Aki egy pincében épített sajtóbirodalmat: Bagoly Sándor újsággyűjtő portréja

2020. február 7. 11:34
Írta: Sal Endre
Habár nincs köze a magyar újságíráshoz, eddig több mint kétmillió régi lapot gyűjtött össze, egy hatalmas raktárban tárolja a bekötött évfolyamokat és szórványszámokat. Ő Bagoly Sándor, aki tartja: az értékmentés vezérli, s reméli, egyszer múzeuma is lesz a magyar újságírásnak.

A belváros mélyén, egy hatalmas pincehelyiségben vagyunk.

Mindenhol szinte a plafonig állnak a bekötött újságok,

a Szabad Néptől az Esti Hírlapig. Ez Bagoly Sándor, a szenvedélyes, amatőr sajtótörténész külön világa. Húsz éve gyűjti a lapokat, ma már a könyvtárak is megtalálják és neki ajándékozzák a másodpéldányokat. Persze minden történetnek van egy kiindulópontja.

„Kezdetben a rendszerváltás irodalmát gyűjtöttem, így vettem két banános doboznyi Reform újságot egy pécsi bácsitól. Ebben aztán egy külön mappában találtam harminc darab első évfolyam első számos újságot. Átnéztem, megérintett, s ettől kezdve az induló számokat kezdtem szenvedélyesen gyűjteni. Ha a bekötött évfolyamokat és a szórványszámokat veszem, több mint kétmillió újságom van, első évfolyam első számból pedig ötezer körül” – kezdi főszereplőnk, aki 28 évesen lett a rabja a régi lapoknak.

Felvetődik persze, hogy miért csinálja? Gyűjtőszenvedély vagy annál sokkal több, főleg, hogy semmi köze a magyar sajtóhoz.

„Zenekarok mellett dolgozom, én felelek azért, hogy a dobfelszerelés a koncertre kompletten a helyén legyen. Odaszállítom, elhelyezem, a koncert végén pedig szétszedem.” Sok ismert zenésszel dolgozik, Caramellel, Kökény Attilával, Bigával vagy éppen Bereczki Zoltánnal. Az írás is vonzza persze, próbálkozott is vele, de azt mondja: be kellett látnia, nem tudja magát annyira kifejezni írásban, mint amennyire szeretné. Mindamellett mindig is imádott olvasni, az újság pedig szerinte különleges lenyomata egy adott korszaknak. „Sokszor megkapom, hogy Sanyi, minek csinálod, hiszen az újságok már digitálisan is olvashatók. Erre az a válaszom, teljesen más érzés kézbe venni egy lapot, mint képernyőn megnézni. Egy papíralapú újságnak hangulata, a papírnak illata van, egészen más érzés, mint egy egeret görgetve informálódni.”

A bolhapiacokat járja és egy régi újságot sem hagy ott: az árusok már ismerik, tudják, érdemes kitenni a lomtalanításokon talált lapokat, mert

a Bagoly Sanyi úgyis megveszi.

Mára oda jutott a gyűjtésben, hogy egy hatalmas raktárban tárolja a lapokat. Lassan követni sem tudja, hol milyen lapot talált.

„Nem állok jól a feldolgozásban, most úgy ezer banános láda vár arra, hogy megnézzem, micsoda kincsek vannak bennük. Mivel ez a szenvedélyem, napközben pénzt keresek, s a munka után jövök ide, az én sajtóbirodalmamba, amely idővel talán látványtár is lesz. Az pedig csak a döntéshozókon múlik, lesz e még az én életemben sajtómúzeum belőle. Én nagyon szeretném.”

Azzal is tisztában van, a harminc év alattiak már alig olvasnak papír alapú újságot,

a sajtómúzeum elnevezés tehát teljes mértékben indokolt.

„Ezzel együtt kell élnünk, a folyamat megfordíthatatlan, s nem is biztos, hogy harcolni kell ellene. Mindamellett az a mi felelősségünk, hogy az unokáink még lássák, milyen is volt a papír alapú újságírás, újságkiadás.  Ezért is hoztam létre a Magyar Sajtómúzeumért Alapítványt, mert nem tettem le róla, hogy egyszer legyen saját múzeuma a magyar újságírásnak.”

Sándor sokat köszönhet a feleségének, hiszen kezdetben azt is elviselte, hogy a lakásuk volt a raktár. Aztán

amikor már járni is alig tudtak a lapoktól, keresett egy nagy pincét.

A pincehelyiségben nem csak újságokkal találkozhatunk: az egyik polcon például műanyag bevásárlókosarak sorakoznak számtalan színben, de látható egy Ikarus busz lökhárítója is, a lámpákkal együtt. „Imádom a régiségeket, s a műanyaghoz is van egyfajta vonzódásom. Meglátok egy régi műanyag kosarat vagy műanyag tejtartót, és egyből elfog a retró érzés. Ezért gyűjtöm mindkettőt. Amikor elkezdtem, magam sem hittem volna, hogy ennyiféle színben gyártották anno a kosarakat, hiszen általában a pirossal vagy kékkel találkozott az ember a közértekben.”

Az Ikarus egy másik történet. Méhtelepekre is jár, hiszen ott is akadnak csodák. „A múltkor éppen megérkeztem, amikor azt láttam, hogy egy markolóval elkezdtek szétrombolni egy régi Ikarust. Leállítottam őket és gyorsan megvettem a lökhárítóját lámpákkal, meg a hátsó részét. Az Ikarus is a múltunk része, egy nagy volumenű magyar álom megvalósulása. Az egész világon ismerik, én pedig szeretném megőrizni az utókornak.”

Sándor nagy álma, hogy valamikor a kezébe akad egy-két különleges ritkaság. „A kivételes írónak, Rejtő Jenőnek volt egy lapja, Nagykörút címmel jelentette meg. Írd és mondd, csupán egyetlen megjelent száma volt, szinte fellelhetetlen. Ugyancsak boldog lennék, ha kezembe akadhatna egy Mercurius Hungaricus.” Ez volt a legelső időszakos magyar újság, 1705-ben a szabadságharc alatt jelentette meg II. Rákóczi Ferenc. Célzatosan, hiszen az osztrák udvar a Wiener Zeitungban adta hírül a nagy győzelmeiket,

Rákóczi pedig belátta, fontos a marketing,

így kiadatta a Mercurius Hungaricust, amely természetesen a magyar hadi sikereket állította fókuszba. „Boldog lennék, ha kezembe kerülne egy példány, ám erre nem sok esély van, az utóbbi hatvan évben egy került elő valamelyik padlásról.”

A Mandiner hetilap legelső száma is megvan neki persze, csak azt nem tudja, hogy hol.

Aztán már megyünk is. Főszereplőnk pedig nekiáll archiválni. Az Est nevű II. világháború előtti bulvárújság számait rendszerezi. Éjfél előtt biztosan nem végez vele. De nem is ez a lényeg. Hanem a szenvedély.

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"... egyszer múzeuma is lesz a magyar újságírásnak."
Már van élő múzeuma: Az egyik darab Drágabolgárúr.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés