Antall politikai felelőssége letagadhatatlan – Válasz Kónya Imrének

2018. január 29. 13:41

Ungváry Krisztián
Vendégszerző

Oldaltól függetlenül minden politikai ciklus visszaélt az állambiztonsági adatokkal.

Ungváry Krisztián „A Fidesz pártfegyelméről – Válasz a kommentárokra” című, Mandineren megjelent cikkében azt állította, hogy Antall József miniszterelnök az ügynökmúltjukkal zsarolta Torgyán Józsefet és Csurka Istvánt.

Erre az állításra a Mandiner hasábjain Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere reagált válaszcikkében.

Most Ungváry Krisztián Kónya Imrének címzett válaszcikkét közöljük.

***

Készséggel elhiszem Kónya Imrének, hogy ő nem élte át zsarolásként azt, amikor kormányfője kiosztott tíz borítékot miközben egynek átvételét az érintett (Torgyán József) megtagadta. Ettől azonban a történet egyértelmű zsarolás volt, amit egyébként Kónya válaszának figyelmes elolvasása is alátámaszt.

Kónya azt írja, hogy a kormányfő kigyűjtette a kisgazdákra vonatkozó iratokat, és azokat zárt borítékban át kívánta nyújtani az érintetteknek, akik közül csak Torgyán nem vette át a sajátját. Kónya tapintatosan homályban hagyja a kérdést, hogy a kormányfő előzetesen elolvasta-e a borítékok tartalmát. Amennyiben nem olvasta el, akkor elvileg igaza is lehetne, azonban ebben az esetben a miniszterelnök magatartása finoman szólva is felelőtlen (lásd később). Azonban ebben az esetben is fel kell tenni a kérdést, hogy hogyan tudott megjelenni a sajtóban egy nappal a boríték átadása előtt a „Szatmári” fedőnév, ami akkor még nevesítetlenül egy kisgazda politikusra vonatkozott? Miért nem rendelt el a kormány titoksértés miatt nyomozást? Miért tudni több forrásból is, hogy Antall elődjétől egy külön dossziét kapott a frakciójában ülő volt ügynökök névsorával?

Visszaemlékezőktől tudni lehet, hogy a borítékok ugyanakkora méretűek voltak. Ez azért lényeges, mert Torgyánról elég sok állambiztonsági irat maradt fenn. Annyi, hogy ez csak a legnagyobb alakú borítékba fért volna bele. Antall azonban nem az összes állambiztonsági iratot osztotta ki, hanem szelektíven csak egyetlen egyet, nevezetesen az ügynöknyilvántartásra utaló ún. 6-os kartont. A teljes dossziét biztos nem adta oda Torgyánnak, ha ugyanis odaadta volna, akkor az derült volna ki, hogy Torgyán nem végzett ügynöki tevékenységet – nem lett volna tehát miért megtagadnia a dokumentumok átvételét. Az ügynöknyilvántartást viszont ki akarta játszani, mert az csupán formális kritériumok alapján rövid ideig ugyan, de Torgyánt ügynökként regisztrálta.

Magyarán: Antall politikai felelőssége letagadhatatlan. Amennyiben tudott arról, hogy Torgyánról milyen állambiztonsági iratok léteznek, akkor az ügynöknyilvántartás adatának kijátszása egyértelmű rosszindulatú zsarolás, amennyiben pedig erről nem tudott, akkor elképesztő politikai felelőtlenség és ostobaság, hogy a kérdést nem tisztázta kellő mélységben. Hozzá kell fűzni: Antallnak nem ez volt az első ügye, amikor állambiztonsági érintettséggel szembesült, az iratok jellegéről tehát kellett hogy legyenek ismeretei.

Kónya maga is bevallja, hogy Antall tudta Csurkáról, hogy beszervezték. Homályban hagyja azonban, hogy honnan tudta ezt, de ebből az elszólásából is nyilvánvaló, hogy Antall igenis elolvasta az állambiztonsági iratokat. Még furcsább, hogy természetesnek tartja, hogy egy regnáló miniszterelnök egyfajta önkiszolgáló adatbankként használhatja az állambiztonság hálózati nyilvántartását. Ez egyértelműen kimeríti a hatalommal való visszaélés cselekményének kategóriáját. Mindez akkor is így van, ha nem ő maga megy be az irattárba ügynökiratokat nézegetni, hanem mást küld oda ezzel a feladattal.

Nem igaz, hogy Torgyánt és Csurkát nem lehetett zsarolni. Éppen azzal lehetett zsarolni őket, hogy az állambiztonsági anyagokból szelektív módon kiragadva lebegtettek meg papírokat velük kapcsolatban a nyilvánosság előtt. A Kónya szerint nem zsaroló Antall egy frakcióülésen kijelenti, hogy az ellene szervezkedők között van ügynök, miközben rajta kívül senkinek semmilyen módja sincsen arra, hogy ezt az állítást ellenőrizze vagy cáfolja. Mi ez, ha nem zsarolás? Miért nem tett Antall és frakciója egy lépést sem annak érdekében, hogy át lehessen világítani a közéletet? Honnan tudta, hogy van ügynök a szervezkedők között? Milyen jogon fért hozzá ehhez az információhoz, miközben az mások elől el volt zárva?

Hozzá kell tennem, maga az Alkotmánybíróság volt az, amely a 60/1994-es határozatával rámutatott arra, hogy a kormányzat mulasztásos alkotmánysértést követett el azzal, hogy a diktatúra áldozatainak nem tette lehetővé az iratbetekintést. Ezért a mulasztásért egyébként Kónyát is súlyos politikai felelősség terheli. Mindez azért is lényeges, mert Torgyán József a diktatúrának nem tettese volt, hanem áldozata, és járt volna neki annyi, hogy korlátozás nélkül megismerhesse a rá vonatkozó iratokat. Amíg a diktatúra politikai felelőseit kellett Kónyának törvényjavaslatokkal üldöznie, addig (egyébként helyesen) fontosnak tartotta az ügyet. Abban a pillanatban, amikor iratnyilvánosság és átvilágítás került volna terítékre, mindent megtett azért, hogy ebből semmi se legyen.

A rendszerváltás szempontjából rendkívül lesújtó tapasztalat, hogy az a kevés, ami iratnyilvánosság címén történt, az sem az MDF, illetve a Fidesz kormányzásához köthető. Az MDF-ciklus alatt az égvilágon semmi sem történt ebben az ügyben, a Fidesz első ciklusában pedig először az iratok 150 évre történő titkosítását vetette fel, majd szabotálta az iratátadást az illetékes levéltárnak. Csak a Medgyessy-botrány hatására, immár a szociálliberális kormányzat alatt javult a helyzet valamelyest.

Itt érdemes megállni egy szóra, ugyanis a Medgyessy-botrány kapcsán életre hívott vizsgálóbizottság zárt ülésein leplezetlenül kiderült az a mutyivilág, ami a magyar politikát jellemezte ebben a kérdésben is. Boross Péter ugyan tagadta, hogy nézegetett volna SZT-tiszti és ügynöklistákat, azt azonban elismerte, hogy a tárgyban „áramlottak százával a nevek” – ami az előző kijelentésnek némileg ellentmond. Kövér László szintén tagadta, hogy látta Medgyessy eredeti iratait, azt azonban elismerte, hogy tudomással bírt arról, hogy Medgyessynek van titkolnivaló a múltjában. Demeter Ervin sem azt mondta a bizottság előtt, hogy korábban fogalma sem volt Medgyessy érintettségéről, hanem csak annyit nyilatkozott, hogy „erről meggyőzően akkor szereztem tudomást, amikor a Magyar Nemzet címoldalán megjelent [az ezt bizonyító] irat.”

Mindebből kiderül, hogy a politikusok belső körén belül az állambiztonsági – elvileg 1996-ig új minősítés hiányában szigorúan titkos – információk össze-vissza keringtek, miközben máig nincsen semmilyen adat arra, hogy ki volt ezeknek a szivárogtatásoknak a forrása! Nyilván nem volt ez másképp a baloldalon sem. Mindez felveti az összes olyan politikus felelősségét, aki ezt tűrte, nem indított nyomozást államtitoksértés illetve személyes adattal történő visszaélés miatt. A helyzet azonban ennél is rosszabb: sem a Medgyessy-, a Kondor- vagy a Pokorni-botrány nem a levéltárból szivárgott ki. Mindegyiket az állambiztonsági adatbank politikai felhasználói csöpögtették el. Ez pedig éppen azt a tézisemet bizonyítja, hogy oldaltól függetlenül minden politikai ciklus visszaélt ezekkel az adatokkal.

Antall Józsefet a leginkább becsületes politikusnak tartom a rendszerváltás óta regnáló miniszterelnöki garnitúrából. Ez azonban őt sem menti fel az alól a politikai felelősség alól, amit az ügynökügy politikai aprópénzre váltásával, az állambiztonsági iratok zsarolási adatbankká változtatásával okozott.

 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/124354

Ajánljuk még a témában