Kozma Imre életpéldázata, tanítása egyszerű és mégis rettenetesen nehéz

(Nyitókép: Ujvári Sándor/MTI)

Kozma Imre atya csendben belépett az égi ajtón. A tanító, a közösségszervező, az elesettek gyámolítója, a közélet bátor harcosa – számos minőségben ismertük és szerettük őt, most örökre távozott közülünk.

Érdemes felidézni azt az üzenetet, amit lapunknak adott utolsó interjújában fogalmazott meg: „Az isten­tagadás, ami a múlt el­felejtéséről – ha nem is a teljes eltörléséről – szól, s amit ma divatos szóval progressziónak hívunk, egyre inkább meghatározza hétköznapi gondolkodásunkat. (…) Ezzel ellenkezve a megmaradásunk zálogát jelentő örökséget vissza kell hozni a társadalom életébe.”

Könnyen érthető, tisztán csengő gondolatok, mégis messze tévelygünk attól, hogy a gyakorlatba ültethessük őket. Távol bolyong e szellemiségtől Európa, súlyos árnyékot vetve a jövőre.

Kozma Imre életpéldázata, tanítása egyszerű és mégis rettenetesen nehéz. Egyszerű abból a szempontból, hogy világosan megfogalmazhatók a küldetésének alapjait jelentő értékek. Cselekvő szeretet, a békéhez való állhatatos ragaszkodás és a közösségbe vetett hit. 

Ezek a mozgatók vitték előre akkor, amikor a hatvanas évek nyomasztó egyházpolitikai légkörében frissen felszentelt papként munkához látott, vagy amikor később a zugligeti plébánián virágzó ifjúsági közösséget szervezett. Ezek az elvek munkáltak benne a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapításakor, vagy amikor a romániai forradalom kitörésekor több teherautónyi segélyt juttatott el Erdélybe.

Öröksége a tetteiből kivilágló vezérelvek ellenére borzasztó súllyal nehezedik ránk, gyarló utódokra. 

És e téren bőven tudunk tőle tanulni.

Főleg akkor, amikor képtelenek vagyunk európai szinten választ adni arra a „dilemmára”, hogy Ukrajnában a béke vagy a háború elnyújtása jelent megoldást. Vagy amikor a tengerentúli ideológiáktól feláztatott térben képtelenek vagyunk kimondani, hogy a hagyományos értékek, a kultúra megőrzése és a család szentsége jelentik a jövő zálogát.

Kozma Imre atya a külhoni magyarságot magára sosem hagyó gondoskodása pedig arra tanít minket, hogy a nemzetet nem darabolhatja szét héthatár; összetartoztunk és mindig össze fogunk tartozni. Ez pedig következetes nemzetpolitikát igényel a jövőben is.

Ha kontinentális szinten a brüsszeli áramlatokkal nehéz is dacolni, e kérdésekben kötelességünk legalább nemzeti egységet teremteni. Ezt kívánja Kozma Imre atya életpéldája és a meg­maradás örök parancsa is.