Zavaros napokban adatott meg élnünk. Huszonéves koromban úgy gondoltam, hogy bár tejszerű köd borul az útra, mely keresztül vezet az életen, de mögöttem lámpák égnek a homályban. Eltévedni eltévedhetek, de hátrafelé nem megyek soha – mert ezek a fények jelzik népünk korábbi lépteit, hogy merre van mocsár, merre járhatatlan.
Tévedtem fiam. A múlt fényei kiolthatók. A történelem elhazudható, mint minden más korunkban, ha éppen úgy hozza kegyelmesék érdeke. Az oroszok nem a barátaink. Nincs más nép, mely többször nyomta volna a magyarok fejét a sárba az orosznál. Mindig számíthattunk rájuk, ha rémálmából hirtelen ébredve, népünk megpróbált kimászni az álmos Ázsiából.
Az oroszok verték le forradalmainkat, ők szabadítottak fel a náci elnyomásból, hogy utána negyven évig elnyomhassanak. Felszabadítás. Édesnek kellene lennie ennek a szónak, hiszen a szabadságból van. Közép-Európában azonban minden nemzet szájában keserű.
Az orosz felszabadítás munkatáborokat, földrablást, elhurcolt férfiakat és megerőszakolt nőket jelent fiam. Együtt tanultuk ezt a csehekkel, szlovákokkal, lengyelekkel.