Na, ennyit arról, hogy azért kell benne lennünk EU-ban és a NATO-ban, mert ők majd megóvnak

Nem kevés cinizmus volt abban, hogy a hazánkat megszálló Szovjetunióból érkező kőolajvezetéknek a Barátság nevet adták, mintha két egyenlő fél közötti kapcsolat volna, ami ráadásul nem érdekeken, hanem szimpátián alapul. Mi, akik kötelezően tanultuk a nyelvet, ismerjük oroszul is: Druzsba.

Azoknak, akik leoroszbérenceznek bennünket, amiért ebben a fura szláv belháborúban sokkal közelebbnek érezzük magunkhoz az oroszokat, mint az ukránokat, fogalmuk sincs róla, mennyire rühelltük az orosz nyelvet és mindazt, ami ehhez kapcsolódott, és a magunk gyerekes módján hogyan szabotáltunk mindent, ami a szovjetekhez kötődött. Legyen az tanóra, sportesemény, irodalom, történelem vagy politika. Milyen kéjes örömmel néztük, amint a marxizmus-szenilizmus keretében terítették ki egymás után gonosz, kivénhedt főtitkáraikat, míg az egész embertelen tákolmány össze nem omlott. 

A Varsói Szerződésben legfőbb hivatalos szövetségesünk valójában az ellenségünk, szuverenitásunk eltiprója volt. Mintha most is hasonló lenne a helyzet. Már a svéd és finn NATO-csatlakozásnál is érződött, és mostanra teljesen világossá vált, hogy a szövetségeseink betartanak nekünk, és nemcsak nem védenek minket egy kívülállóval szemben, de kifejezetten ellenünk dolgoznak.

Hát látjuk, hogy nem. Az EU annyival őszintébb az egykori szovjeteknél, hogy ők barátságról nem is szólnak.

Miután az ukránok bosszúból, zsarolásból, megfélemlítésből elzárták a Barátság csapját (talán innen kapta nevét a határtelepülés?), az Európai Bizottság szóvivője gyorsan igyekezett őket megnyugtatni, hogy ez az EU-nak teljesen rendben van, és esze ágában sincs bármiféle nyomást gyakorolni az ukránokra, hogy ne játsszanak egy EU-tag (illetve Szlovákiával együtt kettő) energiabiztonságával.

A rendszerváltás időszakának legnagyobb társadalmi kataklizlámáját is az orosz olaj okozta, igaz, 1990 őszén Moszkvából indult ki az akció, de akkor is a nyugatiak ültek fel a hullámokra. Akkor is abban bíztak a globalisták, hogy a kényszerhelyzet szülte áremelésre hivatkozva megbuktathatják a nemzeti kormányt, egy jól szervezett puccsal, ami látszatra a taxisok lázadásának tűnt.

– vagy nem is értették, mi folyik –, de hirtelen kedvet kaptak a revolúcióhoz, ha azzal a szabad, magyar kormány ellen támadhattak. Ugyanez a félreértelmezett forradalmiság visz most sok szereptévesztett, ribillióra éhes szerencsétlent a Tiszához, és a háttérben ugyanazok a gyarmatosító pénzügyi körök, globalista hálózatok állnak, mint annak idején, amikor magyarországi leányvállalatukat még SZDSZ-nek hívták.

A jelenlegi olajos ügyben midőn a magyar kormány meghozta az egyetlen logikus lépést, és válaszul leállította az Ukrajnába irányuló gázolajszállítást, az EU, amint ez lenni szokott, rögvest ellenünk fordult. Így megy ez ezer esztendeje, a Nyugattól soha semmi jót nem kaptunk (leszámítva a két bécsi döntést, azt köszönjük, bár nem mentünk vele sokra). 

A hála persze nem politikai kategória, erről nemcsak az egyesítés előmozdításáért azóta is minket büntető németek, de a horvátok is jó példát szolgáltatnak. 

Pár éve még senkit sem zavartak az oroszok nyersanyagai, legyen bár gáz, urán vagy gyémánt, vodkájukat, kaviárjukat is elfogadták mindenfele, pénzükért is vehettek angol focicsapatot. Aztán egyszeriben közellenséggé váltak, jóllehet Sztalin Jóskát, aki azért nagyságrendekkel többet ártott a világbékének és az emberiségnek, mint Putyin, simán beengedték – behívták – Európa közepéig.

Most mindenki azt igyekszik elérni, hogy sorakozzunk fel mi is, adjuk be a derekunkat, előre a Don-kanyarig, jawohl.

A magyar miniszterelnök nem szokott kertelni, álmondatokkal kamuzni vagy megfelelni vágyásból félreérthetően, esetleg simulékonyan fogalmazni. „Azok zárták el a Barátság kőolajvezetéket, akik fölrobbantották az Északi Áramlatot: ezek az ukránok” – jelentette ki csütörtökön Washingtonban, a Béketanács első ülése után (nem pedig az Ötkertből ittasan kijőve!) tartott sajtótájékoztatón Orbán Viktor.

Aligha vitatható, hogy a világ sorsfordító pillanatokat él át. Nemcsak a fronton, nemcsak a pénzpiacokon, hanem a diplomáciában is egymásnak feszülnek az érdekek és a szereplők. Meddig tartson a háború, mennyire terjedjen tovább? Ki és milyen módon avatkozzon be? Fegyverrel, pénzzel, katonával? Országok, nemzetek, emberek millióinak sorsa – és persze hatalmas gazdasági tétek is forognak a kockán.

Az, aki 36 éve benne van a magyar politika vérkeringésében, ebből húszat miniszterelnökként; akinek pontosan ismerhetők képességei, elképzelései; aki szenvedett el kudarcokat is, átélt, sőt megoldott rengeteg válságot; a világ nagyhatalmainak vezetőivel nem csak beszélő viszonyban van, de adnak is a véleményére.

Vagy valaki, aki egy facebook-bejegyzést sem tud higgadtan kezelni, akinek politikai debütálása a magyar közélet egyik legundorítóbb tettéhez kötődik; aki egy újságíróval sem tud normálisan kommunikálni;

Vagy akár egy multinacionális tőkés nagyvállalatnál szocializálódott üzletember, aki nem nemzeti érdekek és nemzetgazdaságok szerint, nem emberekben és családokban gondolkodik, hanem profitban, piacban, hatékonyságban, megtérülésben; akinek csak (pénzügyi, gazdasági) térkép e táj.

***

(Nyitókép: AFP/Fabrice Coffrini)