgazdaságtant, egy életen át elemezte az emberek kezének méretét, alakját és más jellemzőit. Az utókor egyetemi világa ritkán idézi fel, hogy egyik hőse a kirognómia híveként a tenyérjóslást űzte hobbiként, és találkozásai alkalmával elsőként partnerei kezét vizsgálta. Így volt ez az első világháborút lezáró versailles-i békekonferencián is, ahol Thomas Woodrow Wilson amerikai elnökkel találkozott, és megállapította, hogy a politikus ügyes és erős kezű, de a keze nélkülözi az érzékenységet, a finomságot. A harmincas éveiben járó tőzsdei mágus, kormánytanácsadó és egyetemi oktató elkeseredetten nyugtázta, hogy Georges Clemenceau francia elnök kesztyűt viselt.

„A »karthágói béke« nyomában békétlenség és háború következik”

Világhírt azzal szerzett a brit lord, hogy könyvben írta meg, miért tartja végzetesen elhibázottnak a versailles-i békerendszert. Az 1919. december elején megjelent A békeszerződés gazdasági következményei szakmai kötetnek indult, és először csupán ötezer példányban adták ki. A szerző meglepetésére aztán kiderült, nem csak őt háborítja fel a szövetségesek magatartása. Az óriási érdeklődésnek köszönhetően könyve hat kiadásban, több mint százezer példányban kelt el rövid időn belül. Érdekes egybeesés, hogy a magyar küldöttség éppen azokban a napokban kapott meghívást a konferenciára, amikor a mű napvilágot látott.

Keynes a brit kincstárat képviselte tanácsadóként a békekonferencián, már 1915-től ugyanis vezető pozícióban segítette országa háborús gazdaságpolitikai erőfeszítéseit. 1919 májusában levélben írta édesanyjának: elborzasztja, ami Versailles-ban folyik. Június 5-én benyújtotta lemondását David Lloyd George miniszterelnöknek, és otthagyta a konferenciát – hogy aztán megírja nagy sikerű könyvét. Az 1919. június 28-ai aláíráson már nem is vett részt, mert nem értett egyet azzal, hogy a 231-es cikkely a háború és az okozott károk gazdasági-erkölcsi felelőseként Németországot nevezte meg, megalapozva ezzel az irreális jóvátételi igényt.

Lloyd George, Clemenceau és Wilson 1919. május 7-én  a versailles-i Nagy-Trianon-palota felé tartanak, ahol ezen a napon  kezdték meg a békeszerződés tárgyalását.<br>Fotó: MTI

A béke, amely háborút szít

A közgazdász úgy látta, a győztes hatalmak célja nem a háború lezárása, egy új, működő európai gazdaság alapjainak a lefektetése, hanem a bosszú, a vesztesek pénzügyi-gazdasági megnyomorítása. Keynes – jóllehet, elméletben igazságosnak tartotta volna a súlyos büntetést – amellett érvelt, hogy a jóvátételt Németország nem lesz képes visszafizetni. A britek, valamint a franciák által követelt 120, illetve 220 milliárd dollár helyett meglátása szerint a németeknek 22 milliárd dollárt kellett volna megfizetniük. Nem tartotta okos törekvésnek, hogy a szövetségesek a vesztesekre akarták hárítani minden háborús költségüket és adósságukat, tönkretéve a német és ezáltal az egész európai gazdaságot, egyszersmind ellehetetlenítve a jövőbeli növekedés alapjait. Keynes már ekkor – eltérve kora főáramú gondolkodásától – közérthetően kritizálta az ortodox gazdaságpolitika megoldásait.

Rámutatott, mennyire nélkülözi a békeszerződés a gazdasági logikát, és bírálta az európai kérdésekben ügyetlenül mozgó Wilsont, akit szövetségesei és az üzleti érdekek könnyen eltérítettek eredeti tizennégy pontjától. A jóvátételi bizottságban az amerikai delegáció egy ideig még Keynes álláspontját képviselte, de a kialakuló patthelyzet végül a francia–brit félnek kedvezett.

Amerikai részről nem sikerült felülemelkedni azon a problémán, hogy az üzleti csoportok nem kívánták elengedni európai szövetségeseik háborús adósságait. Utóbbiak pedig egyszerűen minden terhet továbbhárítottak volna Németországra. Az Egyesült Államok eközben védővámokat vetett ki, így az európai országok nehezen juthattak be az ottani piacokra. A béke lényegében teljesíthetetlen jóvátételi kötelezettséget szabott ki a vesztesekre, miközben elvette annak lehetőségét, hogy „ledolgozzák” e terheket. A határokat gazdasági értelemben szinte lezárták, a német erőforrások legtöbbjét – a gyarmatokat, a német területeket, a flottát és a hadsereget – leépítették, lefoglalták vagy elvették. Németországban ekkor nem is állomásoztak külföldi csapatok, a feltétel nélküli megadás békediktátuma mégis dühöt szított. Keynes pedig úgy vélte, a gazdasági ellehetetlenítés helyett az adósságokat és a jóvátételeket inkább újra kellene tárgyalni, és legalább részben el kellene engedni.

„Európa gazdasági helyzete addig nem javul, míg a versailles-i békét revízió alá nem vesszük”

Címlapkép: AFP 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés