Változtassuk meg a „jó sofőr” definícióját: az legyen a jó sofőr, aki képes együtt élni a forgalommal, és nem legyőzni akarja!

Úgy alakult, hogy amikor az évtizede nem látott hó lecsapott az országra, Budapestről utaztam Zalaegerszegre, majd másnap, immár még nagyobb hóban, onnan Szombathelyre, végül pedig vissza Budára. A táj gyönyörű volt, ritka öröm, amikor megadatik hóborította magyar dombok között autózni. 

Olykor kissé ijesztő volt nézni a közlekedést. A kétirányú úton – amelyre az orkánerejű szél épp havat fújt – minden résztvevő asszisztált azoknak, akik hetven helyett nyolcvannal szerettek volna menni, így anélkül érhettek elénk, hogy bárkinek baja esett volna. Máskor pedig imbolygó, bizonytalanul járó, vezetés közben vélhetően szorongó sofőr mögött araszoltunk türelmesen. Szerencsére senkinek nem esett baja, amerre én jártam. 

Hanem zavarba ejtő volt olvasni  egyfelől a végtelen mennyiségű számonkérő, dühöngő posztot, kommentárt, rosszabb esetben cikket, ami az utak mentesítésén fáradozókat vonta kritika alá, másfelől a balesetet szenvedett autókról megosztott képek alatti kioktató, „minek vezet az ilyen” típusú, szikrányi együttérzést sem tartalmazó megjegyzéseket. 

Zalaegerszegen történetesen összefutottam egy társaságban Rózsa asszonnyal, aki a helyi mentesítésben részt vevő cégek, szolgálatok munkáját koordinálta. Ahogy akaratlanul is hallgattam az állandóan csengő telefonjába adott kérdéseket, válaszokat, világossá vált, hogy rengetegen dolgoznak, hogy megtegyék, amit csak lehet. 

Rengetegen, ám nyilván soha nem elegen. Mindenre nem lehet felkészülve az ország: képzeljük el, mi lenne, ha annyi hókotró autó állna rendelkezésre nálunk, mint mondjuk Svédországban, s a legtöbb évben csendesen rozsdásodnának. 

S ha már Skandinávia: nyilván az erdős térségek, a skogsmiljöerek kicsi településein, sőt Stockholmban is sokkal rutinosabban vezetnek az emberek hóban-jégen, mint Babosdöbrétén vagy Budapesten. Hozzászoktak. Egy olyan országban, ahol szökőévente esik le érdemi hó, nem elvárható sem az autósoktól, hogy rutinjuk legyen abban, miképp kell ilyenkor vezetni, sem a mentesítésben részt vevőktől, hogy minden kisebb út is fel legyen suvickolva. Hanem amit talán gyakorolhatnánk és remélhetnénk a másiktól is: az empátia. 

A magyar utakon sajnos gyakori, hogy sokan a feszültségüket kivetítő agresszióval vezetnek. Pedig a közlekedést felfoghatjuk afféle élő előadásnak is, ahol a szereplők nem beszélgetnek, hanem az autójuk mozgatásával mutatják meg szándékukat. S könnyen belátható, ha ezt jól kiszámíthatóan teszem, akkor nem ijesztem meg a többi résztvevőt, s így mindannyiunk számára biztonságosabb lesz. 

Steve Stradling jeles közlekedéspszichológus azt javasolja, hogy változtassuk meg a „jó sofőr” definícióját. Ne az legyen a jó sofőr, aki a legügyesebben manőverezik nagy sebességnél, hanem az, aki képes együtt élni a forgalommal, és nem legyőzni akarja. Az empátia a legolcsóbb és leghatékonyabb biztonsági eszköz az autóban. 

S persze az sem árt, ha a fűtött szobában kevesebb rideg szóval illetjük polgártársainkat, és több megértést, részvétet mutatunk. A legnagyszerűbb pedig, ha élvezhetjük a pár napra végre megmaradó havat napsütötte zúzmaragyöngyökben gyönyörködve, hólabdát gyúrva.

Nyitókép: Wikipédia