Egész Erdélyben és Székelyföldön óriási gondot jelent ma a kivándorlás, fiatalok százaiban fogalmazódik meg a kérdés: hol vannak igazán otthon. Az identitás kérdését járja körül a Szőts István Filmműhely kötelékében készült Otthon, otthon című dokumentumfilm. A pünkösdi történet főszereplője egy fiatal csángó lány, aki a pandémia ellenére úgy dönt, mégis ellátogat a somlyói nyeregbe; a zarándoklattól a szokásos búcsújárás lelki gyümölcsein túl belső útkeresésére remélve választ.
A 2020-ban kitört koronavírus-járvány egy fél évezredes hagyományt szakított meg. A határok lezárva, a pünkösdi búcsúra látogató tömegek otthon maradtak. A szigorítások ellenére azonban akadtak, akik a pandémia idején is útra keltek a Gyimesekből Máriához, Csíksomlyóra. Renáta (27) egyike az elszántaknak, aki nemcsak az úttal akar megküzdeni, hanem saját kérdéseivel is. Miért érzi úgy, hogy Budapesten magyarázkodnia kell csángó tájszólása és vallásossága miatt? Elszakadhat-e végleg a Gyimesektől? Megtalálhatja-e a helyét Budapesten, a nyüzsgő metropoliszban? Élhető-e a kétlakiság? Ezeket a kérdéseket járja körül Nagy Anikó Mária és Szabó Attila Otthon, otthon című dokumentumfilmje. A filmet a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya gyártásában, az Aves Média közreműködésével, a Nemzeti Filmintézet támogatta.
„Többen voltunk, akik nagyon fájlaltuk, hogy a pandémia miatt tavaly elmaradt a csíksomlyói búcsú, legalábbis abban a formában, ahogyan azt minden évben hagyományosan megünnepeljük. Nyalogattuk a sebeinket, volt bennünk egy adag türelmetlenség és fájdalom. Aztán rájöttünk, talán ez a bizonytalansággal vegyes várakozás remek téma lehet” – meséli Lukácsy György, az Otthon, otthon forgatókönyvírója. „Végül úgy alakult, hogy a teljes zárás miatt nem is tudtunk átmenni Erdélybe. Az utolsó pillanatig azt sem lehetett tudni, hogy lesz-e egyáltalán búcsú. Próbáltuk hívni a gyulafehérvári érsekséget és a csíksomlyói ferenceseket is, de senki nem tudott biztosat mondani. Aztán kiderült, hogy lesz ugyan búcsú, de nem indulnak keresztaljak, nem lesz nagy gyülekezés, sem zarándoklat.”
A dokumentumfilm megálmodói kínácsiak voltak, mit csinálnak és hogyan reagálnak az emberek arra, hogy elmarad a szokásos búcsújárás, vajon akad-e, aki mégis útnak indul. Hamar tudomásukra jutott, hogy a gyimesi csángók között vannak, akik így is elzarándokolnak a nyeregbe. „Felvettük a kapcsolatot a székelyudvarhelyi Szabó Attila barátunkkal, aki biztosította a stábot, már csak a főszereplőt kellett megtalálnunk” – emlékszik vissza a forgatókönyvíró. „Budapestről ismertük a gyimesközéploki Sebestyén Renátát, aki éppen otthon volt karanténban. Kértük Attilát, hogy keresse őt fel, a lány majd segít nekünk a helyismeretével. Attila, aki jól ismerte Renátát, ezt az intelligens és elbűvölő személyiséget, úgy gondolta, ő volna a legjobb erre a szerepre. Nem is kerestünk mást tovább.”
Belső zarándoklat, lelki útkeresés
Az alkotók kiindulópontja, hogy egy zarándokút során tulajdonképpen mindig van valami gondunk, problémánk, van egy „kavics a cipőnkben”, amit a somlyói Mária elé viszünk. Valami, amit imákban hordozunk a hosszú út alatt. A történetben a csángó lány társat keres maga mellé, akivel útra kel.
Miért érzi úgy Renáta, hogy Budapesten magyarázkodnia kell csángó tájszólása és archaikus vallásossága miatt? Óriási a kulturális különbség közte és egy átlag budapesti katolikus ember között. Hogy tudja ezt felvállalni vagy megélni a magyar fővárosban? Elszakadhat-e végleg a Gyimesektől? Megtalálhatja-e a helyét Budapesten, a nyüzsgő metropoliszban? Élhető-e a kétlakiság? Az út végén talán ott a válasz is…
„Egész Erdélyben és Székelyföldön óriási gondot jelent a kivándorlás. Fiatalok százaiban fogalmazódik meg a kérdés: hol vannak igazán otthon. Egyáltalán el tudnak-e szakadni a szülőföldjüktől? Ott tudják-e hagyni az elbűvölő tájat, a szüleiket? Mindazt, amiben felnevelkedtek. Renáta például le sem tagadhatja ezt a környezetet, hiszen olyan erős tájszólása van.
Az identitáskérdés és identitás keresés korunk fiataljainak legnagyobb küzdelme.
A kérdések, amelyeket Renáta megfogalmazott, egy egész nemzedék alapkérdései” – világít rá Lukácsy György, majd hozzáteszi: végül a forgatás során a két téma – a zarándoklat és az indentitás keresés – gyönyörűen egymásba olvadt.
Hol veszítjük el önmagunkat?
„A minap, amikor levetítettük a filmet a gyimesközéploki kultúrházban, megdöbbentünk, amikor Renáta kortársai utána azt a kérdést tették fel, hogy a »szócső szerepét« direkt szántuk-e a lánynak. Mondtuk, hogy egyáltalán nem, csak beszélgettünk vele, és elmesélte, milyen dilemmái vannak az életében. Rádöbbentünk, hogy az egész nemzedékük ugyanazt éli meg. Szétszórva élnek, Budapesttől Londonig. Mind arra keresik a választ, vajon van-e visszatérés, hogyha valaki kiszakad a szülőföldjéről, vagy örökre elveszett számára valami.
Elképesztő volt látni, micsoda tanácstalanság bújik meg ebben a nemzedékben”
– mondja Lukácsy.
Mindennek ellenére a film hangulata nem érfelvágós, lemondó vagy búsongó, csupán igyekszik reálisan bemutatni egy nehéz dilemmát. Egy olyan problémakört, ami a mi gyermekeinket is érinteni fogja, azzal különbséggel, hogy nekik majd Budapest és Madrid, vagy Szeged és London között kell választaniuk. „Meg kell próbálnunk úgy alakítani és berendezni az életünket, hogy lehetőleg a szülőhazájukban maradjanak az emberek, és ott próbáljanak megélni. A film tételmondata úgy szól: »Renátát kiveheted a Gyimesből, de a Gyimest Renátából soha«. Vajon sikerül-e nemzetként megbirkóznunk ezzel a problémával?” – teszi fel a legfontosabb kérdést a forgatókönyvíró.
A búcsújárás
A rendszerváltás előtt a csíksomlyói búcsú tiltott gyümölcs volt. Nagyon keveseknek adatott meg, hogy eljussanak oda. Talán pont a tiltás miatt az esemény később az összmagyarság találkozóhelyévé nőtte ki magát. Persze, megmaradt a hajdani vallási élmény is, ám ettől fogva nagyon nehezen vált el a nemzeti összetartozás élményétől. Az elcsatolt területeken élő magyarok és az anyaországiak évtizedekig éltek elzárva egymástól. Erre épült még rá az a kommunista propaganda, aminek a mai napig látjuk és érzékeljük a következményeit, amikor
„Nyilván, miután újra lehetett találkozni és meg lehetett élni, hogy igenis egy nemzethez tartozunk, semmi csodálkozni való nincs abban, hogy az emberek erre ki voltak éhezve. Nagyon fontos lett, hogy a templomi keresztaljak mellett a magyar zászló is megjelent a tömegben. Azt hiszem, most kezdünk az első találkozás öröméből ocsúdni” – véli Lukácsy György, aki szerint Magyarországon az afféle mondatok, hogy „mi Mária országa vagyunk”, már-már történelmien hatnak, de ez a Gyimesben vagy a Csíki-medencében teljesen kézzelfogható dolog. Közvetlenül, természetesen, magától értetődően élik ezt meg. „Akik csupán politikai gesztusnak gondolják, hogy Szent István felajánlotta az országot a Szűzanyának,, a búcsú során megtapasztalhatják, hogy mindez élő valóság. A Mária tisztelet vagy a Szűzanya közbenjárásának kérése kézzel tapintható fent a nyeregben vagy a kegytemplomban” – magyarázza a forgatókönyvíró.
Sajnos már egyre kevésbé életszerű, hogy az emberek zarándokolnak vagy búcsújáró helyeket látogatnak, hiszen a modern kor emberének semmire nincs ideje, szinte képtelen a csendes elmélyülésre. Ugyanakkor az utóbbi években mintha valami ébredezne a szívekben: az El Caminot le kell zárni olykor, akkora a tömeg, a Szent Jakab út vagy Magyarországon a Mária út is rettentően népszerű. A zarándokfesztiválokra hónapokkal korábban minden jegy elkel. Napjainkra ez egy szubkultúra lett: bloggerekkel, meghatározó véleményvezérekkel, mobil applikációkkal.
Egyelőre ugyan nem „trendi” még, a kereskedelmi tévék nem erről szólnak, és a csíksomlyói búcsú is gyakran csupán egy létszám-jelentés a hírekben, de óriási igény van a lelki élményre.
Pataki Andrást, az Előadó-művészetek Kollégiumának elnökét többek között arról kérdeztük, hogy az NKA vissza nem térítendő támogatásai miként segítik a magyar kultúrát és a színházi világot.
A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra.
Öreg gyerekek és fiatal öregek társadalmában élünk, ahol az senki nem találja a helyét. Keith Haywarddal beszélgettünk arról miként infantilizálta a társadalmat a nyugati kultúra.
„Közösen teremtünk rendet a káoszban” – mondta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ügyvivője.
„Fontos mérföldkő” – állapította meg az egyházból kirúgott pap.
A román sajtóban Magyarország a kulturális önazonosság példájaként jelenik meg.
Szavazni reggel hattól este hétig lehet.
Beszédében hangsúlyozta: szerinte a diplomáciai és katonai nyomás vezette Izraelt idáig, és hozzátette, hogy a Hamászt lefegyverzik, Gázát pedig demilitarizálják — „könnyedén vagy erőszakkal”.
