Mi lesz a feketefenyők pusztulása után?

II. évfolyam 17. szám | Meta - Tudomány
2020. április 23.
Nagy területeken pusztul hazánkban a feketefenyő-állomány, magyar kutatók vizsgálják az érintett területeket és újjászületésük lehetőségeit.

Komoly ökológiai problémát jelent, hogy az elmúlt két évtizedben aggasztó mértékűvé vált hazánkban a feketefenyő pusztulása. A 2000-es években feketefenyő-ültetvényeink sok helyen és nagy területeken kezdtek kiszáradni, sőt helyenként összeomlottak. A pusztulás hátterében a gyakori aszályos időszakok, a nyári forróság fokozódása és hajtásszáradást okozó gombakártevők együttes hatása áll. Mi legyen azokkal a területekkel, ahonnan eltűnnek ezek az erdők?

A kezdetben rejtélyes eredetű feketefenyő-pusztulást már 1946-ban észlelték Magyarországon, azonban tendenciává az utóbbi húsz évben vált, s 2012 óta immár több ezer hektáron kellett kivágni az állományokat. E területek biológiai kutatásának tanulságait, jövőjük és hasznosítási lehetőségeik tudományos és gyakorlati kérdéseit vizsgálja Bauer Norbert, a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója és Bódis Judit, a Pannon Egyetem keszthelyi Georgikon Karán működő Növénytudományi és Biotechnológiai Tanszék szakembere.

A feketefenyő (Pinus nigra) nem őshonos Magyarországon – szögezik le a kutatók –, ugyanis mediterrán elterjedésű fafaj, az Ibériai-, az Appennini- és a Balkán-félszigeten, valamint Kis-Ázsiában vannak eredeti természetes élőhelyei. Hazánkhoz legközelebb az Alpok keleti peremterületein található meg természetes környezetében, szigetszerűen, ott egy, a Nyugat-Balkán hegyvidékein is jellemző alfaja él. Kifejezetten szárazságtűrő fa, egyedei kietlen, sziklás területeken, sziklafalakon is túlélnek. Nem véletlen, hogy a nyugat-balkáni karsztterületeken az újraerdősítés érdekében már a 19. század közepén elkezdték az – ott őshonos – feketefenyő tervszerű telepítését.

Horvátország után hamarosan Magyarországon is felvetődött a feketefenyő betelepítésének a gondolata, ugyanis 
a gyepek és a nyíltabb erdők túllegeltetése talajeróziót okozott, különösen a középhegységi területeinken. Keszthely és Hévíz környékén például a 19. század végétől az egyre élénkülő fürdőéletet zavarták a gyakori porviharok, s ezek megfékezésére már a Festeticsek idején próbálkoztak kisebb területeken az úgynevezett kopárok fásításával, a feketefenyő ültetésével. Pedig a Dunántúli-középhegység – a Keszthelyi-hegység, a Keleti-Bakony, a Vértes, a Budai-hegység – dolomitos talajú tájainak természetes növénytakarójában eredetileg is jelentős volt a nyílt sziklagyepek, sziklai cserjések és karsztbokorerdők aránya. Erre Zólyomi Bálint botanikus már 1942-ben felhívta a figyelmet, mint ahogyan arra is, hogy a hazai dolomitfelszíneken a zárt erdők kialakulása csak a kis lejtésű platókon, jobb talajú völgyekben – cseres-tölgyesek esetében – és a hűvös, árnyas északi lejtőkön, bükkösök esetében lehetséges.

Kiemelten sújtotta a Keszthelyi-hegységet a feketefenyő-pusztulás
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés