Transzatlanti szabadkereskedelem III. – Demokraták, ébresztő!

A szerző az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője. Első cikke a témában itt található, a második pedig itt.

*

„A demokrácia addig elfogadható a neoliberálisoknak, ameddig az nem mond ellent a »szabad« piacnak.”

Ha-JoonChang

Ahogy tovább folynak a tárgyalások a TTIP-val kapcsolatban, joggal merül fel a kérdés: végül is mit fog ez a megállapodás tartalmazni? Szijjártó Péter úgy látja, hogy ez a megállapodás lehet „a világkereskedelem egyik legfontosabb dokumentuma”, úgy hogy mindenképpen indokolt lenne több információt szolgáltatnia róla, hiszen elfogadása esetén befolyásolni fogja életünket az előttünk álló évszázadban. Ezzel szemben az Európai Bizottság olyan titokban folytatja az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat, hogy az Európai Parlament képviselői is csak titoktartási nyilatkozat aláírása után, minden személyes holmijukat leadva, egy leárnyékolt szobában nézhetnek bele a tervezetekbe. Nem jegyzetelhetnek, másolhatnak és semmilyen érdemi információt nem közölhetnek a látottakról. Akik eddig az európai értékek eme szentélyébe bebocsájtást nyertek (Ska Keller és Molly Scatto zöld EP-képviselők), annyit mondtak az egyezményről: hogy az nem az állampolgárokról szól, hanem a multinacionális vállalatokról. Ezért nem csoda, hogy nő az elégedetlenség és a lényegi információk iránti igény. A görög parlament legnagyobb pártja, a Szíriza kijelentette, hogy nem ratifikálja az egyezményt.  

Ami ma látszik ezekből az egyezményekből, az az, hogy a Bizottságnak nemcsak a nyilvánosság, de az Unió demokratikus döntéshozatali eljárása sincs az ínyére. A CETA (a TTIP bemelegítője: az EU-Kanada szabadkereskedelmi egyezmény) szövegtervezetének X. fejezet, 06 3(A) pontja ugyanis a hatályba léptetéssel kapcsolatban a következőket tartalmazza: 

„Ez az egyezmény az azt követő hónap első napján ideiglenesen életbe lép, miután a felek közölték egymással, hogy a saját megfelelő eljárásaikat befejezték.”

Ez azt jelenti, hogy a CETA ideiglenesen már akkor érvénybe lép, ha a kanadai kormány és az Európai Bizottság tájékoztatták egymást arról, hogy a megfelelő eljárásokat lefolytatták. Az azonban sehol nincs kifejtve, hogy a megfelelő eljárás az összes EU tagállam törvényhozását, vagy az Európai Parlamentet jelenti. A megfelelő eljárás meghatározása ezek szerint a Bizottságra van bízva. Ezt az Európai Bizottság úgy is értelmezheti, hogy megfelelő eljárás az is, ha egy brüsszeli találkozón a kormányfők rábólintanak a tervezetre, vagy ha a Bizottság saját hatáskörébe vonja a döntést.

Igaz, a két utóbbi esetben az egyezmény csak ideiglenesen tud életbe lépni. Akár megértőek is lehetnénk, hiszen tudjuk, hogy a ratifikálás folyamata rengeteg időt vesz igénybe (főleg ha a szavazás előtt minden tagállam elkészítteti a szöveg hiteles fordítását). 

Mi történik tehát akkor, ha az egyezményt ideiglenesen „elfogadja” a Bizottság, de utána azt egy tagállami vétó miatt nem sikerülne az EU-val ratifikáltatni? A válasz az egyezmény X. fejezetének 07 4. pontjában található:

„Amennyiben az egyezménynek az ideiglenes alkalmazása befejeződik és az nem lép hatályba, az Egyezmény rendelkezései alapján követelés nyújtható be, az ideiglenes alkalmazás alatt történő bármilyen ügyről, az egyezmény szabályai és eljárásrendje alapján, feltéve, hogy három évnél több idő nem telt el az Egyezmény ideiglenes alkalmazásának befejezésétől.”

Ez azt jelenti, hogy az ideiglenes életbelépéssel a vitás ügyek rendezését választott magánbíróságokra lehet terelni. Vagyis, az ISDS eljárási rend biztosítja majd, hogy ez alatt a három év alatt perelhetővé válik hazánk, ha a magyar parlament a nagyvállalati profitérdekekkel ellenkező szabályozást fogad el. Senki se ringassa magát abba a hitbe, hogy mindez nem egyéb, mint egy zöld politikus rémisztése; hiszen hasonló eset előfordult már, amikor Oroszországot 50 milliárd dollárra büntette egy hasonló választott bíróság annak az Energia Charta Egyezménynek az alapján, amit az oroszok nem is ratifikáltak. 

Annak a veszélye, hogy az egyezmény a fenti módon, mindenféle demokratikus döntéshozatali eljárás nélkül ideiglenesen életbe léphet, a TTIP-val kapcsolatban is fönnáll. A Greenpeace állítása szerint az egyik konzultáción az Európai Bizottság azt jelezte feléjük, hogy az ideiglenes alkalmazásra vonatkozó kitétel szerepelni fog a TTIP-ban is. Ez még a CETA-nál is aggasztóbb, ugyanis a CETA-val ellentétben a TTIP-ban megnő az esélye annak, hogy a magánvád-bírósági eljárásai visszamenőleges hatállyal is érvényesek lesznek, amire utalás van a Bizottság TTIP tárgyalási mandátumában. Ez akár azt is jelentheti, hogy akkor is, ha a TTIP-t semmilyen demokratikus döntéshozatal nem ratifikálja, a már érvényben lévő szabályozások perelhetőek lesznek. 

A fenti egyezmények tehát sokkal többről szólnak immár, mint a kereskedelem szabadságáról. Még annál is többről, amit már mindenki bekalkulált, hogy egy olyan egyezmény lép majd életbe, ami az erősebb országokat még erősebbé, a gyengébbeket pedig gyengébbé teszi. A demokratikus normák, a jogállam és a törvény előtti egyenlőség elleni támadásról van ugyanis szó. Az a kitétel, ami lehetővé teszi, hogy egy egyezmény keretében úgy lehet jogi lépéseket tenni egy ország ellen, hogy az nem is ratifikálta azt, semmibe veszi a képviseleti demokráciát és az állampolgári részvételt. A tény, hogy egyáltalán fölmerül: egy vitarendezési mechanizmus visszamenőleges hatállyal vonatkozik azokra a befektetésekre, amikre az egyezmény elfogadása előtt került sor, az elvileg a piacok számára is oly fontos jogállam megcsúfolását jelentik. Ez is mutatja, hogy az a gondolat, hogy a demokrácia csak akkor tud teljesen kiteljesedni, hogyha a tőke mozgásának a lehető legkevesebb korlátot szabjuk, és csak akkor élhetünk igazi jogállamban, ha a magántulajdon nem csak jog, hanem egyenesen: „szentség” (sic!), nem hogy nem igaz, hanem a jelen világgazdasági folyamatokkal és a józan ésszel ellentétes dogmává vált. 

Ugyanis a Csendes-óceán körüli, az EU-Oroszország, az EU-Kanada és a NAFTA kiterjesztésével olyan nagy terület kerül majd szabadkereskedelmi övezetek hatálya alá, mint még soha. Ezek az egyezmények ráadásul nem csak a szabad kereskedelem klasszikus eszközeivel élnek, mint a vámok csökkentése, illetve eltörlése, hanem a nem vám-jellegű akadályok, magyarul az élet feltételeit védő szabályozások felszámolását is megcélozzák a „szabályozási koherencia” (vagy: „harmonizáció”) megteremtésének jelszava alatt. Az már csak hab a tortán, hogy közben a kormányok gazdaságirányító tevékenységét magánbíróságoknak rendelik alá.

A TTIP-CETA egyezmények még ennél is továbbmennek, amikor a szabályozások meghozatalát alárendelik a nagyvállalati érdekeknek, újabb csapást mérve a képviseleti demokráciára. Az egyezmények alapján ugyanis amint egy új szabályozás ötlete felmerül, azonnal tájékoztatni kell a nagyvállalatokat. Ezt a kötelezettségvállalást nevezi a bizottság sokatmondóan „korai figyelmeztetésnek”.

Vagyis az új szabályozások tervezésénél a kormányoknak meg kell adniuk a lehetőséget a vállalatoknak, illetve azok lobbistáinak, hogy „inputot” adjanak. Ez azt jelenti, hogy az új szabályozások előkészítésénél a kormányoknak nem a választópolgáraikkal kell először konzultálniuk, hanem a vállalatokkal, még a hatásvizsgálati eljárások során is első sorban az ő szempontjaikat kell figyelembe venni. A javaslat szerint ugyanis három kérdésre kell fókuszálniuk: milyen hatással van az új szabályozás a nemzetközi egyezményekre, a másik fél tervezett vagy már létező szabályai figyelembe lettek-e véve, illetve milyen hatással lesz az új szabályozás a kereskedelemre és a befektetésekre. Az új egyezményeknél tehát nem szempont, hogy az állampolgárok, a civil szervezetek, a természetvédelemre érzékenyek, stb. mit gondolnak egy tervezett szabályozásról. A befektetés-védelem és a nemzetközi kereskedelem érdeke mindent felülír.

Látnunk kell, hogy a TTIP és a CETA kapcsán nem csak amerikai cégek érdekei érvényesülnek, hanem európaiaké is. Ezt bizonyítja, hogy a Business Europe nevű, nagyvállalatokat tömörítő szervezet nagyon is határozottan támogatja az egyezmény megkötését, és azt, hogy az USA a lazább európai pénzpiaci szabályozást vegye át, ne pedig a sajátját nyomja rá Európára.

A Michel Reimon osztrák zöld EP-képviselő által megszerzett anyag szerint az USA azért nem szeretné a pénzügyi szabályozásokat harmonizálni, mert attól félnek, hogy az európai pénzpiaci szereplők a TTIP-t kihasználva akarják kikezdeni a válság tanulságai alapján megszigorított amerikai pénzügyi szabályozásokat. Ebben a kérdésben a Bizottság halogató taktikát választott, úgy szeretné a TTIP-t elfogadtatni, hogy csak az elfogadást követő évben dolgozzák ki a pénzügyi szabályozásharmonizáció részleteit. Magyarul be akarnak „sunnyogni” olyan elemeket, amiket akármilyen összetételű lesz is az amerikai törvényhozás, üzembiztosan nem fogadna el. 

Úgy tűnik tehát, hogy a neoliberalizmus nem a demokrácia alapja, még csak nem is a biztosítéka, hanem igen sokszor épp ellentétes vele. Milyen demokrácia az, amelyben úgy perelhetik a vállalatok az egyes országok népképviselete által megszavazott szabályozásokat, hogy a perelt demokráciák a per alapját képező egyezményekhez nem csatlakoztak? Milyen demokrácia az, ahol külön jogszolgáltatás jár a multinacionális vállalatoknak és egy másik az állampolgároknak? Milyen demokrácia az, ahol a szabályozások kialakításánál nem az állampolgárok, hanem a nagyvállalatok érdeke a döntő?

Azoknak, akik nem szeretnének egy ennyire neoliberális demokráciában élni, igenis van lehetőségük. Ne higgyenek azoknak, akik arra hivatkoznak, hogy az ilyen egyezményekről úgyis a nagyok döntenek, nekünk, magyaroknak, a többi hasonló méretű európai országgal együtt úgy sem osztanak lapot. Pedig ez egyáltalán nem igaz. 1998-ban a tiltakozások meghiúsították a Multilaterális Befektetési Egyezmény (MAI) megkötését. Ha akarjuk, most is sikerülhet. Rajtunk is múlik.