Ha Milák megnyeri az olimpiát, forradalmi példát mutat

Világbajnok lett, olimpiai bajnok lett, ragyogott, mint a csillag, világcsúcsot úszott, fél évre eltűnt, mint a kámfor, aztán állítólag újra edzésbe állt pár hónappal az olimpia előtt egy olyan sportágban, olyan számban, ahol ezt szakmai szempontok alapján nem teheti meg ilyen későn, aki komolyan gondolja, hogy idén nyáron visszatér a trónra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben:

hiszen megtenné más is, örömmel, de nem teheti, ezért neked kell megtenni.

Mégsem látok „Milák-ügyet”.

Minden idők egyik legnagyobb úszótehetségét látom, aki a maga útját járja – titokzatos ösvényt, ami nem esik egybe a rögzült, biztos eredményt hozó, kipróbált utakkal: nem is mellékutca, nem a főútról ágazik, le sincs aszfaltozva, körben kutyák ugatnak és a végén fal áll, vagy szakadék tátog. Lehet, hogy olimpiai bajnok úszónk, Milák Kristóf csúnyán beég Párizsban, letaszítják a trónról, összetöri a magyarok szívét, az enyémet is:

Néha meg, egyre gyakrabban azt hiszem, azt remélem, forradalmat csinál: megmutatja, mit jelent talentumnak lenni, áthágni az összes létező szabályt, az összes előképet, és azt remélem kiderül, hogy nem ösvényeken bolyongott, hanem ösvényeken és csillagutakon, amik így együtt érlelték meg az elhatározását. Azt remélem, megmutatja, mit jelent istenáldotta, „lázadó zseninek” lenni, a szó eredeti, pozitív értelmében: szembemenni a világgal, nyitni egy új dimenziót, szembemenni a tapasztalatokkal és bebizonyítani, hogy nem a víz az úr, hanem az ember, aki a vizet uralja.

„Nem szeretek úszni, hajnalban kelni, beugrani az üres medencébe, ahol kínok várnak rám” – mondja ez a Milák. De ez a Milák hallotta, érezte, hallja és érzi egy ország szeretetét, és hozzáteszi: „De értetek megcsinálom, csak várjatok kicsit. Olyat mutatok, ami még nem volt.” Ki mutatná meg, ami nem volt, ha nem Milák Kristóf? Ki mutatná meg, hogy hónapokat, féléveket kihagyva is olimpiát lehet nyerni? És ha nem így lesz: ki veszi el tőlünk az eksztázist, amit a tokiói arany, vagy a világcsúcsok adtak?

Ritkán látunk olyat manapság, amikor a profinál is profibb szemléletű, eredménycentrikus versenysportban a megélhető, egyszeri élet, ebben az esetben Milák Kristóf élete és a versenysport ellentmondásai fúzióba lépnek a színpadon, vagyis a hírekben, és napvilágot látnak ilyen konkrét formában: nem jár le a medencébe az olimpiai bajnok, mert úgy érzi, fontosabb dolga van. Aztán elkezdi az edzéseket, sokak szerint túl későn, mert mégis meg akarja mutatni országnak-világnak.

Mert megteheti, mert akkora tehetség, hogy bármit megtehet.

És ez nem erkölcsi kérdés, hanem annál sokkal mélyebbre megy, ahova nem követjük a történetet – az majd kibontja önmagát.

Emlékszünk még Törőcsikre, emlékszünk Maradonára? Nem a piálásra gondolok, hanem erre:

Mert drámaiak, mert közvetlenek, mert húsbavágóak, mert emberiek. Ami biztos: ha Milák megnyeri az olimpiát, forradalmi példát mutat. Kiderül, hogy máshogy is lehet. 

Nyitóképen: Milák Kristóf Fotó: Derencsényi István/MÚSZ