Magyar élet, magyar ének – egy daloskönyvről és a Kárpátiáról

A nyolcadikos ballagóknak kiosztott énekeskönyv erősen anakronisztikus kiadvány, olyan feltételezésre épül, aminek sajnos nincs valóságalapja. Győrffy Ákos írása.

Ha egy ember nem vállalja, aki ő, megszűnik létezni.
„Az egyik legmegdöbbentőbb üzenet, amit a jövő régészei kiolvashatnának, az lenne: Az emberek egy ponton elkezdték tagadni azt, amit magukról tudtak. Már nem a testében lakott, hanem egy absztrakcióban: egy választott nemi identitásban, egy internetes névben, egy gondosan szerkesztett profilban.
Az emberi lét egyik legkülönösebb sajátossága épp az volt, hogy folyamatosan harcolt azzal, ami ő maga volt. És ebben biztosan egyedülállóak vagyunk amúgy az univerzumban. Ahogy valószínűleg a kommunizmussal sem kísérleteztek máshol.
És sajnos az a helyzet, hogy amikor valaki elhiszi, hogy a teste hazudik, és az igazság valami megfoghatatlan érzésben van – ha egy társadalom eljut oda, hogy már nem tudja, mi a nő és mi a férfi, hogy mi a gyermek és mi a szülő, hogy mi a teremtett és mi az épített –, akkor már nem a változásban él, hanem a széthullásban.
Az emberiség akkor kezdett fejlődni, amikor megértette a természetet, nem amikor megtagadta.
A gravitáció pedig nem vélemény. Ahogyan a nemek biológiája sem. Az anyaság, az apaság, az éhség, a félelem – ezek valóságok, nem konstrukciók.- És amikor valaki úgy dönt, hogy ezek nem érvényesek rá, akkor nem forradalmat csinál, csak kibújik az éltető isteni rendből.
A természet viszont nem tárgyal. Ha egy ember nem vállalja, aki – vagy ami – ő, megszűnik létezni. Ha a túlélési ösztön elkezd feloldódni a vágyakban, illúziókban, társadalmi divatokban – ha az ember már nem tudja, férfi-e vagy nő, gyerek-e vagy felnőtt, bűnös-e vagy áldozat –, akkor nem tudja, mit akar túlélni.
Túlélni tehát annyit tesz, mint megőrizni valamit abból, akik vagyunk. És ha ezt eldobja egy ember – vagy egy egész emberiség –, akkor bár testben még létezhet, lélekben már megszűnt.”
Nyitókép: PS-montázs