Beszélni nehéz! helyett inkább: Beszélj!

Beszélni nehéz? Már hogy lenne nehéz. Hacsak nincs az ember gyermekének valamilyen súlyos egészségkárosodása, akkor egykettőre és könnyen, mindenféle iskoláztatás nélkül megtanul beszélni.

Akkor miért tűzte ki zászlajára egy jobb sorsra érdemes magyar nyelvművelő, illetve az egész magyar „szépkiejtési” (jobban mondva: helyesejtési) mozgalom a meglévő és már-már kóros hungaropesszimizmust erősítő, ráadásul magyartalan szórendű jelszót: Beszélni nehéz? Azért, mert Péchy Blanka színésznő ilyen címmel jelentett meg egy könyvet 1974-ben, s ezt akkor jó ötletnek tartották egy rádióműsor és egy mozgalom indítására.

Pedig beszélni nem nehéz. Bizonyíték rá az a sok milliárd ember, aki minden gond nélkül megtanul beszélni. Egyébként pedig a népi, alapvetően iskolázatlan beszédmódot sokkal inkább csodálni kellene, hiszen évezredeken az tartotta fenn a kultúrát, belőle táplálkozik az irodalom. Általában a szülőknek, de még a nagy népi történetmesélőknek sincs fogalmuk a beszédtudományról, beszédoktatásról, hangképzésről, kiejtési szabályzatról, mégis tökéletesen megtanultak beszélni és ösztönösen megtanítják beszélni gyermekeiket. Könnyen és jól.

Mondjuk ki bátran, és bátorítsuk az embereket: beszélni nem nehéz, sőt beszélni könnyű, egyenes, magyaros szórenddel: Könnyű beszélni. Még inkább mondanám Domján Edit slágerének címével: Beszélj! Vagy továbbgondolva: Beszélj bátran!

Nem jó, hogy már csaknem fél évszázada Beszélni nehéz! felszólítással működtetnek iskolai szakköröket, mozgalmat, versenyeket. Nem jó, hogy ezt egykor szakmailag is bátorította a nyugdíjas korára munka nélkül maradt Deme László nyelvész, aki kidolgozta ennek a mozgalomnak a gyakorlati tevékenységét megalapozó végtelenül bonyolult és életellenes kiejtési-hangsúlyozási rendszerét. A szépkiejtési mozgalomhoz korábban kapcsolódott nyelvészek már mind elmentek, az iskolai beszédművelésnek nevezett „Beszélni nehéz!”-tevékenység nyelvészi háttér nélkül folyik; mondhatni: nem is amatőr, hanem dilettáns módon.

Mi a baj a Beszélni nehéz! mozgalommal? A kiejtést, a hangsúlyozást természetes környezetben nem kell tanítani. Még kevésbé kell szabályozni. Szoktam mondani: Az utcán, a boltban, a kocsmában nincs hangsúlyhiba! Ehhez képest a Beszélni nehéz!-körök steril, életidegen hangsúlyozásra kényszerítik a gyerekeket, akikben ez sokkal inkább vált ki ellenkezést, mint valódi érdeklődést. A hangsúlyozási szabályokat kizárólag a más szövegét tolmácsolóknak kell megismerniük: tehát a versmondóknak, a színészeknek, de a rádióban és a tévében is csak a hírolvasóknak, mert például a műsorvezetők, ha a saját szövegüket mondják, nem követnek el hangsúlyhibát. Illetve van néhány, a média hatására elterjedt rossz hangsúlyozási hiba, de ennek kiküszöbölése általában nyelvművelői feladat, s ezzel semmiképpen sem szabad nyomasztani a diákokat.

Miért káros a diákoknak a steril, szituációtól független hangsúlyozás tanítása, sőt, ahogy a  „mozgalom” teszi, képletekbe kényszerítése, sulykolása és számonkérése? Azért, mert azt sugallja, hogy a hangsúlyozás valami nehezen átlátható, algoritmizált, a szövegben telezsúfolt jelekkel megjelenő különleges, bonyolult tudás. Még fölösleges részletezéssel, szakszavakkal is megterhelik ennek oktatását: erősebb--gyengébb szakaszhangsúly, főhangsúly, rövid--igen rövid--hosszabb szünet, szavak kapcsolása, kapcsolva tagolás. A jelölésrendszer a hangsúly terén nagyon aprólékos, miközben a beszéd zenei hangzásában a hangsúly mellett ott van még a hangterjedelem, a hangmagasság (hangfekvés), a hangszín, a hangerő, a beszédiram, a hanglejtés (beszéddallam) is – utóbbinak egyébként valóban vannak fájdalmasan rosszul hangzó hangoztatási divatjai, s ezekkel nem is tud mit kezdeni a Beszélni nehéz!-mozgalom. Vagyis a kiejtéshez (szépkiejtéshez) csak komplex módon szabadna közelíteni; s az említett komplex mód legföljebb a művészeti egyetemek, esetleg egyes tömegkommunikációs intézmények szintje. Végül pedig soha nem hangzik el, hogy érzelmi szempontból a szövegben bármi, tehát BÁRMI lehet hangsúlyos. Az értelemtől függően a jelző vagy a jelzett szó, de akár még egy toldalék is… A nyelvhasználatot pedig főként az érzelmek irányítják. 

Ha tehát az érzelmek ellen teszünk, akkor kárt okozunk, mert az emberi természet ellen mozgósítsunk, s akkor a pedagógiából demagógia lesz, az eredmény pedig halmozott kommunikációs problémák, végeredményben kóros félelem a beszédtől. Egyébként szépkiejtési mozgalom, amatőr anyanyelvápoló tevékenység ide vagy oda, pontosan itt tartunk. Hiába az ötven évnyi példátlanul alapos, államilag mindig bőkezűen támogatott versenyek, félországosnak, körvezetőinek, öntovábbképzőnek és ki tudja még minek nevezett táborok, sőt – némi szocializmus kori  maradványként - országos ifjúsági anyanyelvi parlamentek. Az egykor méltán rangos médiabeli „édesanyanyelvünk”-sorozatok egyre gyakrabban válnak „negédes” közhelyismétlővé, még rosszabb esetben száraz, élvezhetetlen, elidegenítő (és persze tudománytalan) okoskodássá, szenvelgéssé.

Péchy Blanka szerepe a Kodály Zoltán által szorgalmazott szépkiejtési mozgalomban dicsérendő. Péchy művésznő 1963-ban saját pénzéből alapította meg a Kazinczy-díj Alapítványt (abban a korban természetesen csak kivételes politikai kapcsolatokkal lehetett ilyet tenni, de a nemes cél miatt ezt nem róhatjuk fel). A rendkívül tehetséges és sokoldalú nyelvész, ám rendkívül problematikus személyiségű Deme László bekapcsolódása a civil mozgalomba, mikor már saját maga nyugdíjazását kérve önként kilépett a nyelvésztársadalomból, szintén dicséretes. Kettejük tisztességes szándékát, jóakaratát nem kérdőjelezhetjük meg. Viszont tudományos, közművelődési és pedagógiai szempontból a szépkiejtésnek ezt a leegyszerűsített, sematizált, életidegen szabályokba szorított „mozgalmi” formáját kontraproduktívnak, sőt végtelenül károsnak tartom. 

Ebből a szempontból sajnos sem Péchy Blanka, sem pedig Deme László túlzásba vitt személyi kultusza, a róluk elnevezett díjak, az ezt övező folyamatos ünneplés sem szerencsés. Sajnálatos, hogy ez az erőszakolt hangsúlyozási szabályrendszer mennyire rányomja bélyegét az amúgy rendkívül fontos, és sok jó elemből álló Kazinczy-mozgalomra. Mert felolvasó- és szövegalkotó- (másként retorikai) versenyekre igenis szükség van. De ezt egy szakmai közösségnek kellene irányítania, nem pedig egy – bár jóakarattal bíró -, de mégis laikus közösségnek. Hogy is mondta éppen Deme László, amikor még ő volt a laikusegyesület társelnöke? „Valójában laikusmozgalom: az anyanyelv értékét felismerő, a vele kapcsolatos gondokat érző, s az ebből eredő feladatokat megoldani kívánó nyelvhasználók egyre összehangolódóbb közössége. Magyar nyelvészek, anyanyelvünknek legmagasabb szinteken működő kutatói és oktatói, nem kevésbé magyar szakos tanárok segítik a munkáját, nehogy a laikusmozgalomból laikus mozgalom váljék.” Sajnos idővel azzá, azaz laikus mozgalommá vált. És ez természetesen nem azok ellen szól, akik most is – bár csökkenő számban – a tagjai, és élvezik a közösség élményét.

Ha Kodály látná, hogy mivé fajult a szépkiejtésért való állhatatos felszólalása és közéleti harca, akkor ugyanazt mondaná, mint Széchenyi István az általa szorgalmazott Magyar Tudományos Akadémia létrejötte után: „tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak azon cél felé, melynek eléréséhez szintúgy s oly őszintén kötöm én is fajtánk megmentését és egykori feldicsőítését, mint, teljesen hiszem, ők. Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok.” (A Magyar Akadémia körül) 

Tanárként nem mondhatunk mást a tanítványainknak, mint hogy: Beszélj! Élvezd és szeresd a beszédet, és tanuld választékos formáit! A magyar nyelvművelésnek pedig nem kívánhatunk mást, mint hogy: legyen szervezett, profi, véletlenül se laikus közösség! És nem „mozgalom” kell, hanem mindennapi élmény, öröm az anyanyelvhasználat során.