Hogyan nem hal ki az ember?

2018. december 3. 18:57

Michel Houellebecq
Beszéd Brüsszelben
A nyugati világban Európa az öngyilkosságnak egy különleges formáját választotta, amelynek része az, hogy az őt alkotó nemzeteket megöli. A Nyugat a hanyatlás egy nagyon előrehaladott állapotában van. Mégis optimistább vagyok Spenglernél, illetve valójában bizonytalanabb, s ez által igazából optimistább is.

Michel Houellebecq beszédének leirata, amelyet az Oswald Spengler-díj átvételekor mondott el 2018. október 19-én, Brüsszelben.

***

„Azt kell, hogy mondjam, hogy az én esetemben az »öngyilkosság« még mindig túl finom kifejezés. Volt a BBC-n egy dokumentumfilm, amelynek a rendezője a »Nyugat öngyilkossága« címet akarta adni. Azt gondolom azonban, hogy a BBC végül túl erőszakosnak ítélte meg ezt a címet és megváltoztatta, amit én nagyon sajnáltam. Úgy gondoltam, hogy a »Nyugat öngyilkossága» egy jó összefoglalója a könyveimnek.

Ennek ellenére magam is meglepődtem azon, hogy nem értettem egyet Éric Zemmour utolsó előtti könyvének címével, amely így szól: »A franciák öngyilkossága«. Franciaország legújabb kori történelmében ugyanis olyasmi történt, amely nem öngyilkosságnak, sokkal inkább gyilkosságnak felel meg. Az elkövetőt pedig nem nehéz megnevezni: az maga az Európai Unió. Ami pedig a francia bűntársakat illeti, nagyon sokan vannak.

Összefoglalva magamat:

a nyugati világ egésze öngyilkosságot követ el, ez egészen biztos,

és egyébként a könyveimet ugyanígy az egész nyugati világra vonatkoztatva kell értelmezni. Ám a nyugati világban Európa az öngyilkosságnak egy különleges formáját választotta, amelynek része az, hogy az őt alkotó nemzeteket megöli.

Nos, ami a szerzőket érő hatás kérdését illeti, ezidáig részben már megválaszoltam, és a kérdésnek arra a részére válaszoltam, amely a legfontosabb a számomra, mivel a regények szereplői és stílusa az én szememben sokkal fontosabbak, mint az abban rejlő ideák. Azonban a kérdés második részét sem szeretném kikerülni, hiszen a „hatásgyakorlás” kifejezés alatt sokan sokkal szerényebbet értenek: osztja ön Spengler végkövetkeztetéseit? Egyetért ön az érvelésének módjával?

Ha válaszomat röviden kellene összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy végkövetkeztetéseit osztom, azonban az érvelésének módjával nem értek egyet. Mielőtt ezt kifejteném, ki kell nyitnom egy második zárójelet, mert bár sajnálatos, de igaz:

nem csak civilizációk, de egyének is le tudnak épülni.

Az idő múlásával az agy egyre kevésbé alakítható, egyre kevésbé áll készen arra, hogy új ötleteket fogadjon be. Ahhoz, hogy egy gondolkodó hatással legyen ránk, nem elég, hogy a gondolkodása figyelemreméltó, kellően fiatalon is kell olvasnunk őt. Ezek tudatában engedjék meg, hogy összefoglaljam az intellektuális életutamat!

Mezőgazdasági mérnökként végeztem. Iskolámban nem volt sok jelentős tudós, egyet kivéve: Valdeyron professzor. Nem csak remek tudósember, hanem kiváló pedagógus is volt. Populációgenetikát tanított. E tárggyal való foglalatoskodás során elsősorban olyan gondolatok hatották rám, amelyek elég jelentősen különböznek a Darwinizmus koncepciójától.

Először is az életért vívott harcnak nem ugyanaz a jelentéstartalma, mint amelyet hozzá szoktak társítani. Ami valójában számít, az a reprodukcióért folytatott harc. Egyetlen egy dolog határozza meg az egyén genetikai jelentőségét, az pedig nem más, mint az, hogy hány utódot tud nemzeni. Másképpen szólva futhatsz gyorsabban a többieknél, lehetnek élesebb karmaid és fogad, mint másoknak:

ha nincs utódod, a genetikai értéked pontosan nulla.

Az érvelés pedig, miszerint »aki tovább él, mint mások, az több utódot lesz képes a világra hozni« a legjobb indulattal is viszonylagos, s valójában az állatok körében (a többség esetében), amelyek csupán egyetlen párzási időszakot ismernek, alapvetően hibás.

A reprodukcióért folytatott harc magyarázza azt, hogy olyan sok hím madárnak van rendkívül változatos tollazata, és annyira dallamos éneke: az egyetlen dolog, ami számít nekik, hogy a tojók észrevegyék őket, illetve, hogy a párzási időszak alatt a lehető legtöbb tojót megtermékenyítsék. Ha később egy ragadozó esetleg észreveszi őket, annak nincs jelentősége. Genetikai missziójukat teljesítették.

A nőstények esetében más a helyzet, nekik nem csak addig kell túlélni, amíg megszületnek az utódaik, hanem amíg azok önállóan képesek nem lesznek ellátni magukat. Éppen ezért a nőstények általában észrevehetetlenebbek.

Az ember egy nagyon különleges eset, mert a technológiai fölénye nem csak azt tette lehetővé, hogy többé nem kell tartania a ragadozóktól, hanem azt is, hogy saját maga váljon ragadozóvá minden más faj kárára. Ez az oka annak, hogy az emberek esetében a nők dekoratívabbak lehetnek a férfiaknál.

Természetesen sok variáció fordulhat elő a különböző fajoknál, ám mégis két végkövetkeztetés létezik, legalábbis számomra.

Az első az, hogy

nem meglepő, hogy a szexualitás fontos szerepet játszik a könyveimben,

és egyébként ma már nem magyarázkodom miatta, mert valójában ez egy nagyon fontos téma.

A második pedig az, hogy nem meglepő, hogy a kezdetektől fogva kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottam a demográfiának, ami nem más, mint a populációgenetika egy különleges, emberekre alkalmazott válfaja.

Utóbbi esetében a populációgenetika nagyon eltérő konklúziókhoz vezet, mint amiket általában a darwinizmushoz társítani szoktak.

A legfejlettebbek a közösségépítő fajok. Az ő esetükben a szolidaritás és az altruizmus mintái erőteljes kiválasztó előnyként jelennek meg a csoport egészére nézve.

Az életben maradásért folytatott küzdelem természete megváltozott, 

többé nem két egyed között zajlik, hanem csordák vagy falkák között, amelyek a terület irányításáért harcolnak egymással.

A szolidaritás és az altruizmus jelenléte különösen nyilvánvaló azon ragadozók körében, amelyek csoportban vadásznak és megosztják egymás között a zsákmányt. A farkasok például rendkívül kifinomultan vadásznak, a falkán belüli hierarchia nagyon szigorú, a zsákmány elosztása pedig semmi esetre sem egalitárius alapon történik. De mégis létezik szolidaritás. Az öreg farkasokat, amelyek már nem képesek vadászni, sosem hagyják magukra. Tehát a farkasok között egyfajta nyugdíjrendszer működik, amely egy elosztási rendszer.

A bárányok őseinél mindazonáltal nem volt nyugdíjrendszer. Nos, ami a mai bárányokat illeti, azok egyébként sem fogják soha elérni a nyugdíjas kort.

Rátérve az emberekre, fontos megjegyezni, hogy az ember eredetileg nem vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, hanem csak gyűjtögetett. Csak akkor kezdett el vadászni, amikor elhagyta az egyenlítő menti esőerdőket és elfoglalta a szavannát, s ekkor kezdtek kifejlődni benne a szolidaritás és az altruista viselkedés mintái. Ekkor kezdett a farkas morális szintjéhez közelíteni, mindazonáltal elérnie sosem sikerült ezt a szintet, mint ahogy

a ma embere sem éri el a kutya morális szintjét.

Az imént elmondottaknak az volt a hatása rám nézve, hogy a liberalizmusomat mindig is elővigyázatosság jellemezte. Bár már nagyon fiatalon megdöbbentett Marx és a marxisták intellektuális szegénysége, soha semmilyen körülmények között nem lett belőlem liberális.

Darwin, bár ezt soha nem mondta ki, a munkássága révén elvesztette a hitét a Jóistenben, s ugyanakkor tudta, hogy művei az olvasóira is ugyanilyen hatást gyakorolhatnak. Ha Darwin néha túlzott mértékben ragaszkodik is az életben maradásért folytatott harc jelentőségéhez, azt gondolom, ezt csak tisztán mazochista élvezetből teszi. Mindkét általam említett pont, amelyek az életben maradásért vívott harc jelentését relativizálják, azok valójában szoros összhangban vannak Darwin munkásságának igazi szellemiségével.

Mindazonáltal, a harmadik pont, ami a legfontosabb véleményem szerint, ahol is populációgenetika teljes mértékben leválik a Darwinizmusról. Ez az a pont, amely már nem az azonos fajhoz tartozó egyedek közötti, hanem a fajok közötti küzdelmet érinti.

Ez a küzdelem szinte semmilyen szerepet nem játszik az állatvilág fejlődésében. Ha egy faj hosszú ideig túlél, az többnyire nem azért van, mert az erőforrásokért folytatott küzdelemben felülmúlta a többi fajt. Sokkal inkább azért, mert sikerült egy olyan környezethez alkalmazkodnia, ahol nincsen konkurenciája. A módszerek sokfélesége határtalan: túlélni az extrém hőmérsékleti viszonyokat, az aszályt, megélni a különleges vegyi összetételű vízben is, enzimeket kifejleszteni annak érekében, hogy a mérgező növények is fogyaszthatóvá váljanak. Bár a módszerek végtelen számúak, a végkövetkeztetés ugyanaz:

a túléléshez nem megnyerni kell a versenyt, hanem inkább ki kell szállni belőle.

Ez az a pont, amelynek jelentős metaforikus következményei vannak. A nemzetek gazdagságára vonatkoztatva: a legjobb módszer a túlélésre nem az, ha ugyanazt termeled, mint a többiek, csak versenyképesebb módon, hanem sokkal inkább az, ha olyat termelsz, amit senki más nem tud. Ami a kultúrát illeti: ha a könyveim túlélnek engem, az nem azért lesz, mert jobbak a többiekénél, hanem mert különböznek tőlük. Az író, akinek a műveit hosszú távon is olvassák, olyan műveket alkotott, amilyeneket senki más.

Azt hiszem eleget beszéltem a populációgenetika intellektuális fejlődésemre gyakorolt hatásáról. A továbbiakban mindenekelőtt két gondolkodóról szeretnék beszélni, akik különösképpen hatottak rám, és akikben egyaránt megvan az a különös tulajdonság, hogy radikálisan inkompatibilisek: Arthur Schopenhauerről és Auguste Comte-ról van szó.

Bizton állíthatom, hogy Arthur Schopenhauer az, aki a legközelebb áll hozzám, aki a legszimpatikusabb számomra, és akinek a műveit a legnagyobb élvezettel olvasom. Hadd osszak meg önökkel egy különös, ugyanakkor lenyűgöző dolgot: Schopenhauer alapvetően nem foglalkozott a történelemmel. Számára az ember mit sem változott az évezredek során,

a civilizációk pedig csupán külsőleges módosulások, amelyeknek nincs sok jelentőségük.

Ez persze nézőpont kérdése. Úgy gondolom, hogy Schopenhauer álláspontját fenn kell tartani annak érdekében, hogy a szokásos álláspont kiegészítéseként használhassuk fel, amely szerint a történelem természetesen létezik. Ha az ember elmélyül egy régi időkből származó műben, megtudhatja, hogy mi visz minket közelebb ezekhez az emberekhez, vagy éppen, hogy mi az, ami távol tart tőlük, ez nézőpont kérdése. Ha Schopenhauer Aiszkhülosz egyik tragédiáját vagy az Ótestamentum egyik könyvét olvassa, akkor ugyanúgy olvassa, mint ahogy bármely német kortársa olvasná. Ez nagyon különleges és igazán lenyűgöző.

Mielőtt Auguste Comte-ról beszélnék, szeretnék felolvasni Önöknek két idézetet Spengler „Ember és gép” című művéből.

Egy kivonat az előszóból: »Meggyőződésem, hogy csak akkor érthető meg az ember végzete, ha minden olyan területet összehasonlítunk egymással, amelyekre az ember munkássága hatással volt, és nem követjük el azt a hibát, hogy az ember létezését mondjuk csak a politika, a vallás, vagy a művészet oldaláról világítjuk meg abban a hitben, hogy ezzel mindent feltártunk.«

Úgy tűnik, hogy az „Ember és gép” csak a kezdete egy sokkal nagyobb műnek, amely talán elérhette volna a „Nyugat alkonya” terjedelmét, azonban ezt már sajnos soha nem fogjuk elolvasni. Ami véleményem szerint ösztönözte őt arra, hogy belevágjon ebbe a vállalkozásba, az az volt, hogy miután a „Nyugat alkonyában” az emberi viselkedés számos aspektusát megvizsgálta, rájött, hogy e viselkedés technológiai oldalára nem szánt elég figyelmet, pedig a technológia éppen az ő korában vált igazán jelentőssé – s válik azóta is egyre jelentősebbé.  

A második idézet sokkal rövidebb: »A történelem a háborúk történelme, régen is és ma is.«

Tehát

amikor az iskolában történelmet tanulunk, valójában háborúk láncolatáról tanulunk.

Most vegyük szemügyre Auguste Comte álláspontját, amely egészen bámulatos. Először is, a hadtörténelem nem érdekelte Auguste Comte-ot, a háborúk számára csak jelentéktelen mellékesemények voltak. Napóleont egy alkalommal például „katonai marionettnek” nevezte. Másodszor, Auguste Comte sohasem vizsgálta az emberi tevékenységet annak egészében. Csupán egyet és csakis egyet vizsgált: a vallást. Ahhoz, hogy megítélje, hogy egy társadalom mennyire egészséges, megvizsgálta a vallás általános állapotát, amely azt a társadalmat alkotja és igazolja.

Ami a vallástalan társadalmat illeti, amelyet ma szekularizált társadalomnak nevezünk, az egyértelműen úgy tűnik, hogy rövid és boldogtalan életre van kárhoztatva. Ha Auguste Comte eme álláspontját – tűnjön az bármilyen egyszerűnek – csábítónak találom, az nem azért van, mert olyan kifinomult lenne az érvelése – nem, az inkább amolyan bulldózer-szerű. Még csak nem is az írásai minősége miatt – úgy ír, mint egy őrült. Azért van, mert volt alkalmam a saját életemben megtapasztalni, hogy a vallás képes megváltoztatni az emberi viselkedést sőt, valójában ez az egyetlen dolog, amely képes erre, leszámítva persze a szerelmet.

Ha tehát e két kritérium – a népesedés és a vallás – szempontjából vizsgálom a Nyugat jelenlegi állapotát, egyértelmű, hogy pontosan ugyanarra a végkövetkeztetésre jutok, mint Spengler:

a Nyugat a hanyatlás egy nagyon előrehaladott állapotában van.

Mégis optimistább vagyok nála, illetve valójában bizonytalanabb, s ez által igazából optimistább is. Ritkán fordul elő, hogy én optimistább vagyok más íróknál, és ha ez egyszer előfordul, nem felejtem el hangsúlyozni. A bizonytalanságom oka az, hogy ha közelebbről vizsgáljuk meg a tényeket, érdekes képet mutatnak.

Az utolsó valóban szignifikáns nyugati demográfiai jelenség a baby boom volt, ami Franciaországban 1942-ben kezdődött. Egy olyan időszak kellős közepén, amikor Franciaország történetének talán legmélyebb pontján volt. Mégis ez volt az a pillanat, amikor az emberek ismét utódnemzésbe fogtak.

Mondhatnák, hogy mindez csupán a Vichy-kormány családbarát politikája miatt volt, de ez nem lenne túl meggyőző. Ezek az intézkedések csupán a Népi Front 1930-as évekbeli intézkedéseinek folytatásai voltak, amelyek a népességfogyást voltak hivatottak megállítani. Ebből a nézőpontból úgy látszik, hogy a Vichy-kormány csupán megerősítette a Népi Front politikáját.

A franciaországi baby boom vége is elképesztő. Időben ugyanis az 1960-as évek közepére tehető. Az első olajválság csupán 1973-ban tört ki, az 1968-as események sem voltak ekkor még sehol. Talán soha nem volt annyira optimista Franciaország, mint ebben az időben, és mégis, a születési ráta éppen 1965-ben kezdett csökkenni.

A józan ész azt diktálná, hogy az emberek akkor vállalnak gyermeket, amikor optimistán, bizakodva tekintenek a jövőbe. Ám joggal érvelhetnénk az ellenkezőjével is, miszerint

a gyermekvállalás olyan, mint az utolsó dobás a kockával,

vagy az utolsó lap kijátszása, amikor az ember már elfogadja, hogy elvesztette a játékot. Az ember mások kezébe adja a játékot tudván, hogy egy rossz játékot ad át. Talán éppen ezért.

A vallások története egyszerűen lenyűgöző. Vegyük például az iszlám helyzetét a késői XIX. században és a XX. század elején a hagyományos muszlim országokban. Még ha a lakosság többsége követte is a vallást, az elitek gyorsan távolodtak tőle. A nyugatiasodás és a szekularizáció gyorsan terjedt, az iszlám egy archaikus jelenségnek látszott, amely gyors eltűnésre volt kárhoztatva.

Nézzük csak meg, hogy mit jelent ma az iszlám ezekben az országokban!

Ki meri kellő komolysággal azt állítani, hogy »ami az iszlámmal történt, az biztosan nem történhet meg a kereszténységgel?«. A szerénység elengedhetetlennek tűnik számomra ezekben a kérdésekben.

Egy igazi katolikus valami nagyon irracionálist mondana. Azt mondaná, hogy »Isten megadja. A jelenlegi pápa középszerűségének nincs jelentése. Végül Isten majd szenteket fog hozzánk hozni.«

Egy optimista katolikus hozzátenné, hogy ez még ebben az órában meg fog történni.

Mondandómat lezárhatnám Schopenhauer egyik Hegelnek intézett inzultusával. Sok ilyet ismerek, gyorsan megtalálnám a megfelelő idézetet. Ám végül úgy döntöttem, hogy Dosztojevszkijtől fogok idézni. Fejből mondom, valahogy így hangzik:

»Bárki bármit mondhat a világtörténelemről, bárki kiállhat az észérvek látszatát keltve akár a legellentmondásosabb állítások mellett is. Az egyetlen dolog, amit nem lehet kijelenteni, – s amint megkísérli az ember, rádöbben mondandójának abszurditására –, hogy a világtörténelem észszerű.

A világtörténelem minden, csak nem észszerű,

aminek az az oka, hogy az emberi lény is minden, csak nem ésszerű.«”

Összesen 87 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az EU olyan, mintha Robinson többedmagával menekült volna meg süllyedő hajójáról, sőt még egy másik hajótörés túlélői is megjelentek volna a szigeten. Meg aztán Péntek összes földijét is meghívták volna. Kicsit a 'Legyek ura' helyzete kezd kialakulni.

Az utolsó idézet Dosztojevszkij: "Feljegyzések az egérlyukból" című könyvéből származik, tessék szépen elolvasni, talán 200 oldalacska az egész, viszont aktualitásából semmit nem vesztett az elmúlt 150 évben.
A könyv a mindenkori idealisták világképének egyik legzseniálisabb kritikája.

Válaszok:
Berecskereki | 2018. december 4. 6:26

"Az utolsó idézet Dosztojevszkij: "Feljegyzések az egérlyukból" című könyvéből származik..."

Nem találtam ilyen szöveget a "Feljegyzések az egérlyukból" című könyvében.
Lásd: http://mek.oszk.hu/00300/00372/00372.htm

"(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszó-fenyőbokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)" (Ember tragédiája, Tizennegyedik szín)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés