Ki is sérti a jogállamot?

A jogállamiság fogalma néhány éve még alig került elő máshol, mint a jogi szaklapok tudományos fejtegetéseiben. Mostanra azonban olyannyira a politikai diskurzus középpontjába került, hogy napi szinten halljuk akár Brüsszelből, akár az ellenzéki politikusok és újságírók szájából, hogy Magyarország nem jogállam, és ezt helyre kell állítani. Úgy zajlik erről a vita, hogy annak résztvevői nem is pontosan ugyanazt értik a fogalom jelentése alatt, márpedig így nem lehet érdemi párbeszédet folytatni. 

Még nehezebbé teszi a helyzetet, hogy a jogállamiság nem határozható meg még egy bővített mondatban sem, tartalma és fogalmi elemei évtizedek óta folyamatos jogtudományi viták témáját képzik. Meglepően vakmerő lépés lenne tehát, ha bármelyik magyar vagy uniós politikus egy huszárvágással lezártnak tekintené ezt a vitát, és a saját zsebébe képzelve a bölcsek kövét, máris el tudná dönteni, hogy Magyarország jogállam-e. 

A kifejezés jelentése körüli viták egyik eredője az, hogy a különféle jogrendszerek más szavakkal írják le ugyanazt a tartalmat. A magyar jogállamiság szó a német Rechtsstaatlichkeit tükörfordítása, de az angolszász világban például a rule of law az elterjedt kifejezés, ami máris másként fordítható: magyarul joguralmat jelent. A két fogalom csak első ránézésre jelenti ugyanazt. A német kifejezés arra utal, hogy minden állami, illetve közigazgatási döntés a jogon alapul, az angol verzió azonban azt jelenti, hogy a jog kormányoz, és nem a politikusok. Azaz előbbi a jogot a politika és a közigazgatás alapjaként, utóbbi azonban annak korlátjaként és helyettesítőjeként fogja fel.

Látható tehát, hogy bizonytalan a fogalom jelentése, vannak azonban olyan jellemzők, amelyek mintegy közös halmazként általánosan elfogadott tartalmi elemei a jogállamiságnak: a hatalmi ágak elválasztása, az alapvető jogok érvényesülése, a jogbiztonság, a kiszámíthatóság és az előreláthatóság. Ezenfeltételek minden jogállamban érvényesülnek, de részleteiben mindenhol másképp, és így nem képezhetik objektív összehasonlítás alapját. 

Amikor tehát az Európai Unió nagy lendülettel belevág holmijogállamisági mechanizmusok megalkotásába, és szankciókkal fenyegeti a tagállamokat, köztük hazánkat is, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy almát hasonlít össze a körtével. Hiába tudjuk ugyanis felsorolni a jogállamiság főbb tartalmi elemeit, ezek sehol nem érvényesülnek pontosan ugyanúgy, mint máshol. Minden ország politikai és alkotmányos berendezkedése más, mindenhol eltérőek a körülmények és történelmi hagyományok. Egyes országokban van Alkotmánybíróság, máshol nincs. Egyes helyeken közvetlenül a nép választja az államfőt, máshol egy képviseleti szerv tesz így, vagy örökletes a tisztség. Van, ahol arányos a választási rendszer, máshol azonban többségi. Lehetne sorolni a szempontokat napestig, azonban már ennyi is elég ahhoz, hogy józan ésszel belássuk: nem lehet objektív szempontok alapján megállapítani, hogy hol mennyire érvényesül a jogállam. Ez azt is mutatja, hogy az ilyen mechanizmusok csak kettős mércével tudnak mérni, hiszen az objektív, egységes mérce teljesen hiányzik.

Arról nem is beszélve, hogy ha a fentebb felsorolt jogállamisági kritériumokat egyesével megvizsgáljuk, akkor még a jelenlegi magyar kormány legádázabb kritikusai is elismerik, hogy azok alapvetően rendben vannak, és csak annyit tudnak ezzel kapcsolatban mondani, hogy az összkép, a rendszer egésze nem felel meg a kritériumoknak. Itt azonban már elhagyjuk a jog területét. Gondoljanak csak bele, kedves olvasók: mi lenne, ha azt mondaná valaki önökre: ha egyenként nézzük, akkor minden törvényt betartanak, de valahogy az összkép mégsincs rendben, így önök törvénysértő állampolgárok. Ezt az állítást nem lehet megfogni, nem lehet bizonyítani és cáfolni sem. Éppen ilyenek a Magyarországot elítélő állítások is. Politikai fegyverként azonban épp emiatt használhatók. Amennyiben ugyanis egy jogi eljárásban elvárt módon, érdemi állításokkal és azok részletes alátámasztásával kellene fellépniük a magyar jogállamiság hiányára hivatkozóknak, akkor bizony elbuknának. Ha viszont lelkesen és sokszor ismételve hangoztatják, hogy itthon felszámolták a jogállamot, akkor lesz egy réteg, aki egy idő után elhiszi, és tényként kezeli annak ellenére is, hogy a konkrét bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. 

Mindez persze egy politikai diskurzusba akár bele is férhet, ellenben egy jogi eljárásba, amelynek a vége büntetés is lehet, semmiképpen. Ha nem határozzuk meg előre, hogy pontosan mely szabályokat kell betartani, azaz milyen a jogszerű magatartás, akkor lehetetlen feltételt támasztunk a szabály címzettje elé, és ha valami sérti a jogállamiság kritériumait, akkor az éppen ez. Jogi kérdésekben bizonyítékokkal alátámasztott állításokra, előre rögzített szabályokra, és pártatlan döntőbíróra van szükség. Mindezeket a Magyarországot kritizálók nem tudják felmutatni. 

A brüsszeli bürokraták tehát annyira aggódnak a magyar és lengyel jogállamiságért, hogy a jogállam megsértése sem drága számukra. Ellentmondást éreznek? Joggal teszik ezt, ugyanakkor meglepetés nincs. Nem jogi természetű ugyanis ez a vita, hanem politikai. Brüsszelnek nem tetszik a magyar választópolgárok döntése, amely kétharmados többséget adott a jobboldalnak. Nem tetszik nekik a határozott migrációs politika, az önálló külpolitika és a nemzeti érdekek határozott érvényesítése. Emiatt vannak tehát ezek a támadások, és nem a jogállamiság hiánya miatt.

Na de álljunk csak meg egy percre! Nem ismerős valahonnan az a jelenség, amikor valaki a jogállamisággal kapcsolatos állítólagos problémákat látványosan a jogállamiság megsértésével kívánja megoldani? Dehogynem, a hazai baloldal éppen ezt a nonszensz álláspontot hangoztatja hónapok óta. Feles többségű alkotmányozás, bebörtönzések politikai megrendelésre, bankszámlák zárolása – csupa olyan javaslat, melyek viszont valóban sértik a jogállamiságot.Amiket Vörös Imre volt alkotmánybíró társaival együtt ebben a témában mond, azok minden valamire való jogi egyetemen azonnali bukást érnének. Jogállamban a hatalmi ágak elválasztva működnek, így nem veheti át az Országgyűlés az Alkotmánybíróság szerepét, és a Kormány sem rendelheti el sem emberek börtönbe zárását, sem bankszámlák zárolását. A törvényhozás felett szigorú kontrollt gyakorol az Alkotmánybíróság, így az alkotmányozási eljárási szabályok megszegése esetén azonnal megsemmisítené az elé kerülő javaslatot, hiszen az közjogilag érvénytelen. Jogállamban ráadásul érvényesül az ártatlanság vélelme is, azaz nem nevezhetnek bűnösnek olyanokat, akiket nem ítélt el a bíróság. A baloldal tervei ráadásul nemcsak a jogállamiságot sértik, de hatalmas káoszhoz, súlyos társadalmi feszültségekhez is vezethetnek. Ha kellő társadalmi és politikai felhatalmazás nélkül kezdenének alkotmányozásba és jogalkotásba, az rombolná le igazán a demokráciát. A jogállamiság célja pedigpont az olyan önkény megakadályozása, amely ezekben a tervekben megjelenik. 

Legyen tehát világos: a jogállamiság hiányát az fogja mutatni, ha a baloldal „rendszerváltó” elképzelései megvalósulnak, és nem ütköznek azonnal akadályokba. Az pedig, hogy ilyen látványos önellentmondás sem zavarja az ellenzéket, és szó szerint a jogállamiság lebontását tartják a jogállamiság helyreállítása eszközének, mutatja az őszinteségüket és hitelességüket éppúgy, mint a demokráciafelfogásukat. A Gyurcsány-korszak véget ért ugyan a kormányzásban, de nem ért véget a baloldalon. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy a 2006 őszi rendőrterrorhoz hasonló súlyos jogsértések már nem történhetnek meg újra, akkor téved. Azok az emberek, akik akkor irányították az országot, most ismét bejelentkeztek a hatalomért, és láss csodát: ugyanúgy lábbal tipornák a jogállamiságot, ahogy akkor tették. Azon pedig már meg sem lepődünk, hogy az általuk elkövetni kívánt bűnnel az ellenfeleiket vádolják. Régi jó kommunista módszer ez, amelyet úgy tűnik, a baloldal még a mai napig nem felejtett el, és bármikor szívesen alkalmazza, ha lehetőséget kap rá.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Nyitókép: Alexey Vitvitsky / Sputnik / AFP