Százharminczborjúgulyás-Dugulás

2020. április 29. 19:07

Száraz Miklós György

Állandóan Horthyt akarják összeboronálni vele (Fiumében), ahogy Adyval meg a középiskolás Kun Bélát (a zilahi ókollégiumban), pedig mennyivel izgalmasabb a kapcsolata Arany Jánossal, Madách Imrével, Munkácsyval, Petőfivel.

James Joyce-ról beszélek.

Első találós kérdés: mi a közös Kun Bélában és James Joyce-ban? A válasz: Ady Endre. Joyce életművét a vízbe dobott kő körül keletkező vízgyűrűkhöz szokták hasonlítani. Nagyobb, nagyobb, még nagyobb gyűrű, az első a Dublini emberek, az utolsó a Finnegans Wake. Szép kép, de szerintem az Ulysses a legtágabb gyűrű, a Finnegans Wake már felolvad, elenyészik a vízen.

Jorge Luis Borgesnél számomra senki sem ragadta meg plasztikusabban és megnyugtatóbban az Ulysses-kérdést. Egy rövid tanulmányában bevallja, hogy nem olvasta végig mind a hétszáz (angol nyelvű) oldalt, csak részleteket ismer a könyvből, mégis a kalandor biztonságával állítja, hogy ismeri a művet, ahogy egy városról is kijelentjük, hogy ismerjük, holott nem fordultunk meg minden utcájában.

Stephen Dedalus – többé-kevésbé hihetjük, hogy maga az író – azt mondja az Ulyssesben, hogy a történelem rémálom, amiből felébredni próbál. Beszélgetőtársa szerint az emberi történelem az isteni mű megvalósulása felé halad. Egy nő bűnt hozott a világba, egy másik nőért tíz éven át háborúztak Trója falainál a görögök, és így tovább, de ő bízik az emberben, küzd a jóért. Nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe Az ember tragédiája. Annál is inkább, mert megírták rég, hogy Joyce öccse, Stanislaus könyvtárában meg is találták Madách drámájának egy példányát. Akkortájt, amikor Joyce Triesztben angolt tanított, és persze a regényein dolgozott, a Tragédia német, angol, francia után már olasz nyelven is elérhető volt.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés