Europa aeterna – merre tovább, Óvilágunk?

2017. szeptember 19. 9:12
Európa és eszméje örök. Az európai történelem legnagyobb tanulsága, hogy belső konfliktusai világkonfliktussá szélesülnek, ahogyan belső sikerei is az emberiség egészét meghatározzák, mind a mai napig. Hová jutott mára Európa és mi lehet a szerepe a jövő világpolitikájában? Mezei Balázs filozófus, egyetemi tanár esszéje.

Mitológiai-földrajzi előzetes

Európa neve valószínűleg föníciai eredetű, és „napnyugta”, „nyugat” jelentéssel bírt. A görögök innen vették át és ruházták fel „Európa” elrablásának ismert legendájával. A mítoszban Európa áldozat és uralkodó, ami a háttérben beavatási rítust sejtet. Az elnevezés Platónnál már egyértelműen a Kis-Ázsiától elkülönülő nyugati területekre vonatkozott. Ez kezdetben csak az Égei-tenger nyugati partját, később a Földközi-tenger északi partvidékét jelentette, majd még később a mai Európa nyugati területeit. Európa kiterjesztése az Urálig csak a 19. században következett be és az Orosz Birodalom európai törekvéseivel kapcsolható össze.

Ha a Föld egészét nézzük, az európai partvonal messze a legösszetettebb valamennyi partvonal között. A Földközi-tenger a legvédettebb, szinte anyaméh-szerűen zárt mátrix, amelynek egyben szűk kijárata is van az óceánra. Ennek a ténynek nyilvánvalóan történelmi jelentősége van. A nyelvek és népek számát tekintve a Földközi-tenger medencéje, különösen annak északi területei kulturálisan a világ legszínesebb részét alkotják. Ezt a sokféleséget mégis jól összefogja a földrajzilag viszonylag kicsiny terület.

Szinte eleve adottnak tűnik, hogy Európa ezen a területen kialakulva oly sokféle egységet hozzon létre, amely belső feszültségeiben keletkező erői által

a kontinens a határain messze túlterjeszkedve az egész világra döntő hatással legyen.

Történelem

A Római Birodalom célja nem „Európa” létrehozása volt, hanem egy minden irányban terjeszkedő hatalmi alakzat, amelynek középpontja kezdetben Róma, később Konstantinápoly lett. A birodalom kettéosztása döntő, a korábbiak tükrében páratlan lépés volt, de megfelelt az akkor tudomány legfontosabb felismerésének, amely szerint a korszak a kettősségen alapuló egységé. Ez a kettősség érvényesül az Ó- és Újszövetségben, Krisztus két természete dogmájában, a jó és a rossz kiélezett ellentétében, amit János evangéliuma tükröz. Ez a politikai kettősség azonban Róma gyengesége miatt összeomlott, és a nyugati birodalomrész csak legenda maradt egészen Nagy Károly fellépéséig. Európa a mai értelemben akkor született meg, amikor a nyugati birodalomrész újjászervezte önmagát s ennek eredménye valami egészen más lett, mint a római hagyaték.

Amikor az oszmán-török hadsereg elfoglalta Konstantinápolyt, a nyugat-európai államok egy földrajzilag kicsiny területre szorulva nézhettek a bizonytalan jövő elé. Ezen változtattak a nagy földrajzi felfedezések, elsősorban Kolumbusz, aki megnyitotta az utat az európai világhatalom előtt. Európa kitörése e beszorított helyzetből nem volt indokolatlan: tudományosan és technikailag az európaiak a 15. század végén már megelőzték muzulmán vetélytársaikat, s különösen így volt ez a hajózásban, ami nélkül neki sem vághattak volna az óceán átszelésének. A kitörésnek belső előzményei voltak: a kereszténység mint egyetemes igényű vallás különösen a kultúrában, a tudományban és a technikában vált igazán globálissá. Miközben az iszlám a glóbusz középső sávján terjeszkedett, északon és délen a kereszténység ért el áttörést. Ennek következménye az, hogy ma a kereszténység a középső sávot mintegy satuba szorítva van jelen a földgolyón Ázsiától Ausztráliáig.

Európa világhatalmi felemelkedése több hullámban zajlott a gyarmatosításokon keresztül, kezdetben portugál és spanyol, később francia, holland és angol vezetéssel. Egyes gyarmati háborúk e hatalmak között már a 18. században világháborúnak voltak minősíthetők. Az igazi világháborúk azonban csak akkor kezdődtek meg, amikor Európa politikai-kulturális egyesítése került a középpontba.

Ennek feltétele a török hatalom visszaszorítása volt Közép-Európából (a történelmi Magyar Királyság helyreállítása), valamint az az igény, hogy a megszilárdult protestantizmus is egységes hatalmi formát öltsön, aminek első jelentős képviselője XII. Károly svéd király volt. Az 1706-os poltavai ütközet, amelyben a világhatalomra törő svéd alulmaradt I. Péter orosz cárral szemben, a későbbi, Európát egyesíteni akaró törekvések előképének tekinthető: Károly is úgy vélte, kelet felé terjeszkedve válik képessé az egységes európai hatalom megteremtésére. Ezt az elánt követte Napóleon és Hitler, és sorsuk nem különbözött Károlyétól: a keleti támadás végzetesnek bizonyult rájuk és Európa-eszményükre nézve.

Az európai történelem legnagyobb tanulsága, hogy belső konfliktusai világkonfliktussá szélesülnek, ahogyan belső sikerei is az emberiség egészét meghatározzák.

Napóleon, visszavonulóban Moszkvából

 

A mai helyzet

E háttér előtt szemlélve látható, hogy a mai európai helyzet szerves folytatása a korábbiaknak. Még abban is hasonlóság mutatkozik, hogy a mai Európát külső nagyhatalmak befolyásolják. Korábban sem volt ez másként: a muszlim erők, a mongol-tatár hadak, az oszmán-török birodalom, később a magát európainak értelmező Orosz Cárság mind arra törekedett, hogy Európa belső viszonyait megszabja, erőforrásait megszerezze, területeit elfoglalja.

A 2. világháború nyomán a Szovjetunió mélyen benyomult Közép-Európába és a maga céljaira használta az itt élő népeket. E célok azonban nem voltak elég világosak, s nem utolsósorban ennek is köszönhető a Szovjetunió összeomlása. Ma az USA vezette angolszász hatalom ellenőrzi Európa nagy részét, s ukrajnai befolyásának biztosításával olyan előnyre tett szert e térségben, amilyennel korábban csak a Szovjetunió bírt. Ezzel Európa legalábbis katonai-politikai egységesítése minden korábbinál közelebb került a megvalósításhoz.

Az egység mai formáját az angolszász katonai hatalom adja, tartalmát pedig a kereszténység meghaladásából táplálkozó, felvilágosodás-központú nézetegyüttes. Ennek legfőbb jellemzője a tudományos és művelődési haladás eszménye, amelynek szerves része legalábbis a liberális demokrácia, de olykor akár a „nyitott társadalom” (egyáltalán nem tisztázott tartalmú) alakzatai. Ezen alakzatok képviselői jelenleg Európa teljes átformálásán dolgoznak, amelynek fő útvonalai a következők:

  • A hagyományos európai identitások meghaladása (kereszténység, nemzetállamok, illetve az európai egység egyes korábbi koncepciói).

  • A hagyományos európai politikai szerkezetek teljes átalakítása, aminek eszköze jelenleg az Európai Unió bonyolult mechanizmusa, amely ugyan katonai erővel nem, de számos más nyomásgyakorló képességgel rendelkezik.

  • Az európai népesség-összetétel megváltoztatása, amely a hagyományos identitások átalakításának az útja. Ennek a célját szolgálja a tömeges bevándorlás elősegítése minden lehetséges eszközzel.

  • Távolabbi cél az ekképpen kialakított új európai egység kiterjesztése kelet felé, Oroszország rovására, amelynek része ez utóbbi felbomlasztása („jugoszlávosítása”) vagy legalábbis lényeges átalakítása. Ha ez sikerül, az új, egységes Európa Vlagyivosztokig terjesztheti ki a befolyását és összekapcsolódhat Kínával mint a kortárs modernizáció vezető erejével.

A közeljövő

A jelenlegi európai erők képességét a fentiek keresztülvitelére nem szabad alábecsülni. Több okból sem.

Az európai hagyományok lényeges vonása a politikai-kulturális egységre való törekvés.

A kereszténység ilyen egységalkotó erőként jelent meg a történelem színpadán. Noha többször is megtört e törekvése, újra meg újra újjáéledt. Róma bukása után a frankok ismét megszervezték a nyugati birodalmat. Bizánc elvesztette hagyományos területeinek háromnegyedét, de a 9. századra nagyhatalomként szervezte magát újjá és megkezdte északi terjeszkedését (létrehozva a szláv ortodoxiát). Az összeszorult Nyugat-Európa világhatalomként formálta magát újjá a 16. században. A nyugati kereszténység megújult a reformációban és az ellenreformációban, majd a tudományos haladást támogatva, olykor vezetve képes volt történelemformálóként fellépni (legutóbb II. János Pál alakjában). Az európai egységtörekvés ma is támaszkodik a kereszténység hagyományaira, melyeket Ferenc pápa kíván megjelentetni, sokszor vitát kiváltó módon.

A mai európai egység katonai hátterét az angolszászok biztosítják, amely erőnek jelenleg nincs párja, noha kihívója egyre több. Az orosz hatalom legutóbb is bizonyította, hogy sok ponton paritásban áll az angolszászokkal, de ez messze van attól az erőtől, amelyet a Szovjetunió korábban felmutatott. Az angolszász hatalom Európát a maga érdeke szerint használja: egyrészt mint Oroszország meghatározását, másrészt mint egy új, afrikai-európai egységvilág („Eurafrika”) létesítő elemét. Eurafrika mint koncepció nem szorítja ki Eurázsiát, hanem pontosan azzal a céllal formálódik, hogy megfelelő időben Eurázsiát is meghatározhassa.

A kelet-európai államok ellenállása egyes nyugat-európai törekvésekkel szemben jogos, de kimenetele éppoly kétes, mint volt a Rákóczi-szabadságharcé annak idején.

Vannak globális szereplők, akiknek érdekük a kelet-európaiak támogatása, de ez egyrészt sokba kerül, másrészt nem világosak a céljai. Ami világos: Kelet-Európa ma egyfajta szabadságharcot vív Nyugat-Európával szemben, aminek céljai az egyenjogúság, a nemzeti autonómia megtartása, a gazdasági egyenlőség megvalósítása. Miközben e célok legitimek és el is érhetők, az erőviszonyok egyenlőtlenek. Nyugat-Európa nemcsak hatalmas politikai és gazdasági erőforrásokkal bír, hanem olyan koncepciót is követ, amellyel szemben nem áll hasonló erejű ellenkoncepció. Sem a filozófiailag kezdetleges konzervativizmus nem jelent ilyen erőt, sem a nemzeti identitásra alapozott programok, amelyek eredetükben liberálisak (felívelésük a francia forradalomból ered), de híján vannak az egyetemes látásmódnak.

Noha a nemzeti felfogás még nem jelent világformáló nézetet, a nemzeti azonosság megtartása, a kulturális gyökerek megőrzése, mindkettő megerősítése és továbbfejlesztése ésszerű és morális célkitűzés. A történelemkönyvek tele vannak az univerzális rendet képviselő, elnyomóként jelentkező hatalmak és a helyi érdekekben fellépő lokális erők konfliktusainak leírásaival Athén és Mélosz vitájától kezdve Andreas Hofer Napóleon elleni lázadásáig vagy az 1956-os magyar felkelésig. Már Thuküdidész is feloldhatatlannak mutatja be ezt a konfliktust; s a legnyilvánvalóbb tanulság – melyet 1956 is példáz – az, hogy

a lokális erők bukása az elnyomó globális hatalom alkonyának a kezdete is egyben.

Mindennek talán az EU jelenlegi vezetői is tudatában vannak, ezért kétféleképpen viszonyulnak a lokális követelésekhez: a számukra politikailag fontosabb államok esetében engedményeket és ígéreteket tesznek, amelyek része a gazdasági felzárkózás gyorsítása és a politikai döntésekbe való erősebb bekapcsolódás lehetősége. Ide tartozik egyes államok esetében a katonai fejlesztés erősítése, ami az angolszász hatalom globális célkitűzéseihez illeszkedik. Ebben a helyzetben Magyarország kilátásai nem rózsásak, de nem is lehetetlenek. Minden a megfelelő helyezkedésen és politikai szövetségeken múlik.

Novus Ordo Seclorum

 

A történeti jövő

A történeti jövőről már nehezebb állításokat megfogalmazni, de a jelenlegi tendenciák kivetítése, kritikus meghosszabbítása mégis elérhet egy olyan valószínűséget, amellyel érdemes foglalkozni.

Kulturálisan: a kereszténység a maga bevezetésének idejében újszerű alakzat volt, amely szemben állt különféle múltba néző törekvésekkel. Utóbbiak egy része politikai-vallási, más részük vallási-filozófiai volt. Az előbbire jellemző Symmachus szenátor fellépése a 4. század végén (aki Victoria istennő szobrának visszaállítását követelte annak érdekében, hogy Róma ismét győzhessen a germánok felett); az utóbbira jellemző Julianus császár napkultusza, amelynek fő dokumentuma ma is hozzáférhető. Mindezzel és számos hasonló törekvéssel szemben a kereszténység került fölül, ám ebben a győzelemben képes volt beleilleszteni az ellenfelek felfogásait is. Ekképpen

a kereszténység egyszerre lett újító és konzervatív, mind politikai, mind vallási értelemben.

A kereszténység szervesen vezetett a nyugati katolikus fejleményekhez, a protestantizmushoz és a felvilágosodáshoz. A 19. századi restauráció legfontosabb ismérve az volt, hogyan lehetséges a gyors tudományos-művelődési fejlődést a hagyományos nézetek megerősítésére használni. Az első világháború olyan erők győzelmét hozta, amelyek kívül estek a fontolva újító törekvéseken, sőt szélsőséges és ésszerűtlenül romboló erőként jelentek meg, pl. a francia militáns ateizmus vagy a keleti bolsevizmus. Az idők folyamán mindkettő összetetté vált és igyekezett a hagyomány minél több elemét magába olvasztani.

Ez a tendencia a történeti jövőre is érvényes: a szélsőséges, ésszerűtlen és romboló törekvések ugyanúgy jelen vannak, mint a korábbi évszázadokban, s az előrelépést ezek megszelídítése, beolvasztása, felhasználása segíti elő. A középhelyzet (meszotész) kialakítása a cél, amelyben az extrém erők lendülete a korábbiak értelmezését és továbbfejlesztését segíti elő.

A történeti jövőt ekként nézve minden bizonnyal hasonló fejleményeket láthatunk. A marxizmus nyugati formája már régen átalakult, fellazult, befogadóvá vált; keleti formái vagy eltűntek, vagy összefonódtak a gyökeres modernizálás törekvésével (Kína, Vietnam). A hajtóerő mindebben a köztes pozíció keresése a szélsőséges és destruktív törekvések, illetve a hagyományos alakzatok ésszerű átalakítása között.

A legfontosabb cél a kereszténységben adott hatalmas igazságpotenciál kifejtése. Minden ezzel ellentétes állítással szemben fenntartom, hogy a kereszténység ereje nem merült ki, csupán – miként mindenkor – megjelenési módja van változóban. A jelen világhelyzetben szükséges a hagyomány teljes átgondolása, sőt újragondolása és továbbvitele azon az úton, amely ezt a hagyományt nem ellentétekben, hanem egymást kiegészítő törekvések egységeként fogja fel. Az öncélú, megértés nélküli múltba nézés nem vezet előre, soha nem is vezetett. De nem sokat segít az ideologikus progresszivizmus sem, amely híján van a megértésének. Ez utóbbi a legfontosabb: a hagyomány megértése, az erre épülő közös értelmezés, a gondolkodásra és cselekvésre irányuló szellemiség kialakítása.

Gazdaságilag: Európa gazdasági ereje hanyatlóban van, de ez semmiképp sem tekinthető végleges állapotnak. Az ok mélyen rejlik, Európa sajátos történelmi helyzetében, amely szorosan összekapcsolódik egy olyan szellemi-tudományos-technikai invencióval, amely e tájon újra meg újra felszínre tört. Hordozója ennek a mindenoldalú találékonyságnak különösen Közép-Európa. A jelenlegi tervezetek (Eurafrika, Eurázsia) szükségessé teszik Európa középponti szerepének újraértelmezését, amelyből a gazdasági-technikai erő újrafogalmazása is adódik. A történeti párhuzamok sokszor segítenek: a Római Birodalom a perifériáról betörve szerezte meg az akkori világ középponti területeit és szellemiségét is. A harcos évszázadokat követően a középpontot visszahelyezte a régi világ területére, ezen a világ legjelentősebb városát, Konstantinápolyt hozva létre. Itt alakult ki az a tudományos és technikai, nem utolsósorban gazdasági centrum, amely a rákövetkező évszázadokat meghatározta. A jelen helyzetben: bármilyen forgatókönyv érvényesül is, Európa centrális helyzetét, az itt adódó egységesítő erőt, gondolkodást és találékonyságot nem lehet helyettesíteni.

Nem szabad elfelejteni, hogy a nagy kelet-ázsiai fejlődés mögött európai tudományos eredmények húzódnak meg,

különösen az európai szellem alapvető vívmánya, a megújulás képessége.

Jelenleg az átmenet időszakát éljük, de ennek a tétje – miként a migráció és a politikai változások is mutatják – közvetlenül vagy közvetve továbbra is az európai centrum megszerzése.

Politikailag: Ezen a téren nem várható az európai egységtörekvés megváltozása. Nem várható az „eurafrikai” program feladása sem, noha ezt ellensúlyozhatja, formálhatja Oroszország belépése az európai egységfolyamatba. Földrajzilag nézve továbbra is Európa alkotja azt a központot, ahol összeér Amerika, Ázsia és Afrika hatása. Noha nyilvánvaló az új hatalmak felemelkedése keleten, nyugaton és délen, a technikai-gazdasági fejlődés hatalmas lendülete Ázsiában, mindez önmagában nem határozza meg döntően a jövőbeli erővonalakat. Ez utóbbiakban fontosabb szerepet játszik az a szellemiség, amely a jelenlegi globális világrendet kialakította, s ennek gyökere és törzse Európa.

Per aspera ad astra – s még idézhetjük a közmondások sorát, amelyek tartalma: halálból adódik a feltámadás.

Ez volt az Európa-mítosz lényege s ez marad Európa jellemzője a jövőben is.

***

Arról, hogy mi lehet a magyarság, Magyarország szerepe az új Európában, az esszé itt elérhető folytatásában olvashatnak.

Összesen 113 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Fontos, vitalapnak tekinthető írás, jó lenne nyomatott
formában terjeszteni és egy jó vitaestet szervezni belőle
értelmes résztvevőkkel.

Köszönjük!

Jó írás. A megállapítások többségével egyetértek. Kíváncsian várom a folytatást. Ha ez olvasható lesz, akkor részletesebben fogok hozzászólni.

Tudta Ön, hogy Kínában 50 millió keresztény él? És azt, hogy a
szaléziek magyarországi központjában vietnámi misszionáriusok
dolgoznak?

Vajon mit jelent ez?

A témában kötelező olvasmány:
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról

http://www.tti.hu/images/kiadv..

Végre valami értelmes, tényszerű, nem manipulatív írás!!
Ezt támasztja alá az alábbi mondat is:
"A kelet-európai államok ellenállása egyes nyugat-európai törekvésekkel szemben jogos, de kimenetele éppoly kétes, mint volt a Rákóczi-szabadságharcé annak idején."

Nehéz évtizedek, évszázadok következnek.

Drágaságom! Aki ismeri a történelmet és gondolkodni is tud, az nem kérdez ostobaságokat!

Mint minden ilyen magas absztrakciós szintű elmélkedés, a végére ez is felszínessé és zavarossá vált. Nagyon fontos, Európa, illetve az innovatív európai kultúra sorsát alapvetően befolyásoló szempontok érintetlenek maradtak. Ilyen a demográfiai változás, Európa és Kelet-Ázsia viszonylag normális, ezzel szemben a világ többi részének abnormális demográfiai trendje. Ennek következménye, a kevésbé innovatív civilizációk túlnépesedése és a fenyegető bolygószintű környezeti válság. Az egyáltalán nem innovatív, megújulásra képtelen, expanzív és erőszakos természetű iszlám civilizáció inváziója Európa területére. S azt is számításba kell venni, hogy az Európai civilizáció nagy találmánya a politikai korlát nélküli piacgazdaság ciklikusan önpusztító módon működik, s mintha közeledne egy nagy ciklus vége.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés