Intelmek – hogyan nézett szembe a migrációval a történelmi Magyarország?

2017. július 12. 13:15

Czopf Áron
Mandiner
Magyarország történelmét végigkísérte a migráció, mindig kihívás elé állítva az ország politikai vezetőit és társadalmát. A multietnikus magyar állam mindig egységes, hungarus identitást kínált fel a bevándorlóknak. De mihez asszimilálódhat jelenleg egy idegen? Nem elég politikai termékként újrahasznosítani a múltat, hanem mindenekelőtt saját kultúránk reprezentánsaivá kell válnunk és a gyakorlatban kell kamatoztatnunk európai, keresztény államiságunk örökségét.

A jobboldali ember rendszerint a végvári vitézt ismeri fel magában, ha a déli határon keletről jött idegenek mozgolódnak, a baloldali pedig befogadó és toleráns királyok után kutat a történelemkönyvek lapjain. Lefújja a port Szent István Intelmeiről, kinyitja és tessék! Ott áll feketén-fehéren: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”

Mielőtt egy másik Szent István-idézettel kiegészíteném ezt a gondolatot (lásd a cikk cégén), vázlatosan tekintsük át, hogy történelmi léptékben mit jelentett Magyarország számára a migráció, ami kétségtelenül mély nyomokat hagyott az elmúlt ezer évünkön. 

A szervezett betelepítés eszköze és a spontán migráció Magyarország fennmaradása szempontjából akkor volt döntő jelentőségű, amikor a nagy kiterjedésű országot a végső demográfiai összeroppanás és függetlenségének elvesztése fenyegette. A Magyar Királyság azért volt képes megújulni ezekben a krízishelyzetekben és azért fordíthatta a migrációt a maga javára, mert

a multietnikus magyar állam egységes, hungarus identitást kínált fel

és kiváltságok formájában előnyöket tudott biztosítani a jövevények számára, de erőt is tudott mutatni, amikor arra volt szükség.

Szent István királyságában körülbelül egymillióan éltek, így a Szent Római Birodalom és Bizánc közé ékelődött országnak létkérdés volt a munka- és haderő minél gyorsabb növelése idegen telepesek behívásával. A későbbi királyok is általában igyekeztek kedvező letelepedési feltételeket teremteni a nyugatról és keletről érkező népek számára. A keresztény franciák, olaszok és németek stb. mellett szép számmal érkeztek keletről pogányok, muszlimok és zsidók.

II. Géza idejében Abu Hamid al Garnati muszlim vándorprédikátor kérdőre is vonta az országot védő muszlim besenyőket és horezmieket, miért vették át a keresztények szokásait. „Minden oldalról keresztényekkel vagyunk körülvéve” – felelték az asszimiláns migránsok.

Bár Szent László – akin a kulturális relativizmus jeleit nehéz lenne felfedezni – olyan törvényt hozott, amely szerint az iszlámra visszatérő „izmaelitákat” el kellett űzni, és sok más korlátozás érte a jövevényeket.

A magyar uralkodók ezekkel együtt is kifejezetten toleránsnak számítottak a más vallásúakkal szemben, és

úgy használták a betelepítés eszközét az ország megerősítésére, hogy közben nem engedtek a keresztény királyság koncepciójából. Volt mihez asszimilálódni.

Az Árpád-kor egyik legkomolyabb migrációs kihívását a kunok integrációja jelentette. A letelepedett magyarok számára a mongolok elől menekülő pogány nomádok az ellenség előhadának tűntek, ami zavargásokhoz és öldökléshez vezetett. A tatárjárást követően, amikor az ország demográfiailag, katonailag és csaknem minden szempontból megtört, IV. Béla ismét a betelepítés eszközéhez folyamodott.

A külföldi telepesek a török hódoltság után jutottak ismét kulcsszerephez az ország újjáépítésében. Az elnéptelenedett területekre minden irányból érkeztek a bevándorlók. A Habsburg-uralkodók a közkeletű felfogással ellentétben nem a magyarság iránti izzó gyűlölettől vezéreltetve döntöttek az ország idegenekkel való benépesítése mellett, hanem a felszabadított királyság megerősítését tűzték ki célul. A Kárpát-medence etnokulturális viszonyainak gyökeres átrendeződését a török hódoltság hozta meg. Az ország felekezeti és (ezzel szoros összefüggésben) politikai, hatalmi érdekek mentén való megosztottsága máig ható megrázkódtatáshoz vezetett. Esterházy Pál nádor, aki sokat tett az ország talpra állításáért, ezt a megosztottságot tartotta a romlás okának:

„Amíg ugyanis ez a nemzet egy vallásban imádta az Istent, és ennek szentséges anyját pártfogójaként tisztelte, s hódolt az égieknek, igen vitézül megállta a helyét minden balsorsban, s vagy leigázta, vagy megsanyargatta ellenségeit. De miután mindez semmivé vált, és szakadás kezdődött először a vallás, majd a politika terén is, akkor végül ez a virágzó monarchia, amely eddig rettegésben tartott minden szomszéd népet, lassanként hanyatlásnak indult és magára vette örök gyalázatára, a szomszédos országok igáját.”

A kulturális integritás (nem homogenitás!) felbomlásából egyenesen következik a politikai összeomlás és a kiszolgáltatottság. 

Nemcsak a természet irtózik az ürességtől, hanem a kultúra is.

A kultúrájában meghasonult, attól elidegenedett társadalom nem állhat fenn, helyét más kultúra, más nép tölti ki.

A török hódoltság, Magyarország történelmének kétségkívül legsúlyosabb katasztrófája tette elkerülhetetlenné azt az etnikai átrendeződést, ami nem a magyarság koncepciózus gyengítését célozta ugyan, de a nemzetiségi törekvések kibontakozásával Trianonhoz vezetett.

Belátható, hogy a nacionalizmusnál kevés dolog képes végzetesebb csapást mérni egy szupranacionális monarchia egységére. Ez történt és ennek nyomán indult meg egy újabb nagy tehertételt jelentő migrációs hullám: a határon túli magyarok tömeges betelepülése a trianoni Magyarország területére. Az első világháborús összeomlás, a vörös terror és Trianon után a Horthy-rendszer örömmel nyújtott volna segítő kezet a hozzá lojális magyar bevándorlóknak, de a vesztes háború terhétől sújtott ország csekély mértékben tudott segíteni a keresztény, magyar, általában jól képzett menekülteken. Vagonokban sínylődtek.

Ha hosszú időtartamon vizsgáljuk Magyarország történelmét, látnunk kell, hogy azt végigkísérte a migráció, mindig kihívás elé állítva az ország politikai vezetőit és társadalmát.

A tatárjárást és a török hódoltságot követően hamvaiból kellett újjászületnie az országnak, és nem volt ez másképp Trianon után sem.

A nagy zászlólobogtatás közepette azonban kár lenne megfeledkezni arról, hogy ez a tragikus békediktátum tette történelme során először „egy nyelvű és egyszokású”, egyszersmind „gyenge és esendő” országgá Magyarországot. 

Ha a történelem ismét hasonló próbatétel elé állítja ezt az országot, akkor nem csak idézni kell Szent Istvánt, hanem meg is kell idézni a szellemét.

Jelenleg mihez asszimilálódhat (hasonulhat) egy idegen?

Nem elég politikai termékként újrahasznosítani a múltat, hanem mindenekelőtt saját kultúránk reprezentánsaivá kell válnunk és a gyakorlatban kell kamatoztatnunk európai, keresztény államiságunk örökségét. 

„Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.”

Összesen 115 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szent István nem telepeseket hívott be, hanem papokat, lovagokat, akik segítették az ország kulturális és állami megszervezését. (Az ő idejében nem volt szomszédunk Bizánc, kettőnk között volt Bulgária.) Az eltérő kultúrájú idegenekkel az a helyzet, mint a keserű barackmaggal, néhány szem elviselhető, de nagyobb számban méreg.

A cikk lényege ez, és felülír minden okoskodást, a többi csak kiegészítés:

"„Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat,

ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat.

... Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.”"

Sajnálatosan, a migránsok még ha akarnák, akkor sem képesek követni

"a korábban királykodó (magyar) királyokat. "
Még a másod-, harmadgenerációik sem - lásd:
"demokratikus" - magyarul: idióta - Nyugat-Európa.

Kutya legyek, ha értem, mit szeretne mondani. Üres okoskodásnak, céltalan historizálásnak tűnik ez a szöveg.

István és tanácsadói is a saját koruk problémáit igyekeztek megoldani. Ez a probléma pedig az volt, hogy a nyugati keresztény társadalmak fejlettebbek, gazdagabbak, civilizáltabbak, ezért erősebbek is voltak mint a Kárpát-medencében újjászervezett társadalom. Minél gyorsabban fel kellett zárkózni hozzájuk, illetve el kellett nyerni az elismerésüket. Ezt szolgálta a nyugatról jött katonák és különböző foglalkozású vendégnépek betelepítése - és ezt legitimálta a sok nyelvű és sok szokású ország dicsérete.

Ma egész más a helyzet. A fejlett nyugati technológiát betelepítő külföldiek ugyanúgy erősítenek bennünket mint akkor, ám ehhez ma már nem szükséges ide is költözniük. A muszlim bevándorló tömegek viszont a más nyelvükön és a miénkkel homlokegyenest ellenkező, más szokásaikon kívül nem hoznának számunkra semmit, semmi hasznosat, csak gyengítenének bennünket azzal, hogy el kellene őket tartanunk.

Zsidók lélekszáma a történelmi Magyarország területén:

Mátyás korában 20.000
A török kor után 12.000
1785-ben 75.000
1805-ben 130.000
1825-ben 190.000
1842-ben 242.000
1869-ben 554.000
1880-ban 638.000
1890-ben 730.000
1900-ban 846.000
1910-ben 938.000
(Forrás: Zsidó Lexikon, Budapest, 1929, 553.old.)
Nem hiszem, hogy ezeknek a tömegeknek a "hungarus identitás" hiányzott. Nekik a befogadó közszellem volt a meggyőző.

"A Habsburg-uralkodók a közkeletű felfogással ellentétben nem a magyarság iránti izzó gyűlölettől vezéreltetve döntöttek az ország idegenekkel való benépesítése mellett, hanem a felszabadított királyság megerősítését tűzték ki célul."

LoL

Akkor tegyük mellé a magyarok kitiltását a Temesközből, rövidke 60 évig.

Az Intelmekből az együgyűek olyasvalamit olvasnak ki mindig, ami nem volt benne. Ugyanis speciális szakértelmű "telepesek" befogadását szorgalmazta, nem tömeges bevándorlást. Ha úgy tetszik, a korabeli agyelszívásról beszélünk.
Ráadásul a "telepes" elszakad a kibocsátó országtól, új identitást alakít ki, nem pedig ötödik hadoszlop. A Hungarus identitás ugyan erre jó példa, de bizonyos százalékos arány felett azt is baxhatjuk. A nagylétszámú, tömbös betelepítések mindig is magánérdekeket szolgáltak idehaza is, máshol is. Földesúri vagy épp áruló királyi adóbevétel és haszon volt a mozgatórugó.

Válaszok:
OberEnnsinnen | 2017. július 12. 16:16

Nem tévedett. Neki voltak másnyelvű és másszokású vazallusai. Nekünk már nincsenek vazallusaink, nekünk sáskáink voltak-vannak.

Japánoknak tartsál tanmesét arról, hogy milyen kurva gyenge a homogén ország...

Kösz.
Minél többen értik meg, hogy az elvakultság kontraproduktív és csakis kontraproduktív, más opció nincs, az hasznos lenne, lesz mindannyiunknak.

Így igaz.
Az én őseim pl. Franciaföldről jöhettek Feldebrőre, szőlőt-bort termelni, állítólag.
Csak azt nem értem, akkor miért is... nem csípem a francosokat...

Nem volt az olyan gyors és egyszerű. Még a 16. századból is van forrás arról, hogy a kunok és jászok egy része megtartotta a saját nyelvét. A beolvadást a török hódítás oldotta meg.

Tejesen nyilvánvaló, hogy a 9-11. századi német „római” keresztény társadalom sokkal fejlettebb és potenciálisan erősebb volt, mint a Kárpát-medencei. Csak a széttagoltsága akadályozta meg, hogy az erőfölényét érvényesíteni tudja. Ezt ismerte fel Géza és István (talán már az elődeik is) és védekező stratégiát dolgoztak ki ellene. Legitimálták a római kereszténységet, hogy konfliktusok esetén az ő államuk is fordulhasson a szakrális döntőbírói intézményhez, amit abban a korban a pápaság jelentett. Fejlett technológiát importáltak nyugatról a vendégnépek betelepítésével. S nem utolsó sorban központosították és megszervezték az egységes államot, hogy támadás esetén viszonylag gyorsan megfelelő véderőt tudjanak mozgósítani.

Ennek a stratégiának köszönhettük, hogy ritkán ért bennünket támadás nyugat felől és azokat a térségünkben létrejött fiatal államok közül egyedül a magyar állam tudta visszaverni és így nem került hűbéri függésbe a német-római birodalmi központtól. (Nyugat felé a magyar állam nem is kezdeményezett háborúkat, déli és keleti irányban bezzeg annál többet.) Úgy tűnik, ez a felzárkózási stratégia a korábban gondoltnál is sikeresebb volt. A tatárjárás előtt száz évig béke volt a Kárpát-medencében és ezalatt majdhogynem utolértük a nyugatiakat. Ettől persze hozzájuk hasonlóan széttagolttá és lomhává is vált az államszervezet és az uralkodó osztály. (Ez volt az Aranybulla és az apakirály-fiúkirály konfliktus háttere.) Túl messzire nyúlik és túl keveset tudunk a korról, ezért nem fogjuk fel, valójában mekkora tragédia is volt a magyar társadalomfejlődés szempontjából a tatárjárás. Meglehet, ott veszett el az a lehetőség, hogy a magyar állam a spanyolhoz, franciához, brithez hasonló súlyú állammá váljon a római-keresztény Európa keleti permén.

Újra kellett kezdeni mindent, gyér lakossággal, új, keleti betelepülőkkel, akiknek az integrációja évszázadokig eltartott. Kevésbé érintett ugyan bennünket a 14. századi nagy pestisjárvány (nyilván azért, mert már kevésbé voltunk szerves részei a városias Nyugat sűrű gazdasági-kereskedelmi szövedékének), és ez a Hunyadiak koráig ismét egy relatív felzárkózást eredményezett, ezt azonban nem tudtuk kihasználni, mert mégsem voltunk elég nagyok, fejlettek és erősek ahhoz, hogy az iszlám terjeszkedést feltartóztassuk. Pedig a tatár pusztítás nélkül talán lehettünk volna….

Ez az Áron gyerek élő példája a közelmúlt történelem oktatásának.
Óriási probléma a bölcsészkaron oktatók szakmai alkalmatlansága.
Autonómia, meg hök, meg egyebek... itt az élő példa, az eleven megtestesült kudarc.
Nem halogatható tovább egy radikális központi beavatkozás, ez egy zsákutca, a lámpást nem vihetik vakok.

Érdemes átböngészni az Árpádházi királyok hadjáratait. Volt belőlük bőven.
A kardforgató népek egyszerűen eltunyultak a nagy jólétben. Erre utal az, ahogy Muhinál viselkedtek. Mindenféle szabadságot kivívtak maguknak. És el voltak foglalva a helyi konfliktusaikkal. El sem tudták képzelni azt az ádáz, vérszomjas, gátlástalan és szervezett ellenséget, amilyenek a tatárok voltak.
Alighanem igazuk van a történészeknek, az oszmán birodalom a maga óriási hátországával és katonai fölényével megállíthatatlan volt a Mátyás óta egyébként is legyengült magyar állam által. De meg sem próbáltuk. Mohácson egyszerűen belesétáltak a csapdába. A csata előtt egész nap állt a magyar sereg az augusztusi tűző napon, páncélba öltözve. S a rendelkezésre álló haderő felét be sem várták, úgy ütköztek meg. Másfelől úgy tűnik, az osztrák tartományok, időnként kisegítve német birodalmi, pápai, és lengyel, magyar katonai erővel, mégiscsak fel tudták tartóztatni a török hadjáratokat, nem kellett hozzá fél Európa.

„Na, akkor megint: ezer évvel ezelőtti események csak igen korlátozottan mérvadóak a jelenlegi helyzetben” – írod.
Ennél azonban sokkal több a tévedés(?) a szerző írásában. Kiragad egyetlen mondatot az intelmekből és ezzel próbálja alátámasztani az állítását. Az állítja, hogy a migráns szó szinonimája a vendég, jövevény szónak. Csakhogy István Király uralkodása időszakában a jövevény a behívott személyeket jelentette, amely egyértelműen kiderül, ha figyelembe vesszük a teljes szöveget, amely Kuruc Ágnes fordításában a következő:

„VI. A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL

A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”
„sok nemes és bölcs”, „különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli,” – tartalmazza a szöveg. Vajon ilyenek a mostani migránsok?

Kiket és miért hívott be az országba István király és a későbbi királyok?

Papokat, kereskedőket, katonákat, mesterembereket, szakembereket, stb..

Vajon ilyenek a mostani migránsok?

A cigányságról pedig annyit, hogy amikor az országba jöttek, iparosok (teknővájók, vályogvetők, stb.), kereskedők (házalók), zenészek voltak és így illeszkedtek be az akkori társadalomban. Az pedig egy másik téma lehetne, hogy mikor és miért változott ez meg és mikortól, miért lettek a társdalomra nézve „tehertétel”. Ebben a témában találhatnánk azonosságot a mai migránsokkal.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés