A szemléletváltás megtörténtéhez szükség volt a tudományos álláspont változásához, ami valahol 188. környékén indult Richard von Krafft-Ebing orvos, pszichiáter és szexológus munkásságával. Ő a homoszexualitást biológiai okokra vezette vissza, majd az elmebetegséggel hozta kapcsolatba. Később, a századforduló környékén egyre több kutatót foglalkoztatott a téma, köztük Iwan Blochot, Sigmund Freudot és Ferenczi Sándort is – ám a tudósok szinte mind más-más megközelítést alkalmaztak. Volt, aki patológiásnak tartotta a homoszexualitást, míg mások nem, egyesek gyógyították volna, mások pedig a csendes ráhagyásra voksoltak – derül ki Lászlófi előadásából.
A jogtudomány szempontjából közelítve sem kaptunk sokkal világosabb képet, cserébe a dilemmák egy újabb rétegét tárta elénk Nagy Zsófia. Mint elmondta, 1919-ben még az 1878-ban érvénybelépő Csemegi-kódex volt hatályos, melynek értelmében két férfi közösülése „természet elleni fajtalanság”, amiért rabosítás jár. Ahogy Nagy kiemeli, ez a törvény már igen megengedő volt, hiszen
eleinte tűzhalállal, kivégzéssel, később rabosítással és testi fenyítéssel, míg végül három év elzárással büntették a homoszexualitást.
Az enyhítési hullám során Németországban 1897-ben már a legalizálás mellett állt egy csoport, ami a magyar közgondolkodásra is kihatott. Sokan úgy vélték, a homoszexualitás velünk született tulajdonság, orvosi alapja lehet, s az, akit érint, vélhetőleg nem teljesen beszámítható, ezáltal nem is büntethető.
A homoszexualitásról való törvényhozás és törvénykezés ezek mellett is nagy jogi dilemmát rejtett, hiszen felmerült a kérdés: az állam mégis milyen mélységekig szólhat bele az egyén életébe? Ha két felnőtt férfi közös megegyezéssel dönt az aktus mellett, az állam miért akadályozza meg őket? Büntetni kell? Gyógyítani? Elfojtani vagy előtérbe helyezni? Beavatkozni, szabályozni, korhatárt húzni, vagy nem csinálni semmit az ég világon?