Relativizálják a vörös terrort a balos történészek

2018. november 15. 13:25

Írta: Czopf Áron
Milyen akusztikája lenne, ha egy történész arról írna, hogy a nácik egyik hírhedt vezetője nem is volt vérszomjas figura – és a nürnbergi pártnapokon különben sem vért, hanem jó hideg búzasört ittak a német munkások? Ugyanezt a vörös terrorral minden jel szerint meg lehet csinálni.

Egészen különös, helyenként egyenesen bizarr hangvételű könyv jelent meg idén Kérdések és válaszok 1918-1919-ről címmel. Az ismeretterjesztő kötet Csunderlik Péter, Egry Gábor, Fodor János, Emily Gioielli és Hajdu Tibor írásait tartalmazza, azzal a kiadói ajánlással, hogy a szerzők „harag és részrehajlás nélkül” ismertetik a világháború utáni évek eseményeit. 

Ehhez képest a kötetet jegyző történészek megdöbbentő cinizmussal írnak a vörös terrorról olyanokat állítva, hogy Szamuely „nem volt vérszomjas”, nem igazán helytálló „vörös terrorról” beszélni és a nemi erőszak éppenséggel az osztályharc részeként is értelmezhető. Talán nem lepem meg az olvasót, ha leírom: a kötet a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával és az intézmény főigazgatója, Egry Gábor szerkesztésében jelent meg. 

Nem volt vérszomjas Szamuely?

De nézzük is, mit olvashatunk a könyvben a Lenin-fiúk hírhedt vezetőjéről: „Szamuely Tibor (…) a »vörös terror« jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, addig Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a forradalom megköveteli, akkor akasztott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart »vérben fürdeni«” – tudjuk meg Csunderlik Pétertől, aki sosem mulasztja el idézőjelbe tenni a vörös terror kifejezést. 

És már értjük is: Szamuely nem látott más megoldást, mint a terrort, „pedig nem volt vérszomjas figura”. Az a Szamuely, aki már 1918 májusában a következőket írta a Szociális Forradalom című lapba: a burzsoáziánál „még százszor rosszabbak, ezerszer kegyetlenebbek, könyörtelenebbek és vérszívóbb vadak leszünk, amikor ellenségeinkkel kell végeznünk!” Csunderlik ingerküszöbét valószínűleg az sem üti meg, hogy a Tanácsköztársaság terrorszervezetének vezetője már 1918-ban nyíltan vállalta egy írásában, hogy politikai céljai megvalósulásához csak a „burzsoák hullahegyein, lerombolt palotáin feldúlt birtokain keresztül vezet az út”, az 1919 április 20-i győri népgyűlésen mondott beszédében pedig úgy fogalmazott „szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. (…) Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!
Ha ez nem a vérszomjasság bizonyítéka, akkor legalább azt hadd tekintsük annak, hogy Szamuely idézett cikkei és beszédei közben a gyakorlatban is megmutatta mire képes, ha ártatlan emberek agyonlövéséről és felakasztásáról van szó. 

Szamuely „árnyalt” profilját Csunderlik azzal kívánja megrajzolni, hogy rávilágít:

számára csupán „szükséges” volt a terror

– s mi tagadás, a vörös terrorista egy ’19 júliusi sajtónyilatkozata szerint úgy gondolt magára, mint aki „épp oly kevéssé (…) vérszomjas, mint a többiek”. Persze sok minden függ attól, hogy kinek mi a referenciacsoportja.

Stílus: „nem vér folyt, hanem lekvár

Csunderlik megnyugtatja az olvasót, hogy Szamuely nem akart guillotine-t állítani a mai Vörösmarty térre (óh, így már egész más!), sőt – ellenpontozva állítását – a Tanácsköztársaság idején „megnyitották a Gerbeaud cukrászdát a munkások előtt, amennyiben felmutatták szakszervezeti igazolványukat. Vér helyett kakaót szomjaztak azok a proletárok, akik a kommün idején a Gizella teret látogatták.” 

A szerző akkor is

valamiféle proletár-Disneylandként idézi meg a vörös Budapestet,

amikor szellemeskedően arról ír, hogy a kommunisták margitszigeti propagandarendezvényén szintén „nem vér folyt, hanem lekvár”, a napsütötte gyepen pedig nyugodtan andaloghattak a proletárok az internacionálé dallamára. 

Mámorító! Az olvasó bizonyára el tudja képzelni, milyen akusztikája lenne, ha egy történész arról írna, hogy a nácik egyik hírhedt vezetője nem is volt vérszomjas figura – és a nürnbergi pártnapokon különben sem vért, hanem jó hideg búzasört ittak a német munkások. Világos, hogy ha bárki így fogalmazna, azzal a terror áldozatainak emlékét gyalázná meg, így tehát Csunderlik sem tesz mást.

A ’19-es terror és az áldozatok vére kapcsán lekvárral és kakaóval viccelődik.

Ezzel jár a „forradalom”

A vörös terror relativizálásában Hajdu Tibor siet fiatal kollégája segítségére: Ő egyenesen azt a kérdést teszi fel, hogy „beszélhetünk-e »vörös terrorról« a Tanácsköztársaságban?” Már a válasz elején leszögezi, hogy „minden forradalom véráldozatokkal jár”, és ebben a 1919 sem lehetett kivétel. Ami pedig a terrort illeti, a magyarországi Tanácsköztársaság „gyakorlata” (sic!) a „nagyjából az első félév szovjet gyakorlatához hasonlítható, bár voltak radikálisok, mint Szamuely Tibor” – fogalmaz a szerző, hozzátéve azt is, hogy ugyan „történtek atrocitások” 1918-1919-ben, de „a halálos áldozatok száma aránylag nem volt nagy” – nagyságrendileg nagyjából megegyezik az ellenforradalmi bíróságok és különítmények, valamint a román megszállók által 1919-1920-ban kivégzettek számával. 

Értjük, tehát „történtek atrocitások”, de hát „minden forradalom véráldozatokkal jár”.

Mit szólna vajon Hajdu, ha jobboldali kollégái az ellenforradalmi különítményesek „gyakorlatáról” mondanák, hogy az „áldozatok száma aránylag nem volt nagy”, és ugyebár minden ellenforradalom véráldozatokkal jár? 

Külön elképesztő, hogy a kötet egy másik szerzője, a CEU-s Emily Gioielli azon elmélkedik, mennyire nehéz megítélni, hogy a Tanácsköztársaságban a nők elleni erőszak „mennyiben szólt a nőknek és a nők ellen, és mennyiben irányult az osztályellenségre.” A kérdés költői marad, mert a szerző nem itt vész el a részletekben, hanem sietve áttér az ellenforradalmi időszak ismertetésére. Miközben a MeToo-tól hangos a nemzetközi sajtó, úgy látszik, a nemi erőszak relativizálható, ha a haladás érdekében történt.

Egyszerre elszomorító és felháborító, hogy 2018-ban, a háborús összeomlás és az azt követő vérzivataros évek után száz évvel is akadnak olyan történészek, akik ilyen méltatlan cinizmussal képesek írni a Tanácsköztársaságról és a vörös terrorról. 

Pedig ha valamiben szilárd társadalmi konszenzust kellene teremteni a rendszerváltás utáni Magyarországon az pont az, hogy jóérzésű polgárokként nem a kakaóra, nem a lekvárra, hanem elsősorban a vérre kell emlékeznünk – azokra, akiket politikai ideológiák nevében gyilkoltak le és tettek tönkre a 20. század során.

Összesen 51 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Csunderlik a balos radikálisok apologétája. Nem vehető komolyan.

Nem értem a kedves szerzőt. Hát az osztályellenséget meg szabad erőszakolni, nem? Ma azért van "meto", mert nincs osztályellenség. Kivéve a muzulmánokat, akiknek a nők osztályellenség. Világos?

Héjjas Iván tett valamit azért, hogy Sopron a miénk maradjon.

safranek! ne tetesse magát hülyébbnek, mint amilyen...

Részlet Szamuely Tibor beszédéből Győrött, 1919. április 20-án, Húsvét vasárnap:

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába.
A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunvilághoz elvezet minket.
Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát…”

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés