Konfliktusok és ellenségek

2019. december 5.

Lánczi András
Az ellenségeskedés, amely minden jövőbeli háború csírája, már eleve bele van írva a hétköznapjainkba.

Az egyetlen lény a teremtésben, aki nem tud ellenség nélkül létezni, az – eddigi tudásunk szerint – az ember. A bosszúvágy ennek csak egy járulékos következménye. Nem azért voltak mindig háborúk, párbajok, rivalizálások, ármányok, örökös versengés, konfliktusok, mert a korábban élő emberek nem voltak képesek felismerni, mennyivel jobb erőszakmentesen élni. Pascal szerint a legfőbb jó a béke, ahogy Hobbes szerint is. Sőt, jóval korábban, még Machiavelli előtt, Páduai Marsilius egész könyvet szentelt neki, hogy majd a felvilágosodás csúcsán Kant egyenesen az „örök” békéről értekezzen (szerintem ez ironikus mű, vagyis nem volna szabad szó szerint érteni).

Csakhogy a béke azért nem lehetséges – erre az önhitt ész szószólói is rá fognak jönni –, mert az ellentétesség eleve bele van teremtve a létbe. Az egész létezés ellentétek halmaza: hideg–meleg, alacsony–magas, szép–csúnya. A különbségek az ember világában az eltérő értelmi képességek, élethelyzetek, tájékozottság, egymásrautaltság, lelkialkat miatt keletkeznek, amit József 
Attila híres sorai így fejeznek ki: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.” Lényeg a „szorítja”, „nyomja” – ez aligha mehet végbe békésen, erőszakmentesen.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés