Jó reggelt, ébresztő!

„Ha nem soknak, hát kevésnek, mert bizony sajnos tapasztalám 
számos eddig való írásomkor, hogy alig-alig vagyon valaki,
ki szivire venné és okosodna keveset is az írott szótul.”
Bánffy Miklós (1873–1950) író, színpadi rendező, politikus

*

Gaál Csaba Németországban élő sebész főorvos írása

Az economix.hu oldalán olvasom a tudósítást a Magyar Egészségügyi Menedzsment Társaság 2025-ös konferenciájáról, ahol az orvoshiányt, a várólistákat és a magánbeteg-ellátást vitatták meg. Az elmúlt két évtizedben jó néhány közleményben, de egyik könyvemben is (Válogatott orvosi írások) tárgyaltam a hazai viszonyokat, találkoztam döntési helyzetben lévő egészségügyi politikusokkkal és adtam ösztönzéseket nemzetközi összehasonlítás alapján minden visszhang nélkül.

Most megtörni látszik a jég, lazulóban a közöny, mert a körülmények egyre aggasztóbbak, és a rendezetlenség hovatovább visszafordíthatatlan helyzetet eredményezhet. Tudom, Magyarországon zokon veszik, ha egy „avatatlan” puszta jó szándékból, segíteni akarással igyekszik jobbítani, elősegíteni a hazai orvoslást. Mint Németországban élő sebész, időnként elgondolkodom, volt-e értelme, haszna ennyit fáradoznom, megérte-e lankadatlan megszólalásom. A következőkben csak a legfontosabb és legnyomasztóbb kérdéseket emelném ki.

A köz- és a magánbeteg-ellátás szabályozatlansága

Az állami és a magánellátás keveredése a rendszerváltás után kezdődött, viszonyuk máig nincs törvényileg tisztázva, lefektetve, de a privát ellátás önmagában is szabályozásra szorulna. A magánkórházakban hiába kellemes és vonzó a környezet, amikor nagy a baj, akkor állami mentővel állami kórházba kell vinni a beteget. Gyakori, hogy a privát műtét elvégzéséhez szükséges előzetes vizsgálatokat vagy maga a leendő operatőr rendeli el a kórházi ambulancián, vagy a háziorvost bízzák meg ezek elvégzésével. Ezt követően a beavatkozás a társadalombiztosítás terhére készült leletek birtokában történik: közpénzen a preoperatív vizsgálat, zsebből a műtét! A két gyógyítási terület zavaros viszonya elvezet a következő alcímhez.

Másodállás

Németországban csak kivételesen (!) és komoly kötöttségek mellett van arra lehetőség, hogy közalkalmazotti orvos magánrendelést folytasson. A munkaadó engedélye alapján kaphat ún. mellékállásra szóló jogosítványt (Nebentätigkeitserlaubnis), ami azonban igen ritkán esik meg, minthogy a privátorvosi ténykedés nem mehet a kórházi munka rovására és a kettő nem lehet egymással kapcsolatban.

Felmerül egy újabb tisztességtelen szempont is: ha az orvos du. kettőkor elhagyja munkahelyét, akkor a négy óráig tartó, a magánellátás javára kieső két órát a közellátás fizeti! Az orvosok a másod- és harmadállásra fordított időt állami intézményi munkájukból tulajdonítják el, azaz megrövidítik a kórházat, amit nyilvánvalóan elnéznek nekik, különösen ha maga a főnök is ezt teszi!

Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény 4. §. (1) bekezdése alapján engedély adható ki másodállás betöltésére, melynek kiadására az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) jogosult úgy, hogy állítólag figyelembe veszik az adott intézmény ellátási érdekét is. Az engedély akkor adható ki, ha a tevékenység az illető munkaidejét nem érinti. A „kivételes“ engedély megadása azonban a szabályozás megcsúfolása, ugyanis a kórházi osztályokon délutántól alig találni orvost a munkahelyükön. A másodállás gyakorlata olyannyira elterjedt, hogy az egyik orvosi szaklapban a közlemények kapcsán megjelenő közalkalmazotti munkahelycímek mellett hivalkodva ott áll a magánellátó intézmény is, ahol az orvos még dolgozik, némelyeknél többszörösen! 

Írásbeli kérdést intéztem az illetékes kórházi főigazgatósághoz. Válaszuk szerint a 2023. február 23. napján rendelkezésre álló információk alapján a 2021. áprilisi indulás óta   összesen 18 501 döntés született a másodállás megadásáról és mindössze 81 esetben tagadták meg az engedély kiadását, vagyis a kérők kevesebb mint 0,5%-ánál tagadták meg, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenki megkapta! A számokat nézve a tömeges engedélyezés a szabályozás megcsúfolása (Két úr szolgája, Mandiner online 2023.09.23.).

A magyarokról köztudott, mennyire élelmesek, feltalálják magukat és nem idegen tőlük a törvények kijátszása, de legalábbis a kiskapuk megtalálása. Jelen esetben is nyilvánvalóan erről van szó. Egyértelmű, hogy az eljárás formálissá vált, divatos kifejezéssel „kiüresítették” azt. Ha mindenkit megillet a másodállás, akkor miért a rendelet? Előzőleg a paraszolvencia, most pedig a kettős praxis jelenti a legnagyobb kihívást.

Miért dolgoznak közalkalmazottak privát intézményekben? 

A bérrendezés előtt az orvosok azzal indokolták döntésüket, hogy csak így tudják biztosítani a megélhetésüket. Ma azonban a válasz nem lehet más, mint pusztán anyagi haszonszerzés. 2021-ben új bértáblát vezettek be, ami jelentősen megemelte az orvosok fizetését, mégis nem kevesen továbbra is elégedetlenek a jövedelmükkel, holott megszűnt a pénzügyi kényszer arra, hogy az orvosok csapot-papot otthagyva rohanjanak akár többirányú magánrendelésre.

Az említett konferencián elhangzott, hogy az orvosok egy része továbbra is a kiesett jövedelmét szeretné a magánellátátásból fedezni. Milyen „kiesett jövedelemről” van szó? Mennyi lenne az elég?! Hazai viszonyok között a ma orvosának nem lehet oka panaszra, legalábbis ami a fizetést illeti. A mi pályánk hivatás még akkor is, ha sokan nem ezt vallják. Meggazdagodásra, az anyagi jóllét előtérbe helyezésére számos egyéb foglalkozás ismert: lehet valaki vállalkozó, bankár, jól fizetett ügynök stb. (Még a szakmáját szerető iparos embernél sem a pénzkereset áll az első helyen!) Hol marad az elkötelezettség? Ónodi-Szűcs Zoltán volt államtitkár a redezvényen megjegyzi, hogy ha a magánellátásban egy forinttal többet lehet keresni, akkor az orvosok oda mennek. Arcpirulással olvasom ezt a kijelentést. (Egy német adat  szerint a pályaválasztáskor a fiatal orvosok körében a jó fizetés 33%-al csak a negyedik helyen játszik szerepet.) Hegedűs Zsolt ortopéd szakorvos elmondja (https://mok.hu/hirek/mokhirek/miert-vannak-tobb-ezres-muteti-varolistak), hogy a magánellátásban – eufémisztikusan, ahogyan ő fogalmaz – több a „sikerdíj” – vagyis tettének ösztönzője a pénzközpontúság. Vukán Görgy (1941–2013) fogorvos, zenész halála évében mesélte, hogy apja, aki Kőszegen volt sebész főorvos, figyelmeztette őt és nővérét, hogy elmehetnek orvosnak, de nem nyithatnak magánrendelőt, mert mások nyomorúságán nem szabad meggazdagodni.

Orvoshiány és várólista

A Magyar Orvosi Kamara szervezésében felettéb érdekes beszélgetés zajlott le (https://mok.hu/hirek/mokhirek/miert-vannak-tobb-ezres-muteti-varolistak), amiből kiderült, hogy az említett

ugyanakkor viszont panaszkodunk, hogy nincs elég orvos a közellátásban és hosszú a várólista! Mindezen túl: ki végzi az operáltak követését, gondozását, az esetleges szövődmények kezelését, mert az is az operatőr felelőssége! A műtét nem ér véget a beavatkozásal, a gyógyítás megköveteli a folytonosságot, ami az orvos-beteg bizalmi viszonyának alapja. Ha az orvosok csak a közellátásban dolgoznának, nem lenne ekkora várólista.

A funkcionális orvoshiány oka a szabályozatlanság: nem az orvosok számával, mint inkább azok eloszlásával van baj. Ha az állami kórházban „kevés” az orvos, akkor nincs idő a betegekre, zsúfoltak az ambulanciák, hosszabban kell várakozni műtétekre, elégedetlenek a betegek. (Kőnig Róbert miniszterelnöki biztos feladata a „betegtájékoztató és a betegelégedettség fejlesztése”. Talán hasznosabb lenne a betegelégedetlenséget kiváltó okokkal foglalkozni, hogy eljussunk a gyökerekhez.) Nincs annyi orvos, hogy mind a köz-, mind a magánellátásban teljes időben dolgozzon, ezért a privát intézmények rá vannak utalva az állami ellátás dolgozóira. Egy adat szerint a Semmelweis Egyetem 415 orvosából 55%-nak van magánpraxisa (döntően a 3-4 legnagyobb budapesti magánkórházban), illetve 36%-uk két vagy több magánintézményben is dolgozik (Kórház 2017, 23.o.). Ez a lassan évtizedes adat ma nyilván még jóval kedvezőtlenebb.

Feneketlen hordó?

A kormány egyre többet költ a kórházak, rendelők felújítására, építésére, orvosi eszközök és mentők beszerzésére. Ennek az általam „hardware”-nek nevezett körülménynek a megteremtése az orvoslásnak csak egyik része, alapfeltétele.

Az anyagi ráfordításon túli egyéb tényezők, a hivatásbeli elkötelezettségek legalább annyira jelentősek. (A privát intézményekben ugyanazok az orvosok dolgoznak, mint a közkórházakban, tudásuk nem több, ugyanazt a teljesítményt nyújtják!) Félsiker, ha az állam önti a pénzt az egészségügybe, de a szervezeti, szerkezeti, az orvos-beteg kérdések nincsenek rendezve, lásd az eddig leírtakat. Ennek tudható be, hogy a több forrás ellenére az emberek alig éreznek javulást.

Minden az utolsó pillanatra marad

A rendezvény tanúsága szerint úgy tűnik, sokan (remélhetőleg az illetékesek is) kezdik felfedezni azokat a döntő mozzanatokat, amikről eddig is olvashattak (volna), de amiknek nem tulajdonítottak jelentőséget. Ébredeznek, mert az egészségügy gondjai egyre gyarapodnak. Sajnos nemzeti sajátságunk (?) a végsőkig várni. Márai Sándor (1900–1989) hírneves írónk szerint magyar alaptulajdonság  az „édes lomhaság”, a „fanyar-okos joviálisan romlott lomhaság”. Ez a patópálos jelenség érhető tetten minden évben az adóbevallás utolsó napra halasztásakor, vagy hogy egy különleges múzeumi kiállításnál a zárás előtti napokban csúcsosodik a látogatási szám. „Mi mindig mindenről elkésünk” – írta Ady Akik mindig elkésnek c. versében.

Van megoldás?

Az állami egészségügyi ellátás (először a minisztérium, később az államtitkárság) a rendszerváltás óta nem foglalkozott érdemben az egyre terebélyesedő magánellátással, ezért a közellátás hovatovább lépéshátrányba került.

A magánellátók egyre erőszakosabban nyomulnak, lásd  a nemrégiben újra feltűnt egykor levitézlett gazdasági minisztert Kóka Jánost, aki a doktor24 magánbeteg-intézmény tulajdonosaként üzletileg érintett. A kormányváltásra törekvők szándékával egybehangzóan Kóka hangsúlyozza a „kötelező magánbiztosítás” bevezetését, ezzel szorítva háttérbe az állami ellátást és növelve saját profitjukat. A következő nemzeti kormány feladata nem kevés!  

• A másodállás kérdésének megoldása kizárólag az érvényben lévő törvény eredeti céljának szigorú szem előtt tartásával vagy akár eltörlésével lehetséges - a biztosított betegek ellátása az első. A törvény sajnos nem szól arról, hogy ki és hogyan ellenőrzi az adatok helyességét, a kérelem indokoltságát, jogosságát, ami a legtöbb esetben kizárólag pénzügyi. Vajon ki jár utána annak, hogy az engedélyezett munkakör valóban nem esik-e egybe a kórházi munkaidővel? Milyen törvény az, ahol a kivétel uralkodik?!
• Szigorúan szabályozni kell a két ellátási rendszer egymáshoz való viszonyát és magát a privát ellátást. Ha tőlünk nyugatra megoldották, akkor itthon is sikerülhetne, ehhez azonban gyökeres szemléletváltásra és akaratra lenne szükség. 
• Ha az állami egészségügyet leválasztjuk a magánellátóktól, akkor a verseny az előbbi javára dől el, hiszen a közalkalmazottak egyértelmű előnye a biztos munkahely, a szakmai és tudományos előmenetel és továbbképzés  lehetősége, szabályozott nyugdíjviszonyok és így tovább.     
• A teljes egészségügy megújítása mindenre kiterjedő, egymásba illő elemek kidolgozásával valósítható meg, különben csak toldozunk-foltozunk.

A miniszterelnök (O.V.) a kecskeméti háborúellenes gyűlésen utalt arra, hogy különböző munkacsoportok már dolgoznak a régi-új kormány olyan feladatain, ahol javításra, jobbításra lesz szükség. Azt nézik mi nem működött eddig jól, min lépett túl az idő. Feltételezem, hogy az egészségügy és azon belül az előbb vázolt hiányosságok is kiküszbölésre kerülnek. Sok az elvégzendő, feltornyosult munka. Emlékeztetnék Doráti Antal (1906–1988) világírű karmester mondására: „Nem értem, miért kell Magyarországon mindent újra feltalálni?” Az egészségügy területén sok olyan dolog van a nagyvilágban, amit vagy közvetlenül vagy átalakítással át lehetne venni. Kérdés azonban, van-e fogadókészség a változásra, vannak-e tapasztalattal, kitekintéssel, világlátással bíró orvosok, akik nem riadnak vissza az előttük halmozódó kihívásoktól.

(Nyitókép: Charly TRIBALLEAU/AFP)

***