„Vannak, akik évtizedek óta le akarják váltani a klasszikus európai kultúrát” – Rácz András a Mandinernek

Lecserélhető-e az értékvilágunk? Hol vannak egyáltalán az értékek gyökerei? Az ember visszatérhet-e abba az ősállapotába, ahol rácsok és korlátok nélkül, szabadon élhet és kibontakozhat? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Rácz András író, újságíró Feltámadt a nagy Pán című regényében. A szerzővel esszéregényéről, az értékeink ellen irányuló folyamatos támadásokról és a társadalmunk jövőjéről is beszélgettünk.

***

Mi motivált arra, hogy az újságírás mellett esszéregényt írj?

Több mint egy évtizede egyre fokozódó erővel jelenik meg az a nyomás, ami a klasszikus európai kultúra újragondolását vagy leváltását tűzte ki célul. Nyilván mások is összeszedték már, mi mindent érint ez az aktivitás, de a könyvemben 

ahol a pro- és kontra érvek egyaránt meg tudnak jelenni. Így nagyon hamar összeállt a cselekmény és néhány komolyabb megfontolás után kialakult egy ötrétegű elbeszélés, melynek az alapja egy talán érdekes eseménytörténet: egy filozófus a meghurcoltatása, egy egyetemi tanár története, aki körül újra és újra konfrontál a klasszikus 20. századi értékrend és a 21. századi woke-nézetvilág.

Van olyan embertípus, aki ezekre a nyomásokra úgy reagál, hogy elkezd vívódni, és megkérdőjelezi az addigi gondolatvilágát.

A főszereplőmnél erről szó sincs. Ő abba a típusba tartozik, aki nem kérdőjelez meg semmit, tudja, mit akar. És ezzel el is jutottunk a regény második szintjére, melynek fókuszában az áll, milyen értékeink vannak és milyen értékek nevében támadják ezeket. Az olvasó bizonyára hamar rájön, hogy a saját nézőpontom a filozófusé, a 20. századi egyetemes értékek nézőpontja. De érthetően szőttem bele azt is, mit akarnak a 21. századi kritikai ideológiák hirdetői és képviselői. Fontosnak tartottam, hogy hitelesen jelenjenek meg ezek a gondolatok, mert ebből a szellemi konfliktusból tudunk fellépni azután a regény harmadik szintjére, oda, hogy rákérdezzünk: miért éppen azok az értékeink, amikben hiszünk. 

Hiszen, ha az értékvilágra úgy tekintünk, mint ami egy társadalmi, kulturális evolúció során alakult ki, akkor felmerülhet a kérdés, ugyan miért ne cserélhetnénk le. De valahogy mégsem szeretjük az ilyen cseréket. Nemcsak azért, mert a megszokott, jól ismert szabályok, szempontok, mértékek között érezzük magunkat otthon, de azért sem, mert úgy hisszük, vannak igaz dolgok és vannak hamisak. Itt állok, másként nem tehetek, mondja Luther. Es muss sein, dübörgi Beethoven. Úgy érezzük, az értékek valahol, valahogy a transzcendensbe vannak bekötve. Nem tőlünk függnek. 

Mondhatni, „ha nincs gyökerünk, elvisz a szél”.

Igen, így van. Kezdetben a mi professzorunk erősen, szinte kikezdhetetlenül materialista alapokon áll. Aztán egy reggel arra ébred, hiába harcol a transzcendens ellen, az itt él velünk. Az esetében a szó legszorosabb értelmében is. Kiderül számára, hogy értékvilágunk valóban nem a levegőben lóg, hanem nálunknál nagyobb összefüggésekből ered. 

Ez lenne az elbeszélés harmadik szintje. A negyedik szint pedig maga a nagy Pán és az általa képviselt fantasztikus világ, a forrás, ahonnan a mi életünk minden rezdülése előbuggyan. Van egy jelenet a regény elején, amikor a tanár egy orvossal beszélget a Mária-jelenésekről. A doki arra hívja fel a figyelmét, hogy a felsőbb szférák lényei mindig olyan formában jelennek meg az emberek előtt, ahogy ők a legkönnyebben be tudják fogadni, meg tudják érteni a látomást. A különböző kultúrák Mária-jelenései szilárd hasonlóságot mutatnak a helyi ikonosztáziával, azzal, ahogy a helyi templomokban ábrázolják a Szűzanyát. Egy filozófiatanárnak pedig hogyan másképp jelenhetne meg a transzcendens erő, mint egy ókori isten alakjában. A nagy Pán persze egyben a főhős alteregója is, akinek egyre vérfagyasztóbb kalandjai, konfliktusai is egybecsúsznak majd a tanár életével. És ezzel, ha óvatosan is, de ötödikként valamiféle mélylélektani szintet is végigkarcolunk.

Akkor végül is ki a nagy Pán?

Pánról, Faunusról keveset tud a ma embere. Nem tartozik a népszerű mitológiai alakok közé. De meglepő módon az ókoriak is csak egy-két hagyományt tartottak vele kapcsolatban. Klasszikus árkádiai isten, a pásztorok védelmezője, ura a farkasoknak is, az ordasoktól óvja a nyájat, termékennyé teszi a jerkéket, és mellesleg a pánsíp megalkotója. Életvidám, életigenlő alak. A görög mitológia mellett a római tradícióban is jelen van, ott például a Lupercalia, a farkasünnep központi szereplőjeként tisztelik. Ezek amolyan termékenységünnepek voltak a latinok körében. A virágárusok szeretik azt állítani, hogy innen ered a mai Valentin-nap…

Tehát a Nagy Pán természeti isten, aki egyben az emberi természet istene is. 

Halálának a körülményei azonban homályosak, sokféleképpen értelmezhetőek. A művelődéstörténet Pán haláláról úgy vélekedik, hogy az az antik világ és az antik istenségek halálát szimbolizálja. Elmúlása a kereszténység felemelkedése. Neve görögül egyébként azt is jelenti: mindenség. Én azonban szívesebben értelmezném Pán halálát a természet, a természetes létformák visszaszorulásaként, a civilizáció előretöréseként. Éppen ezért került a regénybe. Mára ugyanis oda jutottunk, hogy a magától értetődő emberi létezés és a civilizált együttműködés között mintaszerű arányokat kialakító századvégi életvilág helyére egy elnyomó, az embert önmagából kiforgató  kritikai felfogás lépett, amely fajunk legnemesebb, legtermészetesebb, legvalóságosabb létélményeit is megkérdőjelezi, hogy divatos szóval mondjam, dekonstruálja. 

Pán feltámadása, újbóli eljövetele mit jelképez?

A szimbólumok mindig sokértelműek, így Pán újjáéledése ebben az elbeszélésben is komplex lehetőségeket kínál. Utal az antikvitás jelentőségére, a szexualitás erejére, a bukolikus örömök szépségére, mélyebb és felszínesebb jelentést egyaránt hordoz. De az iménti gondolatmenetet folytatva azt is megmutatja, hogy 

Valódi emberi természetünket nem lehet a végtelenségig elnyomni. Bármennyire is uralja a nyugati egyetemeket, a nyugati médiumokat, s hatásukra a nyugati emberek elméjét ezernyi parafilia, azért az ember mégiscsak az, ami. Nem lehet átoperálni valami mássá. 

Hogy lehetne a már-már négy sarkából kifordult világot visszaterelni a „normális” mederbe?

Nincs más mód, csak az, ahogy az írástudók évezredek óta védelmezik a maguk kultúráját: regényekben, novellákban, versekben, esszékben, cikkekben elmondják napról napra, cikkről cikkre, miért fontosak az értékeink. Mik azok a társadalmi és kulturális keretek, melyek között boldog és önmagával azonos lehet az ember. 

Mit tudunk tenni az értékeink és a fiataljaink védelme érdekében?

Ami persze azt is jelenti, hogy az ideológia terjedése az emberi alkotókészség ellen hat, s így végső soron az emberi minőséget rombolja. Az élet teljessége – bármit is állítsanak a fantazmagóriákat hirdető woke-vezérek – nem található meg azokban önáltatásokban, amiket önazonosságként próbál a fiatalok elé tárni ez a torz-szellemű mozgalom. Mindaz azonban, ami szembe fordítható ezekkel a bolondériákkal, erős alapokon áll és megbízható kereteket kínál az emberhez méltó léthez.

Ebben kell élni, és ez elégséges kritikája kritikája lehet a woke-bolondériáknak. Hadd tegyem hozzá, éppen azért döntöttem az esszéregény műfaja mellett, mert a filozófiai gondolkodás, a racionális vita, az okos érvelés önmagában is világos tagadása a manapság elszabadult parttalan fantáziálásnak,  egocentrikus szemléletnek,  önkényes viselkedés-formáknak. A vita ugyanis kényszerítő erővel teremt értelmes érveket a vitázók fejében és ugyancsak kényszerítő erővel bírja rá a vitázókat a másik szempontjainak felfogására, s az együttműködésre, legyenek egyetemi környezetben, politikai közegben, kocsmában, könyvtárban, asztalnál vagy ágyban. 

Nyitókép: Rácz András/Magyar Nemzet