Az Index kitért arra, hogy a főpolgármester egy valós problémát hozott fel: azok, akik a piacon szerzik be az áramot, valójában egy olyan terméket – ebben az esetben villamos energiát – vásárolnak, amelynek az árát a piaci mechanizmusok alakítják ki. Tehát a piaci ár nem csak attól függ, hogy egy adott termelő milyen önköltségi áron termel.
Aszódi Attila ezt a lapnak úgy foglalta össze, hogy „a merit order modell lényege, hogy amikor az év egy adott órájában a piacon forgalmazandó villamos energia áráról megállapodnak a szereplők, akkor az eladásra ajánlatot tevő erőművek az eladandó áram árát az ún. határköltség alapján határozzák meg. Azt feltételezik, hogy egy adott erőmű már úgyis működik, és egy további kWh áram ára csak attól függ, hogy ezt az addicionális árammennyiséget mennyiért lehet előállítani – ez az úgynevezett határköltség”.
Tehát Aszódi Attila szerint az ajánlatadáskor az állandó költségek – az erőmű beruházási költsége, a személyzet fizetésének költsége és így tovább – már „ki vannak fizetve”, így egy addicionális egységnyi árammennyiség költsége csak az annak előállításához szükséges addicionális üzemanyag költségétől függ.
Hozzátette: „az egyes termelők nem akkora árat kapnak a termékükért, amilyen áron ajánlatot tettek az eladásra, hanem a kínálati és keresleti görbe metszéspontjában kialakuló áron adhatja el az összes termelő a felkínált és vevőre talált villamos energiát”.
Az egykori kormánybiztos szerint ez a rendszer olyan torzulásokat okoz, ami ellehetetleníti, hogy az áramtermelés lényegi jellemzőit, például az ellátásbiztonsági aspektusokat és a beruházások hosszú megtérülési idejét figyelembe lehessen venni. „A probléma gyökere a piaci modellben van. A kialakuló áramár attól függ, hogy tipikusan hol metszi el a keresleti görbe a kínálati görbét.”