Továbbra is előre megyünk, nem hátra! – Takács Péter a Mandinernek

Egy lett a Fidesz 106 egyéni jelöltjéből, némileg talán váratlan helyen. Hadd hozzak egy példát: Király Nóra képviselőjelölt pont annyira csepeli, mint amennyire ön „bakonyi betyár”? (Takács Péter újonnan indult csetcsatornája – a szerk.) 

Nóra életrajzát nem ismerem, azt azonban látom, hogy elkötelezett a választókerülete iránt. Én pedig most először a szülőföldemet képviselhetem egyéni országgyűlési képviselőjelöltként. Ott nőttem fel, a családom, a rokonaim jelentős része ma is ott él. Nem szakadtam el onnan. 

Király Nóra korábban Újbudán „építkezett”, mégis Csepelen lett képviselőjelölt, ön pedig a veszprémi 4-es választókörzetben száll ringbe áprilisban. Miért csak most „jelent meg” a választókerületben? 

Egyszerű. A magán- és a hivatalos életem el­választására kényesen ügyelek. Ha nem hivatalos minőségemben megyek valahova, azt nem teszem ki az államtitkári Facebook-oldalamra – a családban volt már rossz tapasztalatunk bőven. Tehát amikor a szűkebb pátriámba, a családomhoz mentem, magánemberként tettem. Most más a helyzet, hiszen képviselőjelöltként járom a választókerületet, így már látványosabb a nyilvánosság számára az ottlétem. De mindig is élő kapcsolatom volt a vidékkel, s mivel mégiscsak az egészségügyért felelek, rendszeresen informáltak a Veszprém vármegyei kórházak helyzetéről. Szerettem ott felnőni, annál jobb gyerekkort nem tudok elképzelni, mint hogy jobbra az utca végén a Bakony, balra a Kisalföld, a falu határában pedig a Gerence-patak, amely összeköti a Bakony környéki településeket. A Gyurcsány-kormány idején, amikor tömegesen hagyták el az orvosok az országot, mi is fontolgattuk, hogy kiköltözünk Németországba, de a feleségemmel arra jutottunk, hogy a gyerekeknek szeretnénk megadni azt az érzést, ami nekünk megadatott: amikor az ember meglátja a Bakonyt vagy a Balatont, dobban egyet a szíve. Erős érzelmi kötődés fűz tehát a térséghez. Ezért is vállaltam el a feladatot, fogadtam el a felkérést az országrész parlamenti képviseletére. 

Mik a legnagyobb kihívások a választókerületben? 

Az előző kormánypárti egyéni képviselő, Kovács Zoltán több mint két évtizedig képviselte az ott élőket, óriási tudása van, amit most igyekszik átadni nekem. Ezért hálás vagyok. Ezzel párhuzamosan személyes kapcsolatot is szeretnék valamennyi településsel, így végiglátogatom mind a nyolcvanhetet, leülök a polgármesterekkel, találkozom a helyiekkel, az egyik faluban a rendelőintézetben beszélgettem a betegekkel és a háziorvos kollégával, aki a kis bakonyi falvakat látja el. Kiterjedt választókerület ez, gyakorlatilag Veszprém vármegye egész északi részét felöleli, ami sok kihívást is jelent. Jól haladtunk az utak fejlesztésével, de folytatni kell, többek között a 8-as úttal – jó hír, hogy egy múlt év végi kormánydöntés 2,4 milliárd forintot már elkülönített a tervezésre. Ez kulcskérdés, de mind a három járásban más problémák vannak. Pápán a húsgyár sorsa foglalkoztatja leginkább az embereket, de a kiváló gimnáziumokat is meg kell erősíteni. A Somló és környéke Magyarország legkisebb borvidéke, és unikális, fontos a belföldi turizmus szempontjából. Az egészségüggyel kapcsolatban pedig talán mondanom sem kell: különösen is bízhatnak bennem az itt élők. 

A vármegyében négy választókerületből kettőben is az egészségügyből érkezik a fő kihívó, azaz a tiszás jelölt, és a működőképesebb egészségügyet is a zászlajukra tűzik. A jelek szerint van bőven teendő ezen a téren. 

Megszoktam és megtanultam: a „mindenszarizmus” zászlóshajója az egészségügy. Mindig könnyű vele elégedetlenséget szítaniuk a politikai ellenfeleinknek és az őket kiszolgáló sajtónak. Ahol nem elég kreatívak ahhoz, hogy egy helyi ügyet felemeljenek, előveszik az egészségügyet. Nincs olyan ország, ahol elégedettek lennének az ágazattal. Még Svájcban is panaszkodnak egyesek az ellátás miatt; engem Tel-Avivban, egy csillogó-villogó, digitalizált egyetemi kórházban óva intett egy idős hölgy attól, hogy higgyek a kórházigazgatónak, mondván, a betegek szerint sokat kell várni. Veszprém vármegye egészségügyi ellátórendszere egyébként kifejezetten jónak mondható, számos kisvárosi kórház működik a Bakony tagoltsága miatt: Zirc, Veszprém, Pápa, Farkasgyepű, Ajka vagy Tapolca, aztán rehabilitációs szakkórházként és akut szívellátással foglalkozó intézményként Balatonfüred. Mi ezeket fenntartjuk, és biztosítjuk a betegek ellátását, más viszont pont hogy bezárná a kisvárosi kórházakat – érdemes a helyi tiszás jelölteket megkérdezni! 

Ezt miért gondolja? 

A Tisza szuperkórházprogramot hirdetett, ám még a baloldali egészségügyi szakértők szerint sem lehet egyszerre fenntartani, sőt fejleszteni a városi kórházakat, mellette pedig szuperkórházat üzemeltetni. Ennyi orvos és ápoló ugyanis nincs és nem is lehet a rendszerben. Vagyis intézményeket kéne bezárni. 

Aktív a közösségi médiában, napi politikai ügyeket is kommentál. Hogy marad ideje arra az ágazatra, amelyért államtitkárként felel? Ez nem felelőtlenség? 

A helyi Tisza most azt próbálja firtatni, hogy vajon el tudja-e látni az államtitkári feladatait az ember, ha mellette képviselő is. Ez a hozzáállás két dolgot mutat meg. Az egyik: még ők is azzal számolnak, hogy 2026 után mi fogunk kormányozni, én pedig maradok a helyemen. Ennek örülök! Másrészt arról árulkodik, hogy nem tudnak csapatban gondolkozni. Ugyebár a Tisza egyemberes párt, kizárólag Magyar Péterről szól. One man show! 

Már vannak más emblematikus arcok is: Kapitány István, Orbán Anita… 

Most épp az impexes, Bajnai Gordonhoz köthető körökből próbálnak oda-ejtőernyőztetni embereket, de ha megnézzük, nincs változás: mindig Magyar Péter beszél, az ő véleménye számít. A helyi jelölteknek nemrég még ki volt adva az ukáz, hogy csak a „press kukac talpramagyarok pont hu” nyilatkozhat helyettük. Érdekes demokráciamegközelítés! Visszatérve a kérdésre: kiváló csapatom van az államtitkárságon, és olyan munkatársaim a háttérintézmények élén, akikkel tizenöt éve együtt dolgozom. Maximálisan megbízom bennük. A választókerületben ugyanez a helyzet: a rendszerváltozás óta működő, erős szervezetünk, értékközösségünk van. Megvannak az aktivistáink, a szimpatizánsaink, akikkel élő kapcsolatunk van. Engem tehát mind a két helyen valódi csapat segít, ezt nem is lehetne másként csinálni. A Tiszánál ezzel szemben nem tudom, ki tud megbízni a másikban. Egy ottani elnökségi ülés a világ legjobban dokumentált eseménye: egyszerre legalább kilenc hangfelvétel készül… Náluk nincs meg az a bizalmi közeg, ami nálunk megvan. 

Még 2022-ben azt mondta a Mandinernek: „most vagy soha” hangulat van az egészségügyben, minden összeállt ahhoz, hogy nagy dolgokat lehessen meglépni. Sikerült? 

Azt mondanám, legalább hetven százalékban. Van, amit még nem tudtunk befejezni, s ebből van, ami a rovásunkra írható, és akad olyan is, ami kevésbé. Hiányérzetet okoz, hogy az alapellátás finanszírozását és szabályozását nem sikerült olyan ütemben végigvinni, ahogy szerettem volna. De itt is volt külső körülmény, ami gátolt minket, mégpedig az uniós Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköztől érkező (RRF) források felfüggesztése. Ha nem blokkolják politikai alapon a Magyarországnak járó pénzt, már 2022-ben neki tudtunk volna állni a modernizálásnak. A finanszírozást úgy kell átalakítani, hogy normális méretű körzetek jöjjenek létre, s érdekeltté kell tenni a háziorvosokat abban, hogy betöltsék a praxist. 

Ha már alapellátás: volt egy emlékezetes konfliktusa, amikor a szakma felháborodott azon, hogy azt mondta a háziorvosokról, maradékelv alapján választódnak ki. Ezt sikerült azóta tisztázni? 

Az egy médiahoax volt, s gyakorlatilag csak a bel-pesti értelmiség kapta fel a vizet egy-két látványosan felheccelt kolléga nyomán. A háziorvosok döntő többsége szerint alapvetően jó irányba mennek a dolgok, aktív kapcsolat van velük, s nem egy másfél órás interjúból kivágott, félreértelmezhető két mondat alapján ítélik meg az Orbán-kormány teljesítményét. A mögöttünk hagyott tizenhat év eredménye, hogy a praxisok finanszírozása körülbelül a háromszorosára nőtt, most megjelent az új kompetenciarendelet, amelynek lényege, hogy olyan jogosultságokat kapnak a háziorvosok, amilyeneket eddig csak szakrendelői és kórházi szakorvosok kaptak. Ez nemcsak vonzóbbá teszi a fiatal orvosoknak a pályát, hanem sok betegnek is segít: nem kell beszaladgálni az sztk-ba szakorvosi ajánlásért, hiszen a háziorvos megkapta a jogosultságot, hogy saját jogon felírjon például cukor- és szívgyógyszereket. Ez előrelépés. Vissza­térve a mérföldkövekre: 

vissza tudtuk venni az ellátást az ügyeletet szervező profitorientált cégek kezéből, sokkal jobb lett a színvonal. Bevezettük a 1830-as központi számot, ahol egyből kifejezetten erre kiképzett dolgozóval tud beszélni az ember, s összekötöttük az alapellátási ügyeletet, a mentést és a sürgősségi ellátást. Ezt régóta tervezte a szakma. Óriási előrelépés az is, hogy az egészségnevelést bevittük az iskolába, aminek tíz év múlva látványos eredménye lesz. A legnagyobb lemaradásunk ugyanis nem a kórházak állapotában vagy a tb-támogatott terápiák elérését illetően van – utóbbiakat ugyanúgy megkaphatják itthon például daganatos betegek, mint Svédországban vagy Hollandiában, ugyanez igaz a sebészeti beavatkozásra. Kifejezetten jó színvonalú tudásbázissal rendelkezik a magyar egészségügy. 

Akkor melyik területről van szó? 

A népegészségügyről. Itt kell előrelépni – de ez elsősorban nem a szakembereken múlik, hanem egyéni felelősség kérdése. A fő üzenet, hogy emelni kell az egészségben eltöltött évek számát, azt pedig úgy tudjuk elérni, hogy mindenki értéknek tekinti az egészségét. Ez a szemléletformálással, az egészségtudatosság erősítésével és az egészségértéssel kezdődik. Ezt szolgálja az iskolai egészségnevelés. A harmadik mérföldkő pedig a digitalizáció: az EgészségAblak applikáció és az online időpontfoglaló. Többéves munkánk van abban, hogy élesíteni tudtuk az időpontfoglaló rendszert, aminek része volt az is, hogy liberalizáltuk a beutalási rendet. Vagyis a beteget már nemcsak a területileg illetékes szakrendelőbe utalhatják be, hanem ha van e-beutalója, gyakorlatilag bárhova mehet az országban, ha az EgészségAblakon vagy a 1812-es központi számon keresztül foglal időpontot. Összességében – bár nem vagyunk készen, sok teendő van még – az imént említett területeken léptünk akkorákat előre, hogy azt lehet mérföldkőnek tekinteni. 

Bérkérdés. Az orvosi kamara szerint a kormány kampánycélból félrevezette az embereket a bérek kapcsán, számításaik alapján az orvosok nem is keresnek annyit. Rendben vannak most a fizetések? 

Ez módszertani kérdés, amelyről lehet vitatkozni. Mi mindig azt mondjuk: a közalkalmazotti, jelenleg szolgálati jogviszony szerint foglalkoztatott, 40 órás, vagyis teljes állású orvosok bérét lehet objektív módon összehasonlítani. 

Ennyit lépett előre egy átlagos orvos Magyarországon. 

Lesz további emelés az ágazatban? Illetve hogyan lehet enyhíteni az orvosok és az ápolók közötti bérszakadék okozta feszültséget? 

A szakdolgozói bérrendezés legutóbb két lépcsőben zajlott, 2023-ban és 2024-ben, aminek az éves hatása a költségvetésre mintegy 240 mil­liárd forint. Amikor megkezdtük a kormányzást, 170 ezer volt egy teljes állású szakdolgozó bruttó fizetése, ma megközelíti a 800 ezret. Azért ez szemmel látható növekedés. Ami az orvosok és a szakdolgozók közti bérfeszültséget illeti: ugyanez a helyzet számos nyugati országban. Amikor a szakdolgozói béreket belőttük, a módszertanhoz megnéztünk öt OECD-országot – Franciaországot, Luxemburgot, Írországot, Dániát és Németországot –, ahol a nemzetgazdasági átlag és az orvosok átlagkeresete között ugyanakkora a különbség, mint Magyarországon. Itthon majdnem a négyszerese egy orvos átlagkeresete a nemzetgazdasági átlagnak, ezzel elsők vagyunk az unióban! Az ottani arányoknak megfelelő színvonalra állítottuk be az orvos-szakdolgozói bérarányt. A kormány elkötelezett a szakdolgozói bérszínvonal fenntartása, sőt fejlesztése mellett, már eddig is bőven az infláció felett emeltük a jövedelmüket. Ezt meg lehet próbálni eltagadni, de aki látja a számokat, tudja az igazságot. Ja, és 2016 óta kilencszer emeltünk! 

Jó, de ennyi elég? 

Minden normális ember úgy van a fizetésemeléssel, hogy jó, jó, de lehetne több is. Azon vagyok, hogy megint emelünk. A Nemzetgazdasági Minisztériummal elkezdtünk tárgyalni erről, s ha jók lesznek a makroszámok a második fél évben, megint lehet szakdolgozói béremelés. Az orvosi bérrendezés kapcsán meg azt tudom mondani, nem alapbért emelnék, mivel az kellőképpen magas; valamilyen teljesítményelemet kell belevinni a rendszerbe, s mellette meg kell emelni az ügyeleti óradíjat. Ez reális követelés a kamara részéről. 

Várólisták. Sokat lépett előre a kormány, de még mindig van olyan műtéttípus, ahol akár éveket kell várni a beavatkozásra. Hegedűs Zsolt, a Tisza egészségpolitikusa azt mondja, hogy 2027 végére hat hónap lesz a várakozási idő hat-hét év helyett. 

Egyrészt ez hazugság. Egy-egy kiugró eset van, amelyet ha bejelentenek, akkor megvizsgáljuk, hogy helyi munkaszervezési kérdésről van-e szó, ne adj’ isten bűncselekmény van a háttérben, mert mondjuk az orvos magánellátásba akarja kényszeríteni a beteget, és ezért irreálisan hosszú várakozási időt mond neki. Ha munkaszervezési kérdés, akkor az a fenntartó, illetve a megyei kórházigazgató feladata. Ha például az egyik kórházban irreálisan hosszú a várakozási idő, akkor szervezze át a beteget a másik kórházba, sőt akár másik vármegyei intézménybe. Már több mint négyezer ember élt ilyen lehetőséggel, Dunaújvárosban például 60 nap alatt van a várakozási idő a csípőprotézis-műtétre. A kormány célzott intézkedéseinek és az egészségügyi dolgozók kiváló teljesítményének köszönhetően jelentősen rövidültek a várólisták. 

A térdprotézishelyzettel még nem vagyok elégedett, mert ott az Európai Unió középmezőnyéhez tartozunk. De az sem igaz, amit szintén gyakran hangoztatnak, hogy az állam nem finanszíroz. Egyetlen kórházigazgató sem lett még számonkérve azért, hogy a várólista-köteles műtétből többet végzett el. Visszatérve: ha Hegedűs úr a saját kórházában nem tudja normálisan megszervezni az ellátást, az a helyi betegútmenedzsment felelőssége, annak kell ugyanis az intézmény várólistáját kézben tartania. Nem értem, hogy miért azzal „jóemberkedik”, hogy a saját munkáját nem végzi el normálisan. 

És azt mégis honnan veszik, hogy a Tisza magánbiztosítókat akar helyzetbe hozni? 

Meg kell hallgatni a szakértőiket! Túri Péter Kóka János SZDSZ-es tárcavezető miniszteri biztosa volt, Kincses Gyula a vizitdíj szellemi atyja, aki egyrészt elmondja, hogy a vizitdíj milyen jó volt, mert csomó embert távol tartott az ellátástól, de szerinte amúgy azt ne is hívjuk már vizitdíjnak, legyen inkább copayment, mert az trendibb. Agyrém! Emellett olyan ötletek hangzanak el, mint a baloldali kormányok alatt: nyissuk meg a piacot a magánbiztosítóknak, s majd ők versenyeznek a betegért. Hát a fenéket! Akad olyan állam, amely ezt meglépte, azóta is isszák a levét – például Szlovákia. A szlovénok is csak most jönnek vissza a vegyes finanszírozási rendszerből. Ez a formula egész egyszerűen nem működik, legalábbis ebben a régióban nem. Amíg mi vagyunk kormányon, társadalombiztosítás van, s így nem kell trükközni holmi kiegészítő biztosításokkal. A Tisza persze igyekszik eltagadni a csomagját, ami lehet, hogy csak egy kiszivárgott munkaanyag valamelyik sértődött emberüktől – mert ott bizony sok sértődött ember van –, de csak meg kell hallgatni mondjuk a már említett Kincses Gyulát, Túri Pétert vagy épp magát Hegedűs urat: valójában mind ugyanazt mondják, mint ami ott le van írva. Azt mondom, nem érdemes ekkora kockázatot vállalni! Lehet szidni a magyar egészségügyet, de mégiscsak igaz: a magyarok mindössze 1,4 százaléka mondja azt, hogy az elmúlt három évben nem kapott az állapotának megfelelő ellátást. Ez szinte példátlan, még a legfejlettebb OECD-országok körében is. Ehhez képest van az az érzet, amit a tudatipar állít elő, hogy a magyarok 22 százaléka nem kap megfelelő ellátást. A két mutató valójában kizárja egymást. 

A magán- és a közellátás kapcsán ugyanakkor az az általános vélekedés, hogy magánba az megy, akinek pénze van, akinek pedig nincs, az a rossz minőségű állami egészségügybe. 

A mi társadalombiztosítási szolidaritásra épülő rendszerünkben ez nem így van. A járóbeteg-ellátásban nagyjából az ellátási események 15 százalékát végzik magánban, 85 százalékát államiban. A fekvőbetegek esetében pedig óriási a különbség: ott 2 százalék alatt van a magánszektor részesedése. Tehát ha valakinek súlyos baja van, az csak az állami rendszerben bízhat, és mi ezt biztosítjuk. Fenntartjuk a szolidaritáson alapuló társadalombiztosítást, és fenntartjuk azt a kórházi hálózatot a lakossági mobilitásra tekintettel, amit egyébként tisztán liberális egészséggazdasági dogmák alapján fel kellene számolni – magyarul kórházakat kéne bezárni. Ezt sugallja az összes Tisza-közeli szakértő – de mi nem tesszük. 

Tavaly óta külön miniszterelnöki biztos felel azért, hogy javuljon az egészségügy reprezentációja, eközben továbbra is súlyos hiányosságok vannak a kórházak állapotában. Hogy lesz ebből jobb érzet? 

Kőnig Róbert hiánypótló munkát végez, a terepen dolgozó orvosként tudja elmondani, mi a helyzet. Vagyis pont azt mutatja be, ami a valóság. Nem tagadtuk sosem, ha van olyan kórházi épület, amely infrastrukturálisan felújításra szorul, de azt azért mellé kell tenni, hogy felújítottunk 91 kórházat és 54 szakrendelőt, továbbá építettünk 60 mentőállomást. Mindegy, hogy az egészségügyről, a vasútról vagy az oktatásról van szó, 

A kormányt lehet kritizálni, hiszen mi sem csináltunk mindent tökéletesen, de vallom: a fő csapásirányok rendben vannak. Vagyis az ország továbbra is előremegy, nem hátra. Van tehát a mi oldalunkon egy megbízható, biztonságot és kiszámítható jövőképet kínáló politikai közösség – mögöttünk egy vállalható kormányzati teljesítménnyel –, velünk szemben pedig egy olyan politikai erő, amely abban érdekelt, hogy te érezd a lehető legrosszabbul magad. E közül a két opció közül kell majd választani áprilisban.

Nyitókép: Földházi Árpád