Az olasz és más módszerek

„Mintha félnének az emberek a manipulációtól, s nem is csak úgy, hogy másokra, de önmagukra is veszélyes. Nem vallják ugyan be, de érzik, s mintha tartanának magától a választástól. Lehet attól félnek, hogy a népakarat szemfényvesztés áldozata lesz, s a jövőjük is, az ország sorsa kedvezőtlen fordulatot vesz. A csalás százszor megutált fenyegetése is előbújt valahonnan az elfeledett régmúltból. Siratóének és győzelmi fanfár együtt zeng rettenetes hangzavarban. Talán jogos a félelem. Elemi érdeke ezért minden felelősséget érző embernek, hogy a választás tisztasága megkérdőjelezhetetlen legyen. Fel kell készülni a csalásra is, mert, hogy megpróbálják, ez már bizonyos. Ilyen csalás pél­dául, ha valaki pénzt kínál ellenjelöltje visszalépéséért. Egy eset már napvilágra került az ellenzéknél, de ez csak csepp a tengerben. Régi trükk ez, legfeljebb régebben egyszerűbb volt megvalósítani. Pénz kellett hozzá, ma még több pénz. S ahogy Jókai Mór írja, ezeket a sokba került képviselőket nem, hogy lenézték volna, de éppenséggel megbecsülték, mert akire ennyit költöttek, az csak „érdemes ember” lehetett. Láthatóan ömlik a pénz ma is, de a legtöbb arra fog elmenni, hogy ne is induljon a jelölt, vagyis »visszalépjen«. Keserű paradoxonja ez a demokráciának, rossz előjel a jövő generációknak.

Voksvásárlásról is hallani. Szintén régi dolog, majdnem azt írtam „régi jog”. Tudni kell hozzá, hogy a kerületben hány biztos emberünk van, mennyi van az ellennek, s már kalkulálni is lehet, mennyi voksot kell megvásárolni a győzelemhez. S mennyibe fog kerülni. Gyanítom, hogy mindegy is, mert mindenféle rejtelmes mágnások most már presztízsből is licitálnak, ha rámegy is „négyezer szép holdas birtokuk”. Magyarország ma minden pénzt megér. Vele húz magasba e köztes európai madárraj, vagy vele néz búsan a megszállt határra.

Elgondolkodtató, hogy a választási helyiségből, sőt a fülkéből is a legegyszerűbben lehet információt kijuttatni. Megteheti ezt bármelyik bizottsági tag a mobiltelefonjával, de ha esetleg egy karakán elnök össze is szedetné a telefonokat, a csalónál bizonyosan lenne egy másik. Motozás csak nem lesz! S hát reggel hattól este hétig nem lehet az asztalnál ülni, bárki beláthassa. Épp így a szavazólapot is lefotózhatja a függöny mögött a szavazó, s kint bizonyítva hűségét, fel is veheti a bérét. Ezzel a választások titkosságát lényegében az illúziók világába száműzhetjük. Ez nem a népakaratnak kedvez, de nem ám! Ennél egyszerűbb, régebbi, de kevésbé hatékony módszer, hogy a „kortes”, megveszi a szavazólapot, vagyis az illető bemegy, úgy tesz, mint aki szavaz, de üres borítékot dob az urnába. A szavazólapot aztán pénzért átadja a „kortesnek”, aki majd, ha kellő mennyiségű összegyűlt, egy emberével beküldi a szavazóhelyiségbe, aki ügyesen – takarva a bizottság elől – bedobja a kint kitöltött, de egyébként eredeti, tehát vegyi elemzéssel sem kimutathatóan hamis szavazólapokat. „Olasz módszernek” hívták ezt régebben, használták is bőven.”