1944. március 19. – imádkozzunk azért, hogy törjön meg a magyar átok, és soha többé ne bukjon el Magyarország az utolsó pillanatban

2024. március 19. 12:07

Történelmi léptékben mérve még nagyon közel van 1944, a magyar történelem legsötétebb éve.

2024. március 19. 12:07
null
Hajdú Tímea

Nyitókép: Fortepan

***

Gyerekként a történelmet jelenként éltem meg: abban reménykedtem a történelemórákon, hogy nem veszítjük el a mohácsi csatát, hogy mégis megnyerjük a szabadságharcot, hogy a tárgyalások sikerülnek, és legalább a magyar többségű területeket nem veszik el Magyarországtól. S ugyanezt éreztem a holokauszttal kapcsolatban is.

Hátha ellenáll a magyar hadsereg a németeknek. Valaki figyelmeztesse a vidéki zsidóságot. Ne árulja el Magyarország a zsidó lakosait.

Mindez persze hiábavaló volt. A múlton nem lehet változtatni.

Mégis eszembe jut ez időnként, különösen ha eljön március 19-e, melyről Elie Wiesel így írt: „Jeremiás és Jób azt mondanák, átkozott legyen ez a nap.”* A Shoah Foundation hatalmas videókönyvtárában több ezer holokauszt-túlélő vallomása található, amelyek között sok magyar zsidó is elmondja történetét. Ezekben a történetekben mindig szerepel 1944. március 19., a német megszállás napja. 

Ekkor kezdődött el a magyar történelem egyik, ha nem a legsötétebb fejezete.

A nyugati világ vezetése ekkor már nagyon is tudta, hogy mi történik a koncentrációs táborokban. Kevéssé ismert, hogy az amerikai lapok (köztük a New York Times is) 1944 tavaszán  rendszeresen beszámoltak arról, hogy mi történik Magyarországon. David S. Wyman amerikai történész a témában írt könyvében, a The Abandonment of The Jews-ban felidézi, hogy a deportálások megkezdése után mindössze három nappal a Times megírta, hogy megkezdődtek a transzportok és a magyar zsidókat „haláltáborokba viszik Lengyelországba.”

Wyman arról is ír, hogy 1944 júliusában 40 ezer ember demonstrált New Yorkban a magyarországi zsidóságért.

Az amerikai kormányzat 1944 elején létrehozta a War Refugee Boardot, (Háborús Menekültek Bizottsága) amelynek egyik fő feladata a megmaradt zsidóság kimentése volt Európából. Wyman szerint ez egy megkésett lépés volt. A korábbi években, még a háború előtt a nyugati világ elutasította, hogy segítse az európai zsidók emigrációját (lásd: 1938-as Evian-konferencia, ahol az országok a zsidó menekültek befogadása ellen döntöttek). 1944-ben azonban már csak a magyar zsidóság volt szinte érintetlen (kivétel a Kamenyec-Podolszkijba elhurcolt és lemészárolt Magyarországra menekült zsidók esete, valamint a munkaszolgálat). A WRB azonban mindössze nyolchetes volt, mikor a németek megszállták Magyarországot. A nácik így akadályozták meg, hogy a magyar vezetés kiugorhasson a háborúból.

Wyman leírja, hogy még a megszállás előtt felmerült egy olyan amerikai ötlet, hogy a jugoszláv partizánok segítségével létrehoznak egy déli menekülési folyosót a magyar zsidóság számára, ez azonban nem volt kivitelezhető. Miután májusban elindultak a transzportok, a War Refugee Board igyekezett nyomást helyezni Horthy Miklósra, hogy állítsa le a deportálásokat, amelyek elképesztő gyorsasággal és hatékonysággal zajlottak, mert a magyar bürokrácia mindenben együttműködött Adolf Eichmannal, aki Budapestről irányított. Szomorú és felháborító tény, hogy 

ha a magyarok nem segítenek, a kis létszámú német megszálló erő biztosan nem tudta volna a teljes vidéki zsidóságot deportálni. 

Néhány hónap alatt évtizedek, évszázadok antiszemitizmusa a tetőpontjára jutott. A WRB elérte, hogy a pápa és a svéd király is üzenetet küldjön a kormányzónak. Mire Horthy végül leállította a deportálásokat, addigra a teljes vidéki zsidóságot, mintegy 440 ezer embert elhurcoltak Auschwitzba, akiknek csak töredéke élte túl a háborút. Később a WRB és a svédek megbízásából Raoul Wallenberg érkezett Budapestre, aki húszezer embert megmentett. Ősszel jött a nyilasok rémuralma. Végül a budapesti zsidóságból nagyjából 130 ezer ember menekült csak meg.

Elie Wieselt is az erdélyi zsidókkal együtt hurcolták el.

Wiesel és a vidéki zsidóság köréből azon kevesek, akiket érkezéskor nem küldtek a gázkamrába, később elmondták: nem is sejtették, hová viszik őket. 1942 óta voltak haláltáborok, több millió zsidót öltek meg ekkorra, de a magyar zsidók jelentős része nem is sejtette, mi történik a lengyelországi táborokban. Itt nem voltak éveken át gettók, a zsidótörvények ellenére egészen a megszállásig a normalitás illúziója élt az emberekben. Aztán néhány hét leforgása alatt minden megváltozott. A szomszédok behúzták a függönyeiket, a munkatársak kérvényt nyújtottak be egykori kollégájuk lakására, az osztálytársak elfordultak a sárga csillag láttán.

Egy debreceni holokauszttúlélő elmondta: kísérti annak az emléke, mikor kivitték őket a pályaudvarra. „Ha visszagondolok a menetre, az bánt legjobban, jobban minden másnál, hogy mikor Debrecen főutcáján tereltek minket, a járdákon sétálók közül sokan ismertek minket, lehet a szomszédaink voltak, vagy a szüleimnek dolgoztak. De akkor mi szellemekké váltunk. 

Nem láttak minket. Nem is néztek ránk.”

Ha valaki megnézi az auschwitzi album híres képeit, a legjobb ruhájukba felöltözött embereket láthat, magyaros kabátban feszítő kisfiúkat, unokáik kezét fogó idős néniket, akiknek az látszik az arcán: nem tudták, hogy kivégezni viszik őket.

Elie Wiesel az „Éjszaka” című könyvében beszámolt róla, hogy Auschwitzban mérgesen fogadták őket más zsidók: „Miért jöttetek ide?” Ekkorra ugyanis már kiszivárgott, hogy mi történik ott, de a vidéki zsidókat mégsem figyelmeztette senki.

Nyolcvan év telt el azóta, hogy a németek bevonultak Magyarországra. Elie Wiesel már nem él, és évről évre egyre kevesebb tanúja van annak a márciusi vasárnapnak és az azt követő éjszakának.

Történelmi léptékben még nagyon közel van 1944, a magyar történelem legsötétebb éve. Bár a történelmi folyamatok néha sodrónak és elkerülhetetlennek tűnnek, de az embereknek igenis van lehetősége választani jót és rossz között.

Március 19-én azért imádkozom, hogy törjön meg a magyar átok, és soha többé ne bukjon el Magyarország az utolsó pillanatban.

*Elie Wiesel: Minden folyó a tengerbe siet

 

Összesen 186 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
atuttiavanti
2024. március 20. 07:04
Nagyon vacak duma ez a 'suliban drukkoltam, hogy szóljanak a zsidóknak'. Eli Wiesel pedig egy szélhámos.
atuttiavanti
2024. március 20. 07:03
Egy magyarnak Mátyás halála, Mohács, Trianon esetleg a Tanácsköztársaság (ha már róluk van szó) kirobbanása a legsötétebb nap. Utóbbiakért az itt sajnáltatottak soha nem kértek bocsánatot (nem ismerik a szót). Ahogy nem írt a vörösterror napjairól a NYT. A vidéki magyarságot nem figyelmeztették. Arról viszont igen, hogy 1933-ban a 'világlegjobbjai' hadat üzennek Németországnak. Ja és a magyar nem irtott ki népeket sem gyűlöletből sem istenére hivatkozva.
alexandrosz-2
2024. március 19. 19:47
Vizel egy csaló, a szavai zsido hazugságok. A cikkiró hazudik a munkaszolgálatosokról. Végül, de nem utolsó sorban: Leszarom a jöttment magyarpusztitó zsidókat. De a történelmi hűség kedvèért: Míg a zsidóikat az osztrákok, olaszok, finnek, horvátok, szlovének, lengyelek, norvégok, dánok, hollandok, belgák, luxemburgiak, románok, lettek, litvánok, észtek, ukránok, beloruszok 1944 márciusára màr régen és alaposan lerendezték, addig Horthy alatt vígan hédereltek a magyarok országában. No ennek lett vége. Részben. Ezert vagyunk zsidó gyarmat. Sajnos. A többi pedig zsidó hazudozás, amit le kell szarni.
orygabor
2024. március 19. 19:40
Na ja, könnyű volt messziről ugatni! Meg aztán kérdem én: más esetben más népek talán rohanva siettek az elnyomottak védelmére, akárkik is voltak (zsidók, keresztények stb.)?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!