Sorsunk a holokauszt

Vendégszerzőnk, Petri Lukács Ádám írása a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja alkalmából.

*

Sokat képzelegtem gyerekkoromban arról a kígyót formáló, rubinszemű aranykarkötőről, amelyet a kerepestarcsai gyűjtőtáborban elvettek a magyar ifjak nagymamától, akit tréfából le is vizeltek. Aztán elvitték nagymamát Auschwitzba. Én egy mindig fázós, mindig elegáns, finom ruhákba öltözött, nagypolgári lakásban élő hölgyként ismertem meg a nagymamámat; aki nedves batiszt zsebkendőt rakott a homlokára, ha „kikészült”, mert valamelyik kedvenc operáját nem értő módon hangzott fel a rádióközvetítésben. Láttam ezt a nagymamát a finom ruháiban s közben hallgattam napra-nap – hiszen gyerekként rengeteg időt töltöttem ott – az auschwitzi mindennapokról. A nácikon, nyilasokon, zsidótörvényeken aratott győzelem nekem abban jelent meg, hogy itt a nagymama és most nagyon szép.

Pofoztuk egymást – mondta –, hogy jobb színünk legyen létszámellenőrzéskor.

Egyszer büntetésből – mondta –, mert krumplihajat loptam, kiállítottak éjszakára a havas földre, vékony ruhában, egy kutya és egy SS-nő felügyelt rám. Mondták, ha megmoccanok, a kutya széttép. Megszédültem egyszer, a kutya bele is kapott a lábikrámba, az SS-nő leparancsolta rólam és bezavart a barakkba.

A mellettem álló lengyel lány egy nap hisztérikus röhögésben tört ki, amikor váratlanul összetereltek minket. Fiatal, szép arcú katonatiszt nézett rá, lassú volt minden mozdulata, volt valami unalom benne, ahogy homlokon lőtte. Rám is pattant a testnedveiből – mondta a nagymama –, de igyekeztem moccanatlan maradni.

Később Schazlarba, a szövőgyárba vittek minket: ha sikoltást hallottam, tudtam, valakinek levitte az ujját a gép; a napi parancsnoktól függött, hogy aki balesetet szenvedett, azt ott lőtték főbe vagy visszavitték a táborba megölni.
A végén ástunk. Nagy árkot kellett ásni. Akkor még nem ismertem Örkényt, azóta mindig eszembe jut, ha erre gondolok.

„- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta. - Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t."

*

Én inkább Goethét mormoltam magamban Auschwitzban fejből – mondta nagymama –, persze németül, hiszen úgy tudtam, úgy szerettem. Mengelére nem nagyon emlékszem, csinos volt, de én majd megfagytam, amikor végigmentem előtte. „Táncolni tud?” – tőlem kérdezte, mástól nem, úgy emlékszem – mondta nagymama.

Néztem nagymamát, nagyon finom kezei voltak. Nem szerette, ha nem ülök egyenesen az asztalnál és nem szerette, hogy nem szerettem az operákat. Azért valami mégis látszott a múltból. Enni nem tudott, csak pépeket, a kilenc hónapos marharépaleves diéta tönkretette a gyomrát. Rettenetesen rettegett nagyapám halála után, a legkisebb jel, emlékidézés – egy háborús film akár – ágy alatti SS-katonák képzeteihez vezetett. 

Anyám 46 évesen lett öngyilkos. Nagymama rögvest a haláltáborból hazafelé, nagyapámmal összetalálkozva ölelkezett össze; s mint sokszor elmeséltem, azért született meg a mamám, mert Hirschler doktornak nem volt brómja az abortuszhoz, bár abban sem volt biztos, hogy nagymama túléli a szülést. De a mamám sose volt egészséges, életét átszőtte a patológiás rettegés, alighanem leginkább önnönmagától.

A 11-es busszal egy megállónyira lakott egymástól a két nagymamám. Gyakran mentem egy nap mind a kettőjükhöz. Apám édesanyja a papámat egyedül nevelte fel, mivel '44-ben Pesten megölték munkaszolgálatos férjét.

Apám nagybátyját, Gellértet Szabadkán ölték meg a bevonuló magyar katonák.

*

Néhány éve, mint hallottam, egy jó nevű gimnáziumban a gyerekek azt a mulatságot találták ki a holokauszt emléknapon, hogy testületileg nem jelennek meg, így aztán a tanárok magukban emlékezhettek.

Azt képzelem, hogy ha láttak volna egy olyan tárlatot, amely úgy van kitalálva, hogy gyerekeket érintsen meg és gyereksorsokról szóljon – amilyen olvasmányaim szerint a Sorsok Háza lesz –, és végigmentek volna a kiállításon, talán nem tesznek ilyet.

Sokakkal szemben a névválasztást helyénvalónak tartom. A nagymamám végzete és nem a sorsa volt, hogy Auschwitzban találta magát. Az ott füsté válóknak is.

De bár nekik állít emléket, a mi sorsunkról szól ez a Ház.

Mindannyiunkéról. A „végső megoldás” terve elbukott: maradtak túlélők, s mi a leszármazottaik és mások leszármazottai most itt élünk, békében élünk hetven éve; de fel kell nyitni a családi emlékezeteket, meg kell ismerni, miből és miképp jutottunk ide. Mi, magyarok, akik volnánk közben zsidók, svábok, szlovákok, bármik, de a családunk itt élt. Volt, aki túlélt, volt, aki nem; de most itt vagyunk. A mi sorsunk része a holokauszt, s fontos, hogy ez megjelenik a fiatalokat megérintő módon.

Nem kérdés, hogy az üldözöttek, sárga csillaggal megbélyegzettek ellen a részvétlenségükkel vagy épp gyilkos aktivitással összehasonlíthatatlanul többen tettek, mint ahányan mentették őket. Annál fontosabb a maroknyi magyar vagy épp német, svéd, portugál embermentők emléke. Hogy mindazoknak, akiknek módjukban állt az egyéni választás lehetősége – választhatták a jót.

Ha a Sorsok Házából kijőve megértik a gyerekek, mi történt akkor, és kérdezni kerekedik kedvük – remélhetőleg otthon is –; és válaszokat kutatnak és megértik az iszonyatot, a SOA borzalmát; egyúttal a személyes felelősség, az egyéni út választásáról is benyomást szereznek; mondjuk egyszerűen arról, hogy akár jó ember is lehetsz; akkor is, ha a tömeg ordas – annál fontosabb missziót nem nagyon lehet elképzelni.

Épp ezért ámulattal figyelem, hogy mennyi ellenséges indulatot gerjeszt egy szép idea már születése pillanatában. Ha a Sorsok Házából úgy jönnek ki a gyerekek, hogy nem csak azt tudják meg, mi történt; hanem az az érzet is beléjük költözik, amit Szép Ernő 1942-ben írt aNe hidd című versében, akkor a Sorsok Háza értelmet nyert.

„Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való. (...)

Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.

Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs.”

*

Szép lett volna, ha az emlékezést, az évforduló örvén a kormány javaslatára elkészülő Sorsok Házát, a konferenciákat, egyebeket semmi nem zavarja meg. 

De most itt van Gábriel Arkangyal és az őt legyőző német birodalmi sas. György Péter szerint: „Ami történt, véget vetett a szabad identitásválasztás háboríthatatlan jogának, és lehetetlen helyzetbe hozott több nemzedéket, akik hittek, hittünk abban, hogy a hazájukban, a hazánkban úgy lehetnek, lehetünk otthon, ahogyan gondolják, ahogy gondoljuk: a zsidó identitásu(n)król beszélni az ő (mi) dolgu(n)k, és senki másé”. Én azt hiszem, téved, másról van itt szó.

Engem például se ez a kormány, se más, soha nem akadályozott a szabad identitásválasztásomban: volnék én egy egyszeri, egyszerű budai zsidó, meg leginkább petriádám, megvolnék így, és semmiféle nyomást nem érzek, hogy más legyek.

„Bocsánatkéréssel tartozunk az áldozatoknak, a magyar állam bűnös volt a holokausztban. Először azért, mert nem védte meg saját állampolgárait a pusztulástól, másodszor pedig azért, mert segédkezett és anyagi forrásokat biztosított a népirtáshoz. Az akkori magyar állam intézményei felelősek voltak a holokausztért. Ennek a mai magyar állam általi bocsánatkérésnek részévé kell válnia a nemzeti emlékezetnek és identitásnak” – mondta a minap a magyar ENSZ nagykövet. A magyar állam felelősségéről egyebek mellett az igazságügyi miniszter, a külügyminiszter beszélt a kormány nevében az elmúlt időkben, most épp a köztársasági elnök ítélte el a magyar állam nevében végrehajtott „jóvátehetetlen bűnöket”. Természetesen.

Mindebből az a tény következik, hogy a történelemtorzító, abszurd és viszolyogtató emlékműterv igen messze van a kormány történelemszemléletétől is.

Hogy akkor miért védik ezt a menthetetlen hülyeséget? Szerintem (talán Boross Péter sugallatán túl) azért, mert most a különböző politikai pártoknak – mind a két oldalon – nem „borzalmas tagságuk”, hanem borzalmas értelmiségük van; és valamiért rendre mind a két oldalon a legkínosabb dolgokat beszopják tőlük. Ebben a szomorújátékban momentán a Szabadság térre tervezett emlékmű koncepciója vezet, ami, felteszem, a szobrászon, aki csinálja, meg néhány tucat hülyén kívül mindenkinek nagyon rossz. De nem bírják elengedni, mert a kormányokon átívelő tévhit szerint a gyengeség jele lenne a legbéndzsább ügyeinket nem bevédeni.

Bár még most is módosítható a terv. Talán ha már állna a Sorsok Háza, s ott végigment volna az alkotó, akkor feltehetően nem effélék jutnak eszébe, s talán Szakály se az idegenrendészeti eljárásokról magyarázott volna a gyereksorsok megismerése után.