A 99 százalék pszichológiája – válasz Szilvay Gergelynek

2019. május 17. 10:28

Fehér Tibor Dániel
Vendégszerző
Feltettük-e valaha a kérdést, hogy hogyan néznek ki a lelki, a társas folyamatok az elnyomott, nem pedig az elnyomó szemszögéből?

Fehér Tibor Dániel pszichológus írása

 

Szilvay Gergely nemrég megjelent írásában az egyetemi újbaloldalra kérdez rá, és a téma tárgyalásakor ismét előveszi a kritikai pszichológiát. Az érdekli, hogy ugyan mégis mi motiválhatja az embert, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel. Ahogy viszont a témát kezeli az, véleményem szerint, nemhogy csak továbbra is bekorlátozza, de félre is érti ezt a hagyományt. Reflexiómban ezért szeretnék elbeszélgetni korábbi szövegével.

Írásában módfelett zavaró, ahogy hol újbaloldalról, hol marxizáló-újbaloldalról, hol ötvenes évekről, hol radikális baloldalról beszél. Ha jóhiszemű vagyok, talán azért lehet ez, mert a saját csoportunkat általában részletgazdagabban látjuk ahhoz a csoporthoz képest, amelytől elkülönítjük magunkat. Ez egyfajtának láttatja a baloldalt: egy tömbnek. Ha így teszi fel a kérdését, az olyan, mintha egyszerre akarna rákérdezni arra, hogy mi motiválja azt, aki újjobboldalinak, de Benoist-izáló újjobboldalinak, fasisztának vagy radikális jobboldalinak vallja magát. 

Ezt a hatást olyan félmondatokkal éri el, mint „ezek a mondatok nem régi idők kommunista brossúráiban jelentek meg, hanem a Mércén és az Új Egyenlőség honlapján”, „szóhasználatukkal mintha a 20. század mélyére varázsolnának minket vissza” (mint ahogy korábban a Teljesen eltévedt a kritikai pszichológia c. munkájában is teszi: „tiszta ötvenes évek”, „mindjárt kiderül, hogy az első pszichológusok Robespierre és Lenin voltak”). A tévedés lehetőségét fenntartva megkockáztatom: feltehetően az általam írt Új Egyenlőség-, Mérce-cikkekben vagy a Felszabtér közösséghez való hozzájárulásaimban is hasonló szavakat emelne ki. Amit viszont már nem csak feltételezek, az az, hogy a részt megfelelteti az egésznek.  Miközben a marxi kérdéseket feltevő/baloldali kritikai pszichológusok nem egyenlők a kritikai pszichológusokkal. Az előbbi alcsoportja a másiknak. Teszi ezt már eleve akkor, amikor egy olyan „jelzővel” indít, minthogy „a legtöbb probléma gyökerét a neoliberális kapitalizmusban és a társadalmi hierarchiákban kereső kritikai pszichológusok”. Nem elegáns. Nem pontos. Végül aztán az újbaloldali-újmarxista kategóriánál köt ki a Vida Katalinnak írt levelében.

Nem ok nélkül akartam ezt kiemelni. 

Félreérti a kritikai pszichológiát (pontosabban: a kritikai pszichológiákat), ha visszatérően az ortodox marxizmussal vagy a szovjet típusú tervező-modernizáló államkapitalizmusok elnyomó rendszereivel próbálja kapcsolatba hozni.

A kritikai pszichológia „egyszerűen” csak fogja magát, és rákérdez olyan dolgokra, amiket evidensnek gondoltunk a pszichológiában. A pszichológia korábbi kérdezésmódját alakítja át valahol. Nem azt mondja, hogy ide nézz, innen kell jól nézni, hanem elkezdi ezt a máshonnan nézést. És megint csak: szemben azokkal az irányzatokkal, amelyekre céloz, a kritikai pszichológia nem gondolja, hogy birtokában van olyan válaszoknak, amire a többség mégcsak rákérdezni sem tud. Vagy, ahogy a kritikai értelmiséggel kapcsolatban korábban fogalmaz: nem akar „a felszabadítás papja” lenni. Azért, hogy később valami „értelmiségi gőggel” és életidegen komolykodással elmagyarázza egy piedesztálról, hogy minek hogyan kéne lennie.

A kritikai pszichológia csak kérdések iránya. Többszólamú. Ezzel gyakorlatilag azt mondja magáról ez a hagyomány, hogy őt hagyják békén; nem akar olyan szövegeket létrehozni (és amúgy nem is kéne), amelyek általánosságban beszélnek AZ emberről. A kritikai pszichológiának nincsenek végső kérdései, nem egy földi megváltástan. És számomra ettől izgalmas, vagy, ahogy Szilvay fogalmaz „vonzó, attraktív”.

Szilvay igazából két dologra kérdez rá. 

Az első: ennek a gondolkodásnak az eredete. Noha azt mondja, nem kapott választ az erre vonatkozó kérdésére, mind Máriási Dóra és Vida Katalin korábbi válasza, mind pedig  az általuk most küldött ajánlott irodalom kitér erre. A második: az egyéni motiváció. Szilvay cikkében az kifejezetten értékelendő, hogy nem valami elvont szinten teszi fel a kritikai pszichológia kérdéseire irányuló kérdéseit: az egyéni motiváció érdekli. Ne arra válaszoljak, hogy „az embert az érdekli, hogy”, hanem, hogy „engem az érdekel, hogy”. Egy másik helyütt ezt úgy fogalmazza meg, hogy a „miértjeik foglalkoztatnak”. Ahogy azonban azt előttem többen elmondták, kritikai pszichológiák vannak, én pedig a felszabadítás pszichológiája felől tudok válaszolni a kérdésére.

Ez a Latin-Amerika felől érkező irányzat azt a kérdést teszi föl számunkra, hogy miért fordította el fejét a pszichológia a nép szenvedéseitől. 

Alapállítása, hogy a latin-amerikai pszichológia nem csak, hogy szolgalelkűen felmondta a leckét és visszhangozta „A” pszichológia kérdéseit és válaszait. Amivel  pedig elvonta a figyelmet az elnyomó struktúráktól, és inkább az egyéni tényezőkre fókuszált. A felszabadítás pszichológiája meghozza az ún. elsődleges döntést a szegények mellett (la opción preferencial por los pobres). Azt mondja, hogy a saját népünk álláspontjából kell újraalkotnunk az elméleti és gyakorlati eszközeinket. Az ő szenvedéseikből, az ő vágyakozásaiból és az ő harcaikból. Mi (lehet) a pszichológus feladata? Milyen szerepet játsz(hat)unk saját társadalmainkban? Hogyan tudnánk megszemlélni népeink történelmét és szükségleteit? Latin-Amerikában erre a kérdésre az volt a válasz, hogy a rendszerszintű igazságtalanságokkal, a forradalmi küzdelmekkel kell foglalkozni, valamint azzal, hogy az Egyesült Államok félkatonai terrorszervezetek támogatásával bábállamokká akarta alakítani országaikat.  Nem kell kidobni minden tudást. De nem árt kritikusan „át”-gondolni mindent a nép többségének perspektívájából. Ha úgy tetszik, nem az 1 százalék, hanem a 99 százalék pszichológiája IS kíván lenni.

Számomra ez azért fontos, mert eszerint felszabadítási pszichológiát művelni elsősorban gyakorlati feladat. Folyamatos kérdésfeltevés és cselekvés. Feltettük-e valaha a kérdést, hogy hogyan néznek ki a lelki, a társas folyamatok az elnyomott, nem pedig az elnyomó szemszögéből? Milyen a pedagógiai szakpszichológia az írástudatlan oldaláról? A munkalélektan a munkanélküli szemszögéből? A klinikai szakpszichológia a társadalom perifériájára szorított szemszögéből. Vagy milyen a földbérleti díjat fizető gazda mentálhigiénéje? 

Még egyszer: Szilvayt a miértjeink foglalkoztatják. Számomra pedig a fentiek mellett még az egy fontos miért, hogy miért tud a felszabadítás pszichológiája túllépni a rendelő, a klinika falain. Ez a hagyomány elsősorban társadalmi praxis. Gyakorlat. Szilvay pedig korábban azt kérdezte, praktizálnak-e a kritikai pszichológusok. Persze túloz, amikor általánosítón azt mondja, a kritikai pszichológusok a „legtöbb probléma gyökerét a neoliberális kapitalizmusban” keresik. Nem tudom, mit jelent az, hogy a legtöbb, de hát mit lehet akkor tenni, ha a kliens szenvedésnyomásában sokszor pont a neoliberális kapitalizmus működése a egyik leghangsúlyosabban megjelenő hozzájáruló tényező? Természetesen lehet, hogy csak az én olvasatomban tűnt annak, de meglehetősen gunyorosnak és lekezelőnek hatott, ahogy anno a kérdését továbbfűzte: „amikor egy konkrét személy kerül eléjük [a kritikai pszichológusok elé], akkor azon a konkrét személyen kell segíteni, rendszer, kapitalizmus és struktúrák ide vagy oda. És – gondolom – az nem épp praktikus segítség, ha azt ajánlják neki, hogy döntse meg a társadalmi berendezkedést”. Szilvay túloz azzal, amikor rögtön a társadalmi berendezkedés megdöntését adja a kritikai pszichológus szájába; rendre összemossa a rendszerellenes és a rendszerkritikus álláspontokat. 

De akkor mit tegyünk a „pánikzavaros” kisgyermekkel?

Szilvaynak abban persze teljes mértékben igaza van, és egyetértünk, hogy, amikor egy konkrét személy kerül hozzám, akkor az a konkrét személy vár valamilyen támogatást vagy segítséget. Ajánlok egy konkrét példát: egy közös elhelyezés nélküli kilakoltatás után egy óvodás gyermeket hoznak a pedagógiai szakszolgálatba pánikjellegű tünetekkel. A klienst „pánikzavar” miatt gyermekpszichiátria felé irányítják tovább, azonban onnan visszadobják, hogy lássa el a szakszolgálat. Direkt személyorientált intervenció keretein belül persze minden további nélkül kaphat alap-pszichoterápiát. Szilvaynak igaza van, rettentően fontos, hogy ez a konkrét gyermek ne remegjen folyamatosan, ne kalapáljon a kis szíve, ne legyen légszomja vagy fulladásszerű állapota. Hogy ne szúrjon ilyenkor a mellkasa, ne kerülgesse hányinger vagy ájulás, vagy, hogy külső inger megjelenése nélkül ne futkározzon rajta zsibbadás. Hisz ezekben az állapotokban önmagát rendre idegennek érzi, saját élményei, érzései eltávolodtak, elidegenednek tőle. Mintha saját életének kívülálló megfigyelője lenne: a gyermek önmagát és a világot valótlannak és álomszerűnek éli meg.

És mi van azután, hogy őt „kezeltük”? 

Vagy a következőt. Vagy az azt követőt. „Meggyógyítottunk” pár „pánikrohamoktól” szenvedő óvodást? De ugyanezt a kérdést tehetném fel, ha az érdekel, hogy valóban „megcselekedtük, amit megkövetelt a…”, miután megállunk ott, hogy például pusztán relaxációs technikákat tanítunk a kizsigerelt közoktatásban dolgozóknak. Majd mehetnek vissza a kizsigerelő és alulfizetett közoktatásba. Felszabadítás pszichológiai szempontból ez nem elég.  Tovább „kellene” mennünk, és valamilyen formában támogatnánk az önszerveződésüket. Például a PDSZ sztrájkköveteléseit. Amely rendszerszintű változást hozna azzal, hogy egyebek közt csökkentené az oktatásban dolgozókra nehezedő terheket, visszaállítaná a korábbi közoktatási törvényben foglaltak szerinti órák számát, és megfelelően elszámoltatná a túlórákat. Amellett, hogy rendezné a béreket, hogy az alapbérek ismét az aktuális minimálbérből számítódjanak. Érdemes lenne megnézni, hogy utána mennyi dolgozónak lenne szüksége relaxációs technikákra.

Kérem, ha itt megállunk, az egyén szintjén, akkor annyit tettünk, hogy rámutattunk az áldozatra, és azt mondtuk, hogy veled nem volt valami rendben, és ezért téged kellett jól megjavítani. Pedig a rendszerrel nem volt valami rendben. A közoktatási példában az ide vonatkozó törvények egyértelműek. A gyermek esetében pedig az, hogy egyáltalán sor kerülhetett az ő „tünetképzésére”, az csak azért történhetett, mert Magyarországon nem tiltja jogszabály, hogy legalább a gyermekes családokat ne lehessen közös elhelyezés nélkül kilakoltatni. Nem az ő „egyéni szociális” problémája, hogy Magyarország jogrendjébe nincs hasonló elem. Miközben már a mentálhigiénés forradalom is a megelőzésre fókuszál, és azt mondja, hogy a kiváltó okokkal kell felvenni a küzdelmet. Elsődleges, másodlagos és harmadlagos megelőzés. Például a Dahlgren-Whitehead-modell, az ún. „egészség kereke” is azt mondja, hogy nyilvánvaló, hogy az egyéni életvitelünk hat ránk, de az a mi életkörülményeinkbe és a bennünket körülölelő általános társadalmi-gazdasági, kulturális és környezeti feltételekbe ágyazódik be

A felhozott példa alapján, hogy ne volna praktikus segítség kiállni azért, hogy soha többé ne lehessen gyermekes családokat közös elhelyezés nélkül kilakoltatni? 

Ily módon egy kritikai pszichológiai, felszabadítás pszichológiai tettel ér fel, ha az ember segíti A Város Mindenkié csoport törvénymódosító kampányát és petícióját. Hogy a települési önkormányzatok biztosítsanak közös elhelyezést a kilakoltatás által fenyegetett helyi gyermekes családoknak. Valamint hogy ne rendelhessenek el lakáskiürítéseket önkormányzati bérlakások és lakáshiteles ügyek esetében, ha azok elhelyezés nélküli kilakoltatásához vezetnének. Ha úgy tetszik, számomra mindez nemcsak rettentő motiváló, „vonzó, attraktív”, hanem pont az a miért, ami Szilvayt érdekli. Nem minden probléma „a rendszer” terméke, de ahol igen, ott ez a hagyomány segít gondolkodni azon a kérdésem, hogy „miért, mit lehetne az egyéni ellátáson kívül tenni?”. Az ártalomcsökkentésen túl.

Hiszen hasonló gyakorlatok hiányában felmerülhet az a kritika, hogy a pszichológia nem képes értelmezni az ember osztályhelyzetét, a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióiban elfoglalt helyét. Hogy nincs rá fogalmi készlete. Visszatérve a példához: ha csak az egyes óvodások „kezelésével” vagyunk elfoglalva, akkor a (gyermek)pszichológia továbbra is fenntartja a „megbetegítő” társadalmi struktúrákat. A kritikai pszichológia, a felszabadítás pszichológiája azonban épp tematizálni akarja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Arra fókuszál, hogy az illető egyén igenis meg tudja változtatni életének külső társadalmi feltételeit vagy legalább a segítségével el tudjon gondolkodni azon, hogy kudarcát nem feltétlen saját magának köszönheti. Tehet tehát lépéseket azért, hogy valahogy az intézményrendszert vagy a társadalmat változtassa meg. Ez a fajta pszichológiai „beavatkozás” tehát nem alkalmazkodó egyéneket akar „létrehozni”. Épp ellenkezőleg. Didier Deleule vádolta azzal a pszichológusokat, hogy a pszichológia úgy akar válaszolni a társadalmi konfliktusokra, hogy nem a társadalmi berendezkedést, hanem az egyént akarja megváltoztatni. Nem is annyira az a kérdés, hogy miféle tevékenységet végzünk (pedagógiai pszichológia, klinikai pszichológia, munkalélektan, stb…), hanem, hogy milyen konkrét következményei lesznek a tevékenységünknek.

Miközben ezek a miértek a magyar hagyományban is felmerültek korábban. 

Jahn Ferenc egyszerre vezette orvosdoktori praxisát és kereste a társadalmi megoldásokat. Szembeszállt azzal a szemlélettel, hogy az orvostudomány valamiféle politikán kívülálló dolog lenne. Hiszen „ez a szemlélet látszólag még helyesnek tűnhetik föl addig, amíg az orvos csak betegségekkel áll szemben, amelyeknek egy része különböző társadalmi osztályhoz tartozó egyéneken körülbelül egyformán folyik le. De rögtön élesen szembetűnik tarthatatlansága, mihelyst azok elé az egészségügyi problémák elé kerül az orvos, amelyeknek eddigi elhanyagolása éppen politikai okokra vezethető vissza. Politikai erők gátolták meg ugyanis az orvostudományt abban, hogy a szociális és politikai viszonyoknak az egészségre és betegségre gyakorolt különböző hatását vizsgálata tárgyává tegye” (Az orvos és a politika, Népszava, 1931. június 26. p. 18.). És bár vitatkozhatunk Jahn politikai megoldásaival, ám a kérdés és a miért ugyanaz. Egy tudománynak a “természettudományos” szemlélet mellett, ahogy ő fogalmaz, a gazdasági és politikai élet szerkezetére is rá kell kérdeznie. Az egyéni szenvedések enyhítését szolgáló orvosi praxis mellett a társadalmi szenvedés enyhítését szolgáló társadalmi praxis is érdekelte. 

Ezek ugyanúgy a felszabadítás pszichológiájának kérdései is? Igen. Ezek baloldali kérdések? Igen. Hisz az alul lévőket kívánja felemelni. Marxi kérdések? Persze. 

De a belsővé tett elnyomás legalább annyira fontos, mint a társadalmi elnyomás. Mindez persze, vagy nem persze, de mindenesetre, új ismeretelméletért kiállt. Ami nem jobb vagy rosszabb, mint azé, aki nem hozza meg a szegények melletti elsődleges döntést. Vagy nem jobb vagy rosszabb annak az ismeretelméletétől, aki konkrétan a szegények ellenében hoz meg egy hasonló döntést. Egyszerűen csak más. Ez egy alulról jövő perspektíva. Szilvay azt kérdezi, miért elkötelezettje valaki ennek a gondolatvilágnak. 

Mert az igazságok közül a mindenkori elnyomott többség igaza mellett hozza meg ezt az elsődleges döntését. Divatos kifejezéssel élve: a 99% pszichológiája mellett.

A felszabadítás pszichológiájának miértjei tehát nekem valami újat mutatnak fel: nem úgy gondolkodik, ahogy minden pszichológus gondolkodik, nem olyan kérdéseket tesz fel, mint minden pszichológus, és nem olyan gyakorlatot végez, mint minden pszichológus. Beszélget a dolgokról, nem akar egy egységes álláspontot kitalálni; Latin-Amerikában egyik bázisközösségtől a másik bázisközösségig haladva eltértek ezen közösségek válaszai. Hiszen ezek kis oázisok, ahonnan át lehet valamennyire alakítani a sivatagot, lehet valami mást csinálni belőle. Persze kultúrkritikus, de nem úgy, hogy “ha nincs Isten, akkor mi vagyunk az Isten”. Nem tudja, hogy kik a mindenkori “bűnösök”, és, hogy mi a biztos recept, hogy elhozza a földi paradicsomot. A kerteket akarja ápolni.

Például a történelmi emlékezet újra felfedezésével. Ezért említettem Jahnt. A kollektív, közös emlékezetből felfedezhetők azok a gyakorlatok, amelyek korábban segítették a kizsákmányolt osztályokat, és talán segíthetnek napjainkban is a kritikai tudatosságra ébredésben. Emellett a felszabadítás pszichológiája igyekszik megfosztani a mindennapi élményeket az ideológiától. Ezt a szót a felszabadítás pszichológiát művelők úgy használják, hogyha egy olyan közbeszéd van jelen, amely tagadja, figyelnem kívül hagyja vagy egyenesen elleplezi a nép mindennapi szenvedéseit, akkor ez becsapja és elidegeníti az emberek tömegeit (főleg a szegényeket) saját élményeiktől. A mindennapi élmények megfosztása az ideológiától így azt jelenti, hogy igyekeznek feltárni az emberek élményeit, és azt visszaadni nekik. Társadalmi tükörként. Ez a megközelítés azon gondolkoztatja el a „szakembereket”, így engem is, hogy minek kellene lennünk népünk szükségletének tükrében. Azt mondta ez a hagyomány, és azt monda ma is, hogy nem lehet felszabadítási pszichológiát csinálni anélkül, hogy ne kísérelnénk meg hozzájárulni a népesség nagy részét emberségétől megfosztó, vagy az emberi méltóságot sértő feltételek megváltoztatásához. Ezért beszélnek például kritikai tudatosságra ébresztő pszichoterápiáról, részvételi akciókutatásról, közvéleménykutatásról, közösségszervezésről, stb...

Reflexiómat egy számomra sokatmondó idézettel tudnám zárni, ami Gerhard Ludwig Müller, a Hittani Kongregáció akkori prefektusának Gustavo Gutiérrez atyával közösen írt munkájában olvasható: „a szegénység [...] radikális kérdést intéz az emberi lelkiismerethez és a keresztény hitértelmezéshez. Alakot ad egy olyan [...] mezőnek, amely újraolvastatja velünk a bibliai üzenetet, és az utat, amelyen Krisztus tanítványaiként járnunk kell. Ezt nyomatékosan figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni, mit jelent a teológia és a felszabadítási teológia” (A szegények oldalán, p. 68.). Valami ilyesmi történik ebben a hagyományban is. A felszabadítás pszichológiája voltaképpen a felszabadítás teológiájának környezetében jött létre. Akár istenhívő, akár nem istenhívő a felszabadítási pszichológus, egy biztos: motivációja mélyén ez a radikális kérdés áll. Ilyen értelemben segíthet ez az idézet megérteni a működésmódját: ebből a motivációból fakadóan olvassuk újra a „szakmai” szövegeinket az érintettekkel, hogy a különböző utakon velük együtt téblábolhassunk.

Összesen 120 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ha nem érti a fogalmakat, miért ír?

Nem létezik olyan tudományág, hogy kritikai pszichológia.

"A kritikai pszichológia tulajdonképpen egy mozgalom,"

http://angelusz.elte.hu/conten..

Igen, mozgalom, nem pedig tudományos diszciplína. Tipikus posztmodern relativizáló szarság.

Nagyjából egyetértek veled, a pszichológia manapság meglehetősen korrupt tudományág, különösen a szociálpszichológia különféle válfajai.

A klinikai pszichológiát nem venném ide, talán ez az egyetlen, gyakorlatorientált kivétel.

Semmit. Ezek neomarxisták, azaz osztályharcban gondolokdnak. Az elnyomott 99% ártatlan, az elnyomó 1% bűnös, teljesen mindegy, ki mit csinál.

Az adófizetők pénzén élősködő balos söpredék.

Ma mar nemcsak a pszichologia, hanem a teologia moge is bebujtak. Azt lattak, hogy ezt a ket agazatot a kommunizmus idejen elnyomtak, ha nem eppen a celjaikra hasznaltak a kommunistak, ezert ma uj taktikara van szukseguk: nyiltan vetik be e ket agat - a meggyozesi munkajukat segitendo.
Ez a ficko is azt mondja peldaul, hogy a tanar rosszul erzi magat, mert rossz az oktatasegeszsegugy..
Az is lehet, hogy nem jo. De ezer oka van annak, ha egy tanar ma rosszul erzi magat. Diakok, otthoni helyzete, gyerekei, hitelei, parkapcsolati problemai. Ezek a felszabaditasi pszik azt hiszik, kiragadnak egy szekvenciat, azt felnagyitjak es taram, a paciensnek az lesz az erzese, foglalkoznak a problemaival, megertik ot. Es teszik ezt keretlenul, hat nem gyanus?
Nagy koklerek ezek a dobtarral gyogyitok.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés