Dédnagyapám keresztje

„Amikor az embernek van egy három hónapos gyereke, akkor van ideje töprengeni. Hisz mit csináljon, amikor kora reggel a konyhapult körül kell sétálgatnia egyik kezében a babával, másikban egy kávéval, abban a reményben, hogy előbb-utóbb a bébi visszaalszik – biztos sokan ismerik ezt a helyzetet. Az ember ebben az idilli csendben néha elgondolkozik – mert jobb dolga nincs –, például azon, hogy mit jelent most húsvétkor, kisbabával a kezében a nappali ajtaja fölé kiszögelt  kopott kereszt (egy református családban), amit a dédnagyapja hagyott rá. 

Mert ez nem akármilyen kereszt, hanem egy olyan, ami nagy utat járt meg, hogy végül ide kerüljön. És nem az albérletről albérletre költözésekről van itt szó, hanem egy jóval komolyabb útról, olyanról, ami viharokon, hegyeken, véres hómezőkön és szenvedéseken át vezetett vissza az életbe… talán pont azért, hogy egyszer itt legyen húsvétkor, és lássa ezt az újjászületést. Azon szerencsések közé tartozom, akik jól ismerhették a dédszüleiket. A körülmények (a Jósiten) úgy intézték, hogy mindenki fiatalon lett édesanya a családban, így nemcsak történetekre emlékszem róluk, hanem rengeteg időt tölthettem velük, nemcsak kisgyermekként, hanem iskolásként is. 

Ebben az időszakban a gyerekek nagy része nem szívesen megy le a dédszüleihez, leginkább focizik, vagy videojátékozik, vagy bármi mást csinál. De én mindig szívesen mentem. Bevallom, nem önzetlenül, mert háborús történeteket akartam kihúzni a dédnagyapámból, aki mindig terelte a témát és soha nem mesélt a történtekről, részletesen legalábbis semmiképp. De mi nem adtuk fel.

– sok kitartó évnyi kérdezgetés után csupán ennyit tudtam meg tőle a Don-kanyarról, viszont az nyilvánvaló lett gyorsan, hogy gyűlölte a műanyag pisztolyokat, amikkel kisgyermekként hadonásztam. Mintha kicsit félt is volna tőlük, bár sosem mondta.

– mondta a nagyanyám egyszer, és ezt el is fogadtam, többször nem vittem át ilyesmit hozzájuk. Viszont gyanítottam, hogy ő jóval többet tud, így a továbbiakban leginkább őt faggattuk. Talán ő is tiszteletbe tartotta a nem mesélés szabályát – vagy talán részleteket maga sem tudott –, mégis megtudtunk tőle néhány dolgot, például annak a keresztnek a történetét, ami a II. kerületben található, kicsit dohos, egykori cselédlakásuk falára volt akasztva.”