Rendkívüli hír! Őrizetbe vették a Lakatos Márk-ügy gyanúsítottját!
Emberkereskedelem és fiatalkorúakkal való visszaélés vádjával vették őrizetbe a gyanúsítottat.
Tizenöt éve a Gyurcsány-kormány ellen az őszödi beszéd kiszivárgása nyomán kitört társadalmi ellenállást véres eszközökkel nyomta el a karhatalom. A történteket 2010-ben parlamenti albizottság próbálta feltárni; a korabeli jegyzőkönyvek és az események túlélői beszámolóinak segítségével idézzük fel a véres napokat és azok következményeit.
Írta: Varga Zsolt
A parlamenti választást követően, 2010 májusában új albizottság alakult az Országgyűlésben, feladata a 2002 és 2010 között, és különösen a 2006 őszén az állam részéről a politikai szabadságjogokkal összefüggésben elkövetett jogsértések kivizsgálása volt. A testület tizenhatszor ült össze, összesen több mint négyezer-háromszázhatvankét percen, azaz közel hetvenhárom órán át. Ebből ezerhetvenhét oldalnyi jegyzőkönyv született.
Az 1956 és 2006 közötti párhuzam már a bizottság munkájának kezdete során megszületett. Wittner Mária, '56-os nemzeti hős tevékeny s jelentős szerepet játszott a jogsértések kibogozásában. „Vissza kell menni a Gesztenyéskertig”, mondta Wittner az első ülésen. Mint ismeretes: 2002. december elsején Medgyessy Péter rendezvényt szervezett azon alkalomból, hogy megünnepelje Erdély Romániával való egyesülését. 2003. december elsején, a koccintás első évfordulóján az emberek a Gesztenyéskertben tüntettek Medgyessy ellen. A tüntetést a rendőrség erőszakba fojtotta. Végül a sima, lovas- és kutyás rendőrök ötven embert bevittek a kapitányságra. Köztük volt egy 14 éves diák is, akinek – ekkor még – be tudott menni az apja a kihallgatásra.
„Azt mondták rájuk, mint annak idején ’56-ban, hogy csőcselék meg ellenforradalmárok. Ilyen egyszerű a dolog. Ez a kommunista metodika.” (Wittner Mária)
Szerencsére a jogszerűtlenül bevitt emberek kaptak az államtól kártérítést. Hatszázezer forintot, mai árfolyamon kicsit több mint 1,1 milliót. A bírónőt azonban, aki megítélte ezt nekik, kirúgták az ítélet után. Több mint öt évig folyt ez után a munkaügyi pere. Végül ötvenegy embert állítottak elő, akik közül ötvenet felmentettek. Kocsis Imrét csak azért nem lehetett már „megmenteni”, mert „a gyorsított eljárásban elkaszálták úgymond a nagy hevületben” azzal az indokkal, hogy hangosan szidta a Medgyessy-kormányt. Mint ismeretes, Gyurcsány Ferenc is tagja volt a kabinetnek, majd a miniszterelnök megbuktatásával 2004-ben átvette a vezetését is.
Visszatérve a 2006-os eseményhez: az említett albizottság első nyilvános meghallgatottja Papp Károly rendőr dandártábornok, a Készenléti Rendőrség korábbi parancsnoka volt.
A volt parancsnok kifejtette, ez bevett norma volt, amely a gyakorló ruháknál még megengedőbb volt. Papp megjegyezte: „Én személy szerint nem tulajdonítok ennek akkora jelentőséget.” Érdekes adalék, hogy a rendőrök azonosíthatóságát kétharmados törvény írja elő.
„Azt gondolom, hogy egy normálisan működő demokráciában itt le is zárulhatna a vizsgálat. Ha több ezer rendőr a kétharmados törvény ellenére megy ki az utcára és ott intézkedik, se a rendőrfőkapitány, se a miniszter nem tölthetné be tovább a tisztségét.” (Révész Máriusz)
A dandártábornok meghallgatása során felmerült, valahol-valaki úgy döntött, hogy 2006. október 23-án a békétlen tüntetőket nem különválasztják s elszigetelik – mint ahogy az egyébként az akkor is hatályos és kidolgozott tömegoszlatási protokoll szerint kellett volna tenni –, hanem beletolták őket a békés Fidesz-nagygyűlésbe. „Itt olyan rendőrszakmai vezetői döntések születtek, amelyek az akkor is hatályos és kidolgozott szakmai protokollal ellentétesek voltak” – ismerte el Papp.
Érdekesség, hogy a tévészékház ostrománál nem volt felügyelő törzs, ami szólhatott volna a székház védelméért felelős – egyébként akkor civil ruhában tartózkodó – Mittó Gábornak a tőle kétszáz méterre bevetésre készen állomásozó 3-400 rendőrről, akik valamilyen furcsa ok folyamán ott vártak.
A magyar nép fegyelmét mutatja, hogy bár egy szolgálati pisztolyt – feltehetően – lecsatoltak egy rendőrről, azt utóbb visszaadták neki, valamint a lángoló vízágyúból kiszabadított személyzetnek sem támadt semmilyen bántódása, hiszen a „magukból kivetkezett”, „őrjöngő” emberek békésen odavezették őket a rendőrbajtársakhoz.
A bizottság meghallgatott két sértettet is. Egy baráti társasággal mentek volna haza, 2006. szeptember 19-éről 20-ára virradó éjszaka, amikor a rendőrök brutálisan megverték őket. Utána bevitték őket a Magyar Rádió épületébe, ahol az udvaron térdepeltették őket, miközben üvöltöztek velük s szóbeli alázásoknak voltak kitéve.
Később átvitték őket a VIII. Kerületi Rendőrkapitányságra. „Mondták, hogy toljam le a nadrágomat, de akkor sem engedtek el. Nagy nehezen leszedtem magamról, előre kellett dőlnöm, ezen röhögött hat rendőr, a fenekemen, a bugyimon viccelődtek” – idézte fel egyikük. Elmesélte,
Ő például hat és fél napig nem fürödhetett, pedig vértől volt ragacsos a haja, mert felszakadt a feje az egyik verés közben.
A kapitányság után átvitték őket a Nagy Ignác utcába. Térdepeltetés után, a fejükkel kellett támasztani a falat, állva, miközben arra vártak, hogy átnézzék a holmijaikat. „Mi ennek a sornak a végén voltunk, addig ott kellett terpeszben fejjel tartani a falat, amíg sorra nem kerülünk.”
Elmondták, hogy miképpen alázták meg őket a börtönben. „Szerencsére” ott már nem verték őket, ám emberi méltóságuktól megfosztva teljesen meztelenre levetkőztették az akkor a húszas éveik elején járó lányokat és guggoltatták őket, mindenki szeme láttára, azok a rendőrök, akik a Gyurcsány-kormány alatt a börtönben „szolgáltak”.
A bizottság szembesítette Boglyasovszky Csabát, a büntetés-végrehajtás dandártábornokát a sértett történetével. Az áldozat elmondta újra, rövidebben a történetét, amelynek a nyomai máig látszódnak, ám a tábornok végtelenül cinikus válaszában csak azt mantrázta, hogy minek milyen szabályai vannak a büntetés-végrehajtáson belül, s hogy melyiket mennyire kötelező betartani.
A bizottsági elnök, a fideszes Gulyás Gergely megkérdezte a tábornokot, hogy miután végighallgatta a beszámolót, s megtudta, hogy „az ön mellett ülő hölgy büntetlen előéletű, egyszer, teljesen koholt vádak alapján, fél évig folyt ellene egy büntetőeljárás”, mi a szubjektív benyomása, akkor így válaszolt:
„Nekem kicsit fiatalabb lányom van. Ezt hallgatva, ebbe belegondolva, ha ő ezt így élte meg, az rettenetes lehetett. Ezzel együtt azt szeretném mondani a bizottságnak, hogy nem hiszem, hogy a fogva tartottakkal a személyi állomány valamiféle presszió alatt tette volna ezt. Ha ez így megtörtént, akkor az valakinek vagy valakiknek az egyedi, hogy úgy mondjam, akár jogszabályellenes magatartása miatt volt.” (Boglyasovszky Csaba)
Az általunk megkeresett áldozatok nem akartak a nevükkel megszólalni. Az események után 4-5 évvel is előfordult, hogy valaki megjelent az újságban a történetével, majd a munkáltatója elővette emiatt. Többeket kirúgtak a munkahelyükről.
Volt olyan fiatal lány, akit mint, L.-t bevittek. A testvére REBISZ-es volt (Rendészeti Biztonsági Szolgálat, a rendőrség katonailag szervezett alakulata) s az apja nem akarta elhinni, hogy az történt a lányával, ami.
úgy hogy semmi köze nem volt a demonstrációhoz, csak haza akart menni.
Volt olyan, akit a verés és a kínzás kevésbé viselt meg, mert tudta, hogy a nemzetéért állt ki. Volt akinek tönkrement a házassága amiatt, hogy nem tudta kiheverni a lelki traumát, amit a rendőröktől „kapott”. Volt aki öngyilkos lett, mert nem bírta feldolgozni azt ami vele történt, hiába nyújtottak neki pszichológiai segítséget. Volt egy apa, aki szívinfarktust kapott, amikor meglátta megbilincselve, vezetőpórázon és sebesülten a gyermekét, vagy épp volt egy férfi, aki abba halt bele, hogy eltalálta egy gumilövedék a nyakát. Sokakban előjöttek az 1956-os családi történetek. Amikor jött az autó és bebörtönözték a családtagot azt se tudva, hogy miért, s senkinek nem tudtak szólni.
Tízen-húszon-harminc éveseket tett ronccsá a rendőrattak. A bármiféle önvédelem esélye nélküli megalázottság. Brüsszelben pedig senki sem volt kíváncsi a bizonyítékokra.
***
Sértett 1: Ott [a Rókus Kórháznál, a szerk.] már folyamatosan – miközben haladtunk – jöttek mögöttünk emberek, körülöttünk voltak, de rendőrt nem láttunk, mármint minket nem üldöztek rendőrök vagy ilyesmi, csak mindig mondták, hogy most itt jönnek, ott jönnek, és sodródtunk az árral. Ott leültünk a Rókus Kórház előtt, próbáltam is oda bemenni, bekopogni, de nem nyitottak ajtót, meg semmi ilyesmi.
már nagyon sokat mentünk, szúrt az oldalam, ezért ültünk le oda.
Utána pedig elindultunk befelé, a Horánszky utca felé – ugye, a Bródy Sándor utca is arra van –, de mi nem mentünk el a Rádió épületéig, mert az jobb oldalt van, mi bementünk baloldalt srégen a Horánszkyba. Ott valaki szólt, hogy nyitva van egy kapu, [...] és oda be tudtunk menni. [...] Bementünk a kapualjba, és a kapualjból nyílt egy kis kukatároló. Nagyon pici helyiség volt, és volt benne körülbelül három vagy négy kuka. Oda beálltunk, és egyszer csak bejött az ajtón rengeteg rendőr maszkban, fekete ruhában. Az arcukat nem láttuk, nem volt rajtuk jelvény, semmi, tehát nem tudtuk őket azonosítani.
köztük minket is, talán én lehettem az utolsó vagy az utolsó előtti, akit kiszedtek onnan. Beakadt a táskám a kilincsbe, azt letépték, azzal együtt kirántottak. Semmit nem kérdeztek, semmi felszólítást nem kaptunk, egyszerűen semmit nem csináltunk.
Kijöttünk, és utána elkezdtek minket ütlegelni. Engem például elsőnek vállon vertek, utána a fejemet, ami fel is szakadt, utána hátba vertek, utána a derekamat, akkor elestem térdre, akkor utána még egyszer, azt hiszem, vállon ütöttek, és elestem. Utána odalépett hozzám egy rendőr – nem tudom, hogy az-e, aki megvert, vagy pedig egy másik –, és
Utána kirángattak, megbilincseltek minket ilyen gyorskötegelővel, az egyiket úgy rászorították, hogy vérzett a kezem, a másik meg lötyögött. Kivittek a falhoz, és ott a falhoz nyomtak teljesen, tehát magatehetetlen voltam. Nem láttam, hogy mi történik a többiekkel, csak érzékeltem meg hallottam. Mindenkit megbilincseltek, rugdostak, vertek, káosz volt ott, utána pedig kint az épület előtt még felnéztem, és láttam, hogy kinézett egy ember, és látta az eseményeket, de őt később aztán nem találtuk meg. [...]
Elértünk a Rádió épületéhez, én nem tudtam, hogy a Rádió épületébe vittek minket, amíg ki nem szabadultunk. L. viszont látta, mert amikor bevitték, akkor felnézett, és ki volt írva, hogy Magyar Rádió. Én csak annyit érzékeltem, hogy bevisznek minket valahová, ahol megint átadtak minket új embereknek. Bementünk egy udvarra – emlékszem a fotocellás ajtóra –, és az udvaron már térdepeltettek embereket a falnál. Minket is beraktak a sor végére, L. és M. között térdepeltem.
mi meg nagyon féltünk, mert igen közel tettek a falhoz, és ha rugdostak valakit – nagyjából azért tudtam nézelődni, de csak így oldalra –, akkor az lefejelte a falat. Nagyon sokáig, nem tudom mennyi ideig, de körülbelül szerintem egy-két óráig térdepeltünk ott, már senki nem tudott ülni a lábán, mert kiment a vér a lábunkból. [...]
Eközben L. meg mondta, hogy úristen, ömlik a vér a fejedből. Ki volt engedve a hajam, és csöpögött a vér a hajamból,
Eközben odajöttek mindenféle rendőrök, és kérdezték, hogy hívnak, merre lakunk, meg ilyesmit, meg hogy hogyan meg fogjuk ezt szívni, hogyan meg leszünk verve. Odajöttek, rárajzoltak a testünkre – kinek hova – egy számot egy zöld filccel, nekem a kezemre, de volt, akinek a homlokára, volt, akinek a vállára. Nekem a kezemre rajzoltak, azt hiszem, egy négyest, de már nem emlékszem pontosan, és egy papírt hátul beraktak a kezünkbe, és azt mondták, hogy ha ezt elhagyjuk, akkor szét leszünk ütve meg verve, és ezt el ne hagyjuk, és hogy mostantól nincs nevünk, csak számunk van. Ezt mondták.
[...] Bent állt egy, azt hiszem, Ford Tranzit, egy nagyobb kisbusz, és oda elkezdtek folyamatosan beültetni minket, de nem ülhettünk egymás mellett. [...] Én ott szólni tudtam egy fiatalabb rendőrhöz, hogy vérzik, fáj a fejem és ilyesmi. Ő ott azt mondta, hogy el fognak vinni, hívják a mentőket, ha jönnek, akkor majd ellátnak. Közben mindannyiunkat beültettek, de már M.-nek és egy másik fiúnak már nem volt hely. Persze, lett volna hely a buszban, de úgy, ahogyan bennünket ültettek, már nem volt,
Ott az egyikük mocorgott, mivel rádobták a másikra, és akkor leütötték őket. Ezután elvittek minket a VIII. Kerületi Rendőrkapitányságra, ott átmotozták a ruháinkat, a táskánkat és ilyesmit, majd szóltak, hogy megjött értem a mentő. A mentőben engem kibilincseltek, illetve így kikötötték mind a két kezemet (Mutatja.). Két fiúval utaztam, az egyiknek el volt törve a keze, a másiknak talán a feje vérzett, ott hármunkat vittek fel a Péterfy Sándor utcában CT-re. Ott már megint csak voltak további sérültek.
Megcétéztek, és azt mondták, hogy a fejemnek semmi baja nincsen, nem érte sérülés, viszont azért összekapcsolták a fejemet, mert ott volt egy zúzódás. Megtisztították a sebet, mondták, hogy le kell borotválni a hajamból.
A nővérke csúnyán nézett rájuk, mert egyáltalán nem tetszett neki, hogy bejöttek a rendőrök. Én e közben folyamatosan bilincsben, vezetőszíjon voltam, nem engedték levenni. [...] Kaptam egy tetanuszt. Mondták, hogy toljam le a nadrágomat, de akkor sem engedtek el.
Utána kint órákig így, megbilincselve kellett ülnöm, amíg mindenkit el nem látnak, utána együtt vittek minket vissza a VIII. Kerületi Rendőrkapitányságra, ahol L.-lel, illetve K. B.-vel egy szobába kerültem. [...] Ő bepisilt, tiszta pisi volt a nadrágja, mert annyira vesén vagy hasba rúgták. Mi hárman, közösen egy kétágyas szobában voltunk, ott két vaságy a falhoz volt szerelve, és egy darab pokrócot kaptunk, ami egy büdös, koszos, használt pokróc volt, ezt L.-lel odaadtuk neki, mert nagyon fázott, tiszta víz volt, ez nagyon megviselte, sírt, odaadtuk neki, mi pedig egy ágyon aludtunk összebújva. Iszonyatosan hideg volt. Ott is alig tudtunk kimenni pisilni, egy órát kellett várni, amíg jött értünk valaki. [...]
Az első nap azt mondták, hogy várni kell, felveszik a vallomást, utána hazamehetünk, utána azt mondták, hogy két napig leszünk bent csoportosan elkövetett garázdaság miatt, utána már súlyosbították, hogy hivatalos személy elleni erőszak. Közben jött az ügyvédünk, akivel beszélni tudtunk, mert akkorra már a szüleink jóval később megtudták, hogy bekerültünk. [...]
Másfél, két napig voltam ott, utána pedig szombaton volt a tárgyalásunk. Csütörtökön kaptak el, és szombaton délelőtt volt a tárgyalás. Ott is teljesen megbilincseltek, vezetőszíjat kaptam, külön kocsival vittek minket a tárgyalásra, ott láttuk a szüleinket először. Akkor már be volt kötve a fejem.
Hiába kötötték be, tiszta vér volt a hajam, így a hatodik napon már elég büdös szaga volt. Amikor apuékat egy percre odaengedték, meg is jegyezte, hogy elég büdös vagyok, mert izzadtam, és tiszta vér volt a hajam, meg volt keményedve. Ott is bementünk, és mondták a rendőrök, hogy csak a falat nézhetjük, nem nézhettünk a szüleinkre, nem is szólhattunk hozzájuk egy szót sem, sőt, még egymáshoz sem szólhattunk, mert direkt úgy tettek minket, hogy külön legyünk. Bementünk erre a bizonyos tárgyalásunkra, ami abból állt, hogy meg sem szólalhattunk.
Onnan kijöttünk, és azt mondták, hogy elmegyünk erre a bizonyos befogadásra a Nagy Ignác utcába. Ez borzalmas volt. [...] Amikor bementünk, éppen egy embert vertek az udvaron, aki fertőző beteg volt. Mi ott álltunk a kapuban, és mondták, hogy megint jöttek új emberek, mi legyen velük. Azt mondták, hogy ugyanúgy térdeplés a falhoz. Ott is kiosztottak minket, ha ezt meg azt csináljuk, úgy el leszünk verve, ez lesz meg az lesz.
Ott legalább egy órát térdepeltettek, egy ember pedig folyamatosan üvöltözött velünk. [...] A fejem teljesen be volt dagadva. Itt volt a sérülésem (Mutatja.), de több helyre is ütöttek, ami nem szakadt fel, és az egész fel volt dagadva, be volt kötve, ennek ellenére nekem is a falhoz kellett támaszkodnom. Csúszott szét a lábunk, de nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, az orromon már csöpögött az izzadtság, annyira nem bírtam már magam tartani, mert végig kellett várnunk a sorban, amíg mindenkinek átnézik a ruháit, elvisznek egészségügyi vizsgálatra,
Mi ennek a sornak a végén voltunk, addig ott kellett terpeszben fejjel tartani a falat, amíg sorra nem kerülünk. [...]
Akkor beraktak három nap magánzárkába, utána a harmadik, illetve a negyedik napon mondták, hogy bekerülök a többi előzetesen letartóztatott személlyel, amit nem nagyon akartam, mert amilyen embereket láttam ott, egyikkel sem szívesen lettem volna egy szobában fogva tartva. Aztán szerencsém volt, mert ők aránylag normálisak voltak, akikkel voltam, de egy hét után beraktak hozzánk egy nőt, aki fertőző beteg volt – mint utóbb kiderült, mikor eljöttem, aznap már elvitték fertőző betegként –, és ez borzalmas volt. [...]
De bent a börtönben is, hát ott már nem vertek meg minket, de ott is állandóan ment az üvöltözés, volt, hogy lementünk sétára, kiállítottak a sorból – egy körülbelül két évvel idősebb lány mint én –, és mondta, hogy
A motozásnál is belerúgtak a bokánkba, szóval ilyesmik voltak. Egyszer kaptam vacsorát, konzervet adtak, de nyitót nem adtak. Éjszaka rám kapcsolták többször a villanyt, hogy mit csinálok. Akkor, amikor magánzárkában voltam, még nem tudtam, hogy mi ott a rend, nem volt bent semmi könyv, semmi; nem mondták el, hogyan kell viselkedni. Például nem tudtam, hogy nem lehet nappal aludni, és egyszer berontott három nő gumibotokkal, hogy azonnal keljek fel, hogy mit képzelek, hogy alszom, stb., és mondtam, hogy nem tudtam, hogy nem lehet. [...]
ELNÖK: Mikor szabadultak?
SÉRTETT 1: 2006. október 3-án.
ELNÖK: L., valamivel ki kívánja egészíteni?
SÉRTETT 2: Igen, szeretném. Együtt voltunk végig, de például a VIII. kerületi kapitányságon, mikor felvették az adatainkat, akkor ott is két rendőr végigmért minket, hogy a srác az jó lesz, de a két kis… (Elhallgat.)
ELNÖK: Szó szerint kérjük.
SÉRTETT 2: …kurvát minek hoztátok be, ezekkel mit csináljunk, ráadásul az egyiknek még be is van kötve a feje. Én meg az első voltam, akit kirángattak a szeméttárolóból, úgyhogy igazából végignéztem, amit L.-lel, M.-mel meg a többiekkel csináltak.
Tehát engem is a hajamnál fogva kicibáltak onnan, többször megütöttek gumibottal, én is elestem. Hasra estem, és akkor felcibáltak a hajamnál fogva, hozzávágtak a falhoz, és engem ott bilincseltek meg ezzel a kötegelőkábellel, úgyhogy mind a két csuklóm vérzett. Többször szóltunk, hogy ezt kicsit lazítsák meg, de nem érdekelte őket. Amikor a VIII. kerületben levágták,
A tárgyalás után, amikor átvittek minket a bv-be, akkor a rendőr rám mosolygott, és azt mondta, hogy ne félj, itt már nem fognak bántani, és utána jött az, hogy ott megint térdepelni kellett, órákig a falat támasztva terpeszben állni. Akinek nem volt elég nagy a terpesze, abba még bele is rúgtak, nekünk is többször belerúgtak a bokánkba, a bal bokám tiszta lila volt két-három nap múlva.
A magánzárka: fogalmunk nem volt semmiről. [...] Utána én is közösségbe kerültem, szerencsére velem is viszonylag normálisak voltak, de velem is volt, hogy
Ennyi volt nagyjából.
***
***
Cikkünk a teljesség igénye nélkül mutatott be eseteket, történeteket. A teljesség – e témában – talán lehetetlen is. Viszont, csakúgy mint 1956-nál, a 2006-os eseményeknél is fontos, hogy minél több ügyet a köztudatban tartsunk, s minél jobban megértsük az okokat. Nem felejtünk!
A cikk megszületésében nyújtott segítségért köszönetet mondunk Ékes Ilonának, illetve a névtelenséget kérő áldozatoknak! Ékes Ilona volt az a fideszes parlamenti képviselő, akit több elhurcolt gyermek szülője ismeretlenül megkeresett a gyermekük után hiába kutatva. Ő volt az egyetlen, aki bejutott a börtönökbe s információkat tudott szolgáltatni az aggódó szülőknek.
Képek: Attila Kisbenedek/AFP, Joe Klamar/AFP, Peter Mate/AFP