Hát, ezt is megértük: egyetértek Vásárhelyi Máriával – és Orbán Viktorral is

Nyitókép: Képernyőkép

Ha valaki azt mondja nekem múlt pénteken, hogy másnap egyet fogok érteni Vásárhelyi Máriával, finoman szólva is felhúztam volna a szemöldökömet. De aztán mégis megértük:

No, nem teljesen, viszont eddig még részlegesen sem történt ilyesmi. De ne szaladjunk ennyire előre.

Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mi is történt az olimpiák kapcsán az ókor egy bizonyos pillanatában. Egyszerűen a múlt ködébe merül az, hogy Krisztus után 400 körül miért szakadt meg az olümpiai játékok sora. A legelfogadottabb elgondolás talán az, hogy Flavius Theodosius tiltotta be azokat (először?) a kereszténység megszilárdítása érdekében, mivelhogy ízléséhez képest a műfaj túl pogány volt – ami teljes mértékben igaz is, hiszen Zeusz tiszteletére tartották őket, az ókori görög istenek örök lakhelye után is nevezték el az egészet.

Szóval akárhogy is nézzük, valami magasztos dolog volt az olimpia, és bár „mi”, keresztények betiltottuk anno, célja újraindításától kezdve az egységbe forrasztás volt. Az olimpiai atyák valami olyat akartak létrehozni, ami segít felülkerekedni emberi gyarlóságainkon, valami olyat, ami a kollektív emberiséget és emberiességet ünnepli, azt, hogy mire vagyunk képesek. Ha rápillantunk az olimpiai értékekre, máig szerepel közöttük a kiválóság, a tisztelet és a barátság.

Félelmetesen gyorsan jutottunk el oda, hogy a kibuggyanó herezacskókat kelljen kerülgetni a nyitóünnepségen – mert félreértés ne essék, annak a fiatal kölyöknek Törpapa kékre festett ékszereit kellett kerülgetnie. És ez nagyon nincs rendjén.

Emlékszem, ifjoncként gyermeki lelkesedéssel követtem a londoni olimpia megnyitóját. Máig hivatkozási pont Rowan Atkinson fergeteges zongorajátéka, ahogy James Bond ejtőernyőzése is a – megboldogult – Királynővel (igen, nagybetűsen, meggyőződésem, hogy a brit királyi család minden bűne ellenére II. Erzsébet királyné még öregségében is egy olyan híd volt múlt és jelen között, amire most aztán főképp égető szükségünk van).

Egy szó, mint száz, sikerült akkor a briteknek valami igazán britet, igazán monumentálisat, igazán modernet összehozniuk. Egy szerelmeslevél volt az egész ceremónia. Szerelmeslevél a versengéshez, a brit történelemhez, a brit kultúrához, a brit hagyományokhoz. Mintapéldája volt a kiválóságnak, a tiszteletnek és a barátságnak. Nem megosztani, hanem egységesíteni akart, nem gúnyt akart űzni, hanem tisztelegni akart.

Vásárhelyi Máriának a Facebook-bejegyzésében – részlegesen, de – igaza van. Tényleg „végignézhettük, hogy merre jár a modernitás, a progresszió, a kreativitás”. A megosztás felé, a rombolás felé járkál, mégpedig öles léptekkel. Kérdem én, „ezért tanultam járni”? Ezért, hogy végignézzük, ahogy a sárba rángatják azt, mi valaha magasztos volt? Ezért, hogy végignézzük, ahogy meghasonlik a történelmünk egy – újabb – része? Hogy kifordítsák az olimpiát önnönmagából?

Vásárhelyi Máriának még egy dologban igaza volt: tényleg át kellett kapcsolni Tusványosra, hogy kijózanodjunk. És itt érünk el Orbán Viktorhoz is. Bármennyire is látható, hogy nincs többé közerkölcs, mégiscsak a szövetségeseink a franciák és hosszú ideig még – ha minden szerencsésen alakul – a szövetségeseink is lesznek, ne sértsük meg őket, hagyjuk, hogy megmutassák jelen valójukat. Ezt mondta volt a miniszterelnök, s milyen igaza van!

Mert ezek az alakok, akiknek a szemtanúi lehettünk, bár szemenköpik az olimpia szellemét, bár végighurcolják azt a sárban, mégicsak a jelen Franciaországának lenyomatai. 

Mi is mutassuk meg saját magunkat! Ragaszkodjunk az olimpia szelleméhez, ha már nem rendezhettük meg az ideit: fogadjuk el, hogy a Nyugat már csak ilyen, s reménykedjünk, hogy majd kinövi. Járjunk elöl illő példával, lebegjen csak az a drónkereszt augusztus huszadikán.