Köszönjük meg Trianont?

„Igen, Trianon lehetett volna rosszabb, de ezt kompromisszumnak nevezni, mint teszi azt Ungváry, több mint eufemizmus – ez tényferdítés, magát magyarnak mondó embertől pedig a Stockholm-szindróma gyanúját felvető lelki probléma. Kompromisszum lehetett volna az etnikai határvonal meghúzására való törekvés, aminek eredményeképpen nagyjából a Horthy-korszak revíziós sikerei utáni 1941-es Magyarország rajzolódhatott volna ki.

Az pedig egyenesen észveszejtő, hogy bő száz évvel az országunkat feldaraboló békeparancs aláírása után akad magyarul beszélő ember, aki tagadja annak diktátumjellegét, aminek semmi köze ahhoz, hogy milyen mértékben teljesültek a szomszéd országok követelései.

A diktátumjelleg abból adódik, hogy egy nagy részben megszállt, lényegében védekezésképtelen országra kényszerítették rá a győztes nagyhatalmak a maguk elképzelését, ami éles ellentétben állt a népek önrendelkezési jogával.

Annak érzékeltetésére, hogy miként viszonyult a szóban forgó békeszerződés az értékelvekhez, hadd idézzem Alkonyi László borszakírót, aki a csángók boráról írott eszmefuttatásában a következőket fogalmazta meg:

Ungváry a Monarchia népeinek szaporodási rátájára hivatkozva azt állítja, hogy nem lett volna egyben tartható a történelmi Magyarország. Ezzel szemben nem nehéz belátni, hogy magyar impérium alatt azok az asszimilációs folyamatok, melyek eredményeképpen olyan, masszív magyar többségű városokban, mint Kassa, Nagybánya vagy Arad, nemzettársaink részaránya tíz százalékra vagy az alá esett, fordított előjellel mentek volna végbe, és ma akár negyvenmilliós, zömmel magyar lakossággal bíró középhatalom lehetne hazánk.

Legmellbeverőbb Ungvárynak a média által legtöbbet idézett gondolatmenete, miszerint nem jártunk rosszul Trianonnal, hiszen a fejletlenebb területeinket csatolták el. Példát is hoz, miszerint ez olyan, »mintha Budapestről levágnák Kelet-Magyarországot. A budapesti adófizető sokkal jobban járna«.

Ez cinikus, abszurd, nem mellesleg ténybelileg is cáfolható gondolatmenet. Tagadhatja-e bárki, hogy az integer Magyarország egy jól működő, felívelő pályán levő gazdasági egység volt, amivel mindenki jobban járt anyagi szempontból, mint a szétdarabolással?

E sorokat olvasva Göncz Árpád emlékezetes kijelentése jut eszembe, amit apám, Borbély Imre tett közkinccsé a Harc a nemzet érdekében című kötetének Tóth Károly Antal által készített életútinterjújában.

Amikor 1998-ban az akkor még Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége delegációját fogadta köztársasági elnökként az Országgyűlés épületében, azzal kezdte a világ magyarságának címzett mondandóját, hogy nem szereti a »-ság-ség«-re végződő fogalmakat. Vagyis a magyarság közösségként felfogása ellen emelte fel a szavát.

A XX. század elején az akkori baloldal a szabadkőművességgel karöltve ránk hozta az ország szétdarabolását, a kommunisták igyekeztek az egészet kitörölni a közemlékezetből, míg a Bauer- és Ungváry-féle balliberálisok megpróbálják megmagyarázni nekünk azt, hogy mindez igazságos volt, sőt jól is jártunk vele. Talán még köszönettel is tartozunk!

S ezek az emberek nevezik kirekesztőnek azt, aki meg meri állapítani mindezek alapján, hogy ők nem képezik részét a magyar nemzet érzelmi szolidaritáson (is) alapuló közösségének.”

***

Nyitókép: Képernyőfotó