Chavismo

Így omlott össze Venezuela

2019. február 12. 05:15

Nem csak az állam bevételei, hanem maguk a venezuelaiak is kóros fogyásnak estek a válság kezdete óta. Az előbb gazdasági, majd társadalmi és mostanra politikai krízisbe süllyedt dél-amerikai ország példája mutatja: a legszerencsésebb adottságokat és a korábbi nagy jólétet is el lehet... szúrni, ha inkompetens vezetés ragadja meg a teljhatalmat.

Rubint Rékát talán még a „Bretix” okozta sokkból is kilendítené az, ha megtudná, hogy a venezuelaiak az alakreform élvonalában járnak:

egy felmérés szerint 2017-ben átlagosan 11 kilótól szabadultak meg.

Igaz, nem annyira az Update-tudatosság okán, hanem mert a Chávez-féle, kőolajexportra épülő szocialista gazdaságpolitika összeomlott. 

A Nicolás Maduro volt buszsofőr által „átvett” rendszerről sorban érkeznek a rémületesebbnél rémületesebb hírek: nemrégen írtuk meg, hogy Venezuelában a kilencvenes évekbeli szintre emelkedett vissza a gyermekhalandóság, illetve a fertőző és parazitás jellegű betegségek száma is növekszik. Abban az országban, amelyet tíz éve még a nincsteleneket felemelő jóléti intézkedésekért csodáltak a baloldali értelmiségiek, ma a lakosság 90%-a szegénységben él.

De pontosan mi vezetett a venezuelai baloldali kísérlet csődjéhez?

Venezuelai életképek 1956-ból

Chávez másolta a hibákat

Hugo Chávez gazdaságpolitikája nem a semmiből jött: a Venezuelát a hatvanas-hetvenes években kormányzó erők által kijárt utat követte. Hogy ez az út annak idején a semmibe vezetett, annak intő jelként kellett volna szolgálnia a chávizmus életképességére vonatkozóan is.

A közgazdászok „hollandkórnak” nevezik azt a jelenséget, amikor egy húzóágazat ellehetetleníti a gazdaság többi részét. (Hollandiában az ötvenes évek végén fedeztek fel nagy földgázkészleteket, a nyersanyagexport az egekbe lökte a holland forint árfolyamát, ami aztán az exportpiac elsorvadásához és az ipar hanyatlásához vezetett.)

 

 

Venezuela a világ kőolajban leggazdagabb országa, a nyersanyag azonban legalább annyira átok, mint áldás: ideig-óráig ugyan hallatlan prosperitást biztosít, hosszú távon azonban inkább egészségtelen gazdasági állapotokat eredményez.

A demokrácia 1958-as győzelme után nagyszabású társadalmi reform kezdődött meg, az olajkitermelésre alapozva nagy összegeket fordítottak oktatásra, egészségügyre, villamosításra, a gazdaság gyorsan növekedett,

az 1973-as olajárrobbanás pedig soha nem látott jólétet biztosított a venezuelaiaknak.

Jól jelzi ezt az az adat, hogy kormányzat 1974 és 1979 között több pénzt költött, mint az ország függetlenségének kihirdetése, vagyis 1830 óta összesen. A japán tévék, a német autók, az amerikai ruhák elöntötték az országot, Venezuela pedig a világ élvonalába emelkedett az egy főre jutó skótwhisky-fogyasztás tekintetében. Habár egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ez a növekedési ütem fenntarthatatlan, az állami költekezés visszaszorítását célzó tervek sorra a kukában landoltak.

Amikor virágzott Venezuela

A szép világnak aztán az olajár 1983-as bezuhanása vetett véget, az egymást követő kormányok az államadósság felpumpálásával igyekeztek finanszírozni a mértéktelen kiadásokat, az egyre inkább rogyadozó gazdaság azonban fájdalmas válságkezelést követelt meg.

Az 1988-as elnökválasztáson populista programmal győzedelmeskedő Carlos Andrés Pérez beiktatása után egyezményt hozott alá azzal az IMF-fel, amit a kampány alatt még „neutronbombának” minősített (a Világbank közgazdászait egyszerűen „népirtóknak” nevezte). Pérez 1974 és 1979 között is elnök volt, ő volt tehát az egyik fő felelőse a hetvenes évek felelőtlen gazdaságpolitikájának, most viszont az IMF 4 és fél millió dolláros kölcsöne fejében roppant népszerűtlen intézkedésekre kényszerült: megkezdték az olajszektor liberalizálását, eltörölték az állami árszabályozások többségét, így

a benzinár is elszabadult, radikálisan visszafogták a jóléti kiadásokat, devalválták a bolívart.

A Pérez-féle megszorítások nyomán 1989-ben hatalmas tüntetések robbantak ki a fővárosban, Pérez a nemzeti gárdát vetette be, különböző becslések szerint 500-3000 tüntető halála árán sikerült elfojtani a tiltakozásokat. A helyzet azonban bizonytalan maradt: bizonyíték erre Chávez két sikertelen puccskísérlete 1992-ben.

Castro és Chávez

Bolivári missziók

Hugo Chávez, a fiatalkorában még a marxista-hodzsaista felkelők ellen bevetett, de lassanként a szélsőbaloldali ideológiák hatása alatt került katonatiszt a Bolivári Forradalmi Mozgalom nevű titkos szervezet alapítójaként kezdte meg politikai pályafutását. 1992-ben a csoport két felvonásban, kubai titkosszolgálati támogatással puccsot kísérelt meg a neoliberális reformokat bevezető Pérez kormányzata ellen, akciója azonban kudarccal járt. Chávez két évig a börtönben pihent, míg a Pérezt követő Rafael Caldera kegyelmet nem adott neki. 1998-ben aztán szocialista programmal nyerte meg az elnökválasztást.

Chávez hatalomra kerülése után

az első lépése volt, hogy államosította a fő olajvállalatot,

az így befolyó pénzt pedig jóléti programokra – vagy ahogyan az elnök nevezte őket: bolivári missziókra – költötte, 777 milliárd dollárral növelte az ilyen irányú kiadásokat.

Hogy mit tartalmaztak ezek a küldetések? A „Robinson-misszió” véget kívánt vetni az írástudatlanságnak (a venezuelai kormány azzal kérkedett, hogy másfél millió embert tanítottak meg írni-olvasni). A „szomszédságon belüli misszió” kubai doktorokra támaszkodva biztosította a szegények számára az egészségügyi ellátást, illetve kórházépítéseket is magába foglalt. A „boltmisszió” jegyében egy 12 ezer üzletből álló szupermarketláncot hoztak létre, amelyben 25-50 százalékkal olcsóbban lehetett beszerezni a mindennapi fogyasztási cikkeket – Chávez ezzel párhuzamosan az élelmiszerimport visszaszorítását is meghirdette. Ezen kívül az elnök a földreform és a házépítés misszióit is bejelentette.

Chávez petrodollárokból finanszírozott politikájának meg is lettek az eredményei: a szegénységi ráta az 1996-os 71%-ról a kétezertízes évek elejére 21%-ra, a mélyszegénység 23,4%-ról 8,5%-ra zsugorodott, a lakosság 96%-a jutott tiszta ivóvízhez. Tömegek kerültek be az oktatási rendszerbe, csökkent a munkanélküliség, az egy főre jutó GDP Chávez regnálása alatt több mint hatezer dollárral nőtt.

A látványos eredmények nyomában azonban elburjánzott a bürokrácia;

a meglévő vállalatok államosítása mellett több száz állami vállalatot és ügynökséget hoztak létre.

Az elnök a rendszer politikai alapjának kiszélesítéséről sem feledkezett meg: minthogy az államszervezet – így a katonaság egy része – továbbra is ódzkodott a változásoktól, Chávez a közvetlen demokrácia elveit aggatta ki a szocialista paradicsom kirakatába.

Ne várjatok holnapig. Hívjátok fel a szomszédokat. Hívjátok fel a barátaitokat. Szervezzetek egy kört és találjatok ki, hogyan foltozhatjátok be a kátyúkat az utcátokban, hogyan támogathatjátok a kormányt, hogyan érvényesíthetik a jogaitokat!” – Chávez ezzel a jelszóval, kubai mintára hirdette meg a 7-11 emberből álló ún. bolivári körök, majd a helyi tanácsok létrehozását. Ezek feladata elviekben az lett volna, hogy a lakosság igényeit közvetlenül juttassák el a végrehajtó hatalomhoz, a valóságban inkább a chávista indoktrináció eszközéül szolgáltak.

Számos effajta kör aztán colectivóvá, felfegyverzett kormánypárti milíciává alakult át,

ezek az erőszakos bandák a szocialista rezsim elleni tüntetések megfékezésében is jelentős szerepet kapnak.

Elmúlt a kegyelmi pillanat

Chávez szerencsés pillanatban foglalhatta el az elnöki széket: az ismét emelkedésnek indult olajáraknak köszönhetően (elnöksége kezdetén a hordónkénti ár 18 dollár volt, míg halála évében, 2013-ben több mint 100 dollár) valóra válthatta balos ígéreteit.

Az olajexportból jövő bevételek 1998 és 2013 között közel 600 százalékkal emelkedtek, a kitermelt olaj mennyisége ugyanakkor jelentősen csökkent, érdemi fejlesztések tehát nem történtek az olajiparban, az infrastruktúra, a technológia mind jobban elöregedett. Eközben Chávez szövetségeseit – így Kubát – rendkívül olcsón értékesített olajjal segítette ki.

Nem az volt tehát a kérdés, hogy elkövetkezik-e a csőd, hanem az, hogy mikor,

az ezredforduló kegyelmi pillanata pedig hamar elmúlt.

Az elnök 2002-ben magasabb fokozatra kapcsolt, még jobban kiterjesztette az állami beavatkozást, árszabályozásokat vezetett be, ennek pedig még az olajboom idején megvoltak a következményei: 2006-ban már élelmiszerhiány sújtotta a venezuelaiakat, előrevetítve a totális gazdasági recessziót.

Chávez ezzel egy időben nekiállt a demokratikus ellensúlyok kiiktatásának is: 2004-ben az addig húsztagú Legfelsőbb Bíróságot további 12 bíróval bővítette, így vonva uralma alá a testületet, törvényekkel korlátozta az újságírók kormányt érő bírálatait.

2013 körül visszaestek az olajárak, ezzel pedig ismét beütött a krach. Az immár Nicolás Maduro vezette kormányzat pénznyomással kívánta orvosolni a bevételkiesést – ennek a

történelmi méreteket öltő hiperinfláció lett a következménye.

Az sem segített a helyzeten, amikor Maduróék öt nullát levágtak a bolívarból, árfolyamát pedig a mindenki által nevetségesnek tartott állami kriptovalutához, a petróhoz kötötték. Eközben a minimálbért egyre-másra emelgeti a kormány, ez azonban mit sem változtat a venezuelaiakat sújtó nyomoron: általános az élelmiszer- és gyógyszerhiány, rendszeresek az áramkimaradások, a kórházakban középkori állapotok uralkodnak.

Nicolás Maduro hiába vetett be az elmúlt években mind erőszakosabb eszközöket a rendszer egyben tartására, nagyon úgy tűnik, hogy a venezuelai szocialista kísérlet a végéhez közeledik.

A csőd azonban túlmutat Chávezék agyatlan túlköltekezésén: az összeomlásban a Venezuelát 1958 óta vezető összes kormányzat felelőtlensége benne van.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/142928