Utolsó figyelmeztetés: az európai periférialétet most és a jövőben is el kell kerülnünk – a lelkünkben is

Nyitókép: Shutterstock 

Mintha tavaly lett volna: egy verőfényes, kellemes május 1-jén Magyarország belépett az Európai Unióba. Pontosan emlékszem arra, hogy mennyire nem volt kitörő, össznépi, nemzeti ünnep a csatlakozás napja. De nem áradt a pesszimizmus, a negativitás sem. Egy szűk EU-ellenes kisebbséget leszámítva a magyar polgárok először is nagy többségben megszavazták, majd 2004 tavaszán tudomásul vették, hogy az ország az európai közösség része lesz. Ezt a mérsékelt közönyt lehet kritikusan is értékelni, hogy „emberek, hát miért nem ünnepeltek, Európa végre eljött, leszállt a magyarok közé, végre beléphetünk az ígéretek földjére!”. De úgy tűnik, a magyarok akkor is realistábbak – és akkor is önérzetesebbek – voltak. Mi ezer éve is Európa része voltunk, azok vagyunk most és azok leszünk a jövőben is, eltéphetetlenül, kiszakíthatatlanul. Európa egyik középső régiójában, egy hegykaréj által körül­ölelt, termékeny medencében.

Nem mi, hanem nagyhatalmak döntöttek arról a 20. század közepén, hogy Európának nem a szabadabbik, hanem a vasfüggönnyel elzárt felén kell évtizedeket leélnünk. Nem mi, hanem nagyhatalmak döntöttek arról, hogy egyikük ránk szabadíthatja ember-, hagyomány- és társadalomellenes, jövőképtelen vérvörös eszméit.

1989 után aztán eltelt másfél évtized, akkor beléptünk az Európai Unióba, és azóta is eltelt kerek húsz év. De ment-e a világ elébb azóta? És Európa? És hazánk? Persze, ment. Materiálisan főleg. Ma már mi, magyarok jobban élünk, mint húsz éve, a korona­vírus-járvány és az ukrajnai háború megrázkódtatásai után is továbbaraszolgatunk az Európai Unió átlaga felé, s nagyjából olyan szinten kezdünk élni, mint a rég EU-tag dél-európai országok átlagembere. Az egy főre jutó hazai össztermékben lassan elérjük az EU-átlag 80 százalékát, s néhány jó év után a 90 százalék sem lehetetlen. Remélhetőleg az átlagfizetésekben is addigra.

De ezek csak számok, könnyen hajlítható statisztikai adatok, gazdasági jó idők és rossz idők egyaránt várnak még ránk, amíg világ a világ. Vannak viszont érzések, érzelmek, közérzet is, amik bejátszanak. A mi nemzedékünk számára az elvárt minimum volt az európai közösséghez csatlakozás – és persze az abban maradás. Generá­ciónk és a nálunk fiatalabbak átélhették, megtapasztalhatták az európai közösség nyújtotta szabadságot, bejárhattuk hátizsákkal, fapadossal a kontinenst, tanulhattunk idegenben, magyarok tömegei mentek ki külföldre dolgozni, közülük sokan időközben vissza is tértek. Aki a kivándorlás miatt nagyon aggódik, tegye fel a kezét: ha nem lennénk az EU tagjai, nem ugyanez történt volna, csak netán még súlyosabb mértékben? Az EU-dealnek a személyek szabad mozgása is a része, és végzetes lenne, ha újra megjelennének a közösségen belüli határsorompók, netán belső határkerítések.

Mert most, húsz évvel az uniós csatlakozás után inkább az foglalkoztathat sokunkat, hogy mi lesz vajon újabb húsz év múlva. A fokozódó migráció esélyét talán láthattuk húsz éve is, az ukrajnai háborút jóval kevésbé. Ahogy azzal sem számoltunk, hogy a progresszív-újbalos világkép ennyire áttör a Nyugaton, és az európai közösségi együttműködés pragmatikus kereteit, technokrata intézményeit is ennyire átmossa egy új ideológia. Ha valami, hát az eléggé látványos, ahogy a tiszteleten alapuló együttműködés helyét az utóbbi években átvették az egyre radikálisabb centralizáló és ideológiai egyneműsítést célzó törekvések. Ahogy az EU eredeti jelmondatából – „egység a sokféleségben” – kikopik az eredetileg mind a konzervatívok, mind a klasszikus liberálisok által védett sokféleség, és ka­puinkon dörömböl az egyformaság kora. Igen, tudják, Orwelltől idéztem. Ezt is tudta, ettől is tartott.

A jövőre nézve egy utolsó figyelmeztetés: tegyünk meg mindent, hogy a jövő Magyarországa ne az európai közösség áldásait élvező, ámde a nemzeti gondolattól elforduló fiatalok s az Európától, évezredes nyugati hagyomány- és sorsközösségünktől elzárkózó, magyar glóbuszba menekülő idősebb tömegek közötti árkokról, konfliktusokról szóljon. Egy ilyen konfliktus csak a tipikus perifériaországokban jellemző – és úgy vélem, sokak által vallott nemzeti érdek, hogy Magyarország ne szoruljon se mások által, se saját lelkületében a perifériára.  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata