Román restitúció: magyarellenes időhúzás?

Vajon van-e remény a romániai restitúció igazságos véghezvitelére? Milyen módszerekkel akadályozzák a közhivatalok és bíróságok a kastélyok, erdők, földek visszaszolgáltatását jogos tulajdonosaiknak? Mit tehet az, akinek visszajárna 100 hektár föld, de oda már falu épült? Erről tartott konferenciát csütörtökön a Veritas Történetkutató Intézet és a Kisebbségi Jogvédő Intézet.

Romániában a magyar birtokosokat az 1921-es földreform erősen korlátozta a megtartható föld mértékével kapcsolatban, ráadásul

hiszen sajátosan értelmezték a törvény fogalmait. A mezőgazdasági területek rendezésével több törvény foglalkozott, az 1945 és 1989 között elkobzott javak visszaszolgáltatására pedig több törvény is vonatkozott. Az egyházi ingatlanok helyzetét egy 2001-es törvény hivatott rendezni, amit 2005-ben a várható uniós csatlakozás miatt módosítottak. Míg korábban tíz hektár erdőt adtak vissza, később megszüntették a felső határt. Az egyházak mellett a történelmi nemesi családok a fő érintettek, valamint természetesen rengeteg kisebb ingatlant igényeltek vissza egykori gazdájának örökösei. A legtöbb vonatkozó törvény 2002-3-ban született.

Szakály Sándor, a Veritas és Csóti György, a KJI igazgatójának megnyitó beszéde után Antal Eszter a KJI munkatársa beszélt az erdélyi resttitúcióról általában, majd Vincze Gábor történész foglalta össze a romániai magyar javak 1945 utáni államosítását. Horváth Attila alkotmányjogász a vagyonelkobzások jogtörténeti hátteréről beszélt. 

Káosz a román ingatlannyilvántartás

Kurucz Mihály, az ELTE Agrárjogi Tanszékének tanszékvezetője a román ingatlannyilvántartás történeti fejlődésről szólva kifejtette: egyszerre több jogi rendszer torlódik egymásra: az 1859-ben Moldva és Havasalföld egyesülésével létrejött Romániában a napóleoni Code Civil alapján tartották számon az ingatlanokat, amelyből azonban nem derül ki, egy ingatlan hol volt, s milyen ingatlanról volt szó, nem volt róluk térkép. Erdélyben és Partiumban a Monarchia idején készült térkép, és telekkönyvi nyilvántartások is voltak, s itt 1893-ban teljes kataszteri felmérést végeztek, volt térkép, az osztrák nyilvántartás volt a minta. 

1945 után tömeges államosítások köveztek, a létrehozták az állami földnyilvántartást, amiben már

Következett a szövetkezetesítés, tagosítás, az ingatlanok helyrajzi száma gyakran eltűnik, a települések közigazgatási határait is sokat változtatják, így ami egykoron a telekkönyv alapján az egyik faluban volt, az ma az állami földnyilvántartás alapján másik három faluban is lehet. Később, 1993 után a Világbank ajánlására megpróbálják rendezni a nyilvántartást, de először hoznak törvényt, és utána kezdenek térképeket készíteni, holott ezt fordítva kellett volna – mondta el Kurucz Mihály. Ez az egységes nyilvántartás aztán végül megyénként lép életbe, ha lezárták a vitás ügyeket az adott megyében. 

Egyszerre tehát több nyilvántartási rendszerre kell hivatkozni a restitúciós ügyekben, amelyek közt nehéz nyomon követni az ingatlanok sorsát: vannak az erdélyi telekkönyvek, van a regáti átírási bejegyzések rendszere, vannak megyék egységes nyilvántartással, és van a restitúciós törvény, aminek alig szereznek érvényt. Kolozs megyében például nem volt elég föld, így mindenki egynegyedét kapta vissza annak, amit visszakaphatott volna.

Kurucz megjegyezte:

hiszen a NATO-tagság miatt az Egyesült Államok gyakorolt nyomást Romániára ez ügyben.

Az Európai Bizottságnak túl kényes az ügy

Korom Ágoston, a KJI munkatársa arról beszélt, miként lehet a jogsértéseket az EU fórumai elé vinni. Mint mondta: az uniós jog nem garantálja a tulajdonhoz való jogot és a jogállamiságot, de még a visszaszolgáltatást sem garantálja főszabály szerint. Az uniós jog nem követeli meg azt, hogy a csatlakozást megelőzően elkobzott ingatlanokért kárpótlást nyújtson a csatlakozó állam. 

Az uniós jog alapja az, hogy az alapító tagállamok közt létrehozza és fenntartsa az egységes belső piacot, ami a tőke szabad mozgására irányul, és célja, hogy a tagállamok potenciális piacvédő intézkedéseit megakadályozza. 

Kifejtette: a KJI elvi kérdést intézett a KJI a bizottsághoz, s az erre adott válaszában az Európai Bizottság elismerte, hogy nem kötelező kárpótlási törvényt hozni, de ha egy tagállam mégis hoz ilyen törvényt, akkor annak van uniós vetülete. 

Romániában

A már egyszer visszaszolgáltatott javak újraállamosítása a KJI szerint a tőke szabad mozgásának elvébe ütközik, s ha elég esetet össze tudnak gyűjteni, akkor be tudják majd bizonytani, hogy a román közigazgatási gyakorlat tendenciózus.

Az EU nem védi a kisebbségeket

Korom Ágoston rámutatott ugyanakkor, hogy az uniós jog főszabályként nem védi a kisebbségeket, és politikai ellenállás is tapasztalható az uniós szervek részéről, hiszen az őshonos kisebbségek ügyeivel nem szívesen foglalkoznak, halasztják a válaszadást, hárítják a felelősséget, mivel politikailag kényes kérdésekről van szó.

A KJI petíció benyújtását is tervezi az Európai Parlamenthez. A petíció arra irányul, hogy ha egy tagállam nem tartja be az uniós jogot, petícióval lehet kérni, hogy járjon közbe az EP azért, hogy a Bizottság orvosolja az elismert jogsértéseket, ami Korom Ágoston szerint nehéz helyzetbe fogja hozni a bizottságot, mert ilyen esetekkel nem nagyon találkozik.

Gyeney Laura, a Pázmány jogi karának egyetemi docense arról beszélt, hogyan is zajlik a kötelezettségszegési eljárás, az ombudsmani panasz és a petíció az EU-ban. 

Imre Miklós egyetemi docens egyéb kárpát-medencei kárpótlási ügyekről szólva rámutatott, hogy

a KJI megkereséseire válaszul a Bizottság mindig új anyagi jogi vagy eljárásjogi érveket produkált, hogy ne kelljen válaszolnia a felmerült kérdésekre.

Itt a piros, hol a piros román módra

Kis Júlia kolozsvári ügyvéd a visszaszolgáltatási ügyek nehézségeiről beszélt. Mint mondta, a román bíróságok képesek felülvizsgálni tíz éves ítéleteket is semmisnek nyilvánítani és viszontperelni. 

Az érintettek gyakran idős emberek, akik külföldön élnek, nehéz velük a kapcsolattartás, a határidők ugyanakkor rövidek és jogvesztőek. A perek költségesek, és ezt sem vállalja mindenki. Gyakran tűnnek el iratok a bíróságon leadott dossziékból, és nehéz bizonyítani, hogy leadták őket, ha nem kaptak róla annak idején igazolást.

Kis Júlia kifejtette: sokan keresik meg olyanok, akik egyszer régen leadtak egy restitúciós kérvényt, s azóta nem történt semmi. Ilyenkor beadnak egy kérvényt a restitúciós hivatalhoz, hogy milyen stádiumban van az ügy. Előfordult már, hogy fekete-fehéren azt a választ kapták, hogy komplex az ügy és nem tudnak vele mit kezdeni, amit nonszensz, hisz vagy vissza kell adni az eredeti ingatlant, vagy csereingatlant kell biztosítani, vagy kártérítést kell fizetni, más lehetőség nincs. Olyan eset is előfordult ugyanakkor, hogy arról kaptak papírt, hogy adott földet senkinek nem lehet visszaadni, majd

Olyan is megesett, hogy, hogy arra hivatkozott a bíróság, hogy túl korán adtak be kérelmet, miközben más bíróságok már tárgyalták az ugyanolyan ügyeket.

Kis Júlia rámutatott: gyakran lehet a hivatalos szervek részéről rosszhiszeműségről beszélni. Kolozsvár a csereingatlanok listáján például négy tételt tüntetett fel egy időben, Torda pedig egyet sem. Egyes bíróságok pedig úgy ítéltek, hogy más csereingatlant nem lehet felajánlani restitúció gyanánt, csak olyat, ami ezen a listán szerepel, de ezeket az ítéleteket egy jogegységi határozat felülírta, ami kimondta, hogy nem csak ezekről a listákról lehet felajánlani csereingatlant. 

A csereingatlanok körül is sok ugyanakkor a bonyodalom: van, akitől Kolozsvár belvárosában vettek el földet, de oda már irodaház épült, nem lehet visszaadni, viszont nagyon értékes. Neki a város külterületén ajánlottak fel csereingatlant, ami nyilvánvalóan kevésbé értékes. A család megosztott volt annak kérdésében, hogy elfogadják ezt, vagy tovább pereskedjenek. 

Nem pusztán magánvagyonokról van szó

Ugron Béla, a restitúcióban érintett Ugron-család feje elmondta: ők első körben tíz hektárt kapták vissza, aztán a többire azt mondták a hatóságok hogy az a terület nincs, majd perelniük kellett az önkormányzatot, ami nem akarta visszaadni a biróság által odaítélt földet. 

Ugron Béla megjegyezte: az egész gyakran az időhúzásra megy ki.

Hozzátette: Brassó megyében 1700 hektár erdővel tartoznak az Ugronoknak, de ha mindezt visszaadják, akkor gyakorlatilag megszűnik a Brassó megyei erdészeti hatóság, vele együtt az ott dolgozók munkahelye, tehát egzisztenciális okokból sem kívánják visszaszolgáltatni az erdőt.

Ugron Béla rámutatott: a visszaszolgáltatások esetében nem pusztán magánvagyonokról van szó, hiszen

kisugárzásuk, programjaik és az általuk biztosított munkalehetőségek által. 

Az erdélyi magyarság sorsa a tét

Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró, aki két könyvet írt a visszatelepülő erdélyi arisztokratákról, azzal kezdte előadását: a restitúcióban érintett épületek a látványosak, az erdők mezők azonban nem, így ezekre kevesebb figyelem fordul. 

A kastélyokat könnyen visszaadták, hogy ne a román államra omoljanak rá, az erdők, mezők és legelők visszaadása viszont már fájt a román államnak, hiszen nem azért dolgoztak 100 éven át, hogy a magyaroknak csak úgy visszaadjanak ilyesmiket.

Csinta Samu szerint

már csak azért is, mert nem csak épületekről van szó: a közösségi tudat látja a kárát, ha feladjuk. Márpedig nem szabad feladni a közösségi tudat ápolását, ébren tartását, amit erősíthet ezen épületek visszaharcolása, a vérkeringésbe való visszakapcsolása.

Csinta Samu azzal zárta a konferenciát: az ő célja könyveivel a közösségi tudat fenntartása és annak tudatosítása, hogy ezen épületek sorsa nem csak egy-egy család sorsa, hanem az erdélyi magyarság sorsa és története is.

Ráadásként egy csángó bácsi feltette a kérdést: mit tud tenni, ha visszajár neki 100 hektár föld, de arra falu épült? Kis Júlia azt válaszolta neki: nyilván azt már nem kaphatja vissza, de cserébe másik földrész járna neki vagy pénzbeli kárpótlás.