Hatalmas a fotóriporter felelőssége – Interjú Hölvényi Kristóffal

Arab szakon tanul a Pázmányon, 2013 nyarán Egyiptomban volt, amikor a katonák megdöntötték Morszi rendszerét. A menekültválság sűrűjében a Keletinél fotózott, majd Bécsig kísérte a vonuló migránsokat, most pedig a déli és a nyugati határnál készít képeket. Mi fogja meg ennyire az arabok világában?

A Közel-Kelet óriási hatással van Európára, minden nap szerepel a hírekben. Ez nem most kezdődött. Az iraki háborútól az arab tavaszon át folyamatosan nő a jelentősége az ottani történéseknek. Az emberek mégsem tudnak róla semmit. Léteznek az előítéleteink, a magunknak kialakított képeink, de személyes tapasztalataink nincsenek. Szeretném, ha az arabokról nem a terroristák vagy a nők elnyomása jutna eszünkbe. Ezek apró részletek, de nem ez az arab valóság lényege, egy arab család élete nem erről szól. Jó lenne hidat képezni az európai és az arab kultúra között. Én ennek a hídnak szeretnék részese lenni a tanulmányaim és a tapasztalataim által, főleg a fotóim segítségével.

„Jó lenne hidat képezni az európai és az arab kultúra között”

Miért pont az arabok érdeklik?

2010 nyarán hirtelen ötlettől vezérelve nekiindultam a török Kurdisztánnak, itt találkoztam a keleti világgal. A bencéseknél tanultam kicsit arabul, ekkor döntöttem el, hogy arab szakra jelentkezem. Mindenképp fotózással akartam foglalkozni, ez az arabbal jó párosításnak tűnt és tűnik most is. 2013 nyarán, a forradalom idején kimentem Egyiptomba tanulni és megörökíteni az eseményeket. Habár a képek akkor még nem jelentek meg a sajtóban, tűzkeresztség volt, hogy miként reagálok veszélyhelyzetekben. A háborús fotózás is érdekel, amiben ez azért lényeges.

Azon a héten, amikor a Keletiben feltorlódtak a menekültek, végig ott voltam. Amikor elindultak Bécs felé, gyalog kísértem őket Zsámbékig, onnan busszal Hegyeshalomra, majd elsétáltam velük Nickelsdorfba. A két határfalu közötti úton zuhogott az eső, így bőrig ázott az összes menekült. Onnan vonattal mentünk Bécsig. Röszkén két napot töltöttem. Ott, amikor nem fotóztam, a Karitásszal voltam. Arab szakos barátommal álltunk a határon és köszöntöttük a menekülteket, amikor beléptek az országba. Az első kérdésük mindig az volt, kell-e ujjlenyomatot adni. Ezt számtalan módon tudták megfogalmazni: „finger printer”, „finger police”, „lezer finger”. A vicces kifejezéseken sokszor együtt nevettünk a rendőrökkel.

A másik oldalról nézve ön szerint hogyan viselkedtek a magyar rendőrök?

Nem voltak agresszívek, ellenségesek. Voltak, akik kifejezetten barátságosan viccelődtek a migránsokkal. Magyarul néha elhangzottak sértő megjegyzések, főleg a kánikulában, amikor már a határt őrzők is kimerültek, de szemtől szembe nem bántották őket. Horgosnál - összecsapások után – volt egy családos, hatvanéves úr, nem az a huligán alkat, mutatta a karját, amin végig lila foltok voltak a gumibotoktól. Nem tagadom, volt ilyen is. A rendőrök kevesen vannak, fáradtak, rengeteget állnak a tűző napon; a sok várakozástól a menekültek is kimerülnek, ilyen helyzetben nem sok kell ahhoz, hogy elszabaduljanak az indulatok.

Milyen volt a vándorlók hangulata?

Inkább általános szomorúság jellemezte őket, mégis a hazájukat hagyták el, de nyugodtak voltak. Akkor idegeskedtek, amikor sorban álltak és valaki előre furakodott: ilyenkor nem kicsin múlt, hogy összeverekedjenek. Amúgy alapvetően jól tűrték a várakozást. Aki nem, az bedobta magát a kukoricásba és ment a benzinkúthoz, ahol már várták őket az embercsempészek. Van egy szír ismerősöm, akivel ott találkoztam, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ő tőlem kért tanácsot, hogyan menjen. Azt válaszoltam, kicsit nagy a felelősség, nem hiszem, hogy ebben én akarok dönteni. Végül amikor koromsötét volt már, ő is elment a benzinkúthoz. Most már Calais-ban van a srác, de Svédország az úti célja.

Milyen arányban döntenek a csempészfuvar mellett?

Főleg a családosok csinálják végig a regisztrációs procedúrát. A fiatal, tizenéves srácok kalandvágyóbbak, érzik magukban az erőt, inkább elindulnak gyalog vagy beszállnak a kocsikba.

Hogyan vélekednek a migránsok Magyarországról?

Azt folyton panaszolják, hogy nem értik, mit miért tesz a kormány, sokszor szidják az ország vezetőit. Ilyenkor indulatosak. A rendőrséget máshogy látják, róluk már megoszlik a véleményük. Híre ment, hogy szemetek a rendőrök, de akik ténylegesen ott vannak és találkoznak velük, azok hangsúlyozzák, hogy ez nem igaz, nincs velük semmi baj. Az önkénteseket pedig szeretik, hálásak a segítségért. Amikor Bécs felé mentünk, volt egy menekült, aki „thanks hungarian people” táblával menetelt az autópályán, őt le is fényképeztem.

Hogyan viselik a rengeteg kamerát, objektívet?

Legtöbbjüket nem zavarja, megszokták már. Inkább a nők azok, akik vallási okokból kevésbé engedik, hogy fotózzuk őket. Többen visszafotóznak, közös képet készítenek velünk. Az egyik pakisztáni srác, akivel hosszabban beszélgettem, kérte, hogy csináljunk közös szelfit. Meg is adta a nevét, azt hiszem Vaszim Husszeinnek hívták, hogy jelöljem be Facebookon ő pedig majd átküldi a fotókat. De mint sajnos kiderült, hogy Pakisztánban rengeteg Vaszim Husszein van, úgyhogy nem sikerült megtalálnom.

Mekkora a fotós felelőssége, hogy mit mutat meg egy ilyen helyzetben?

Hatalmas. Hiszen azzal, amit lefényképez, alakítja az emberek véleményét. Ha a menekültekkel kapcsolatban csak a kiabálást, agressziót és más negatív megnyilvánulásokat fényképezi, az ugyanolyan manipulatív, mint ha csak gyerekeket és öregeket fényképezne – mondjuk arányában annyi különbség van, hogy az agresszió ritka, idősekből és gyerekekből viszont sok van. A képek segítségével egy hangulatot kell átadni, ami jellemzi a helyszínt, az adott pillanatot. Ez így persze egyszerűen hangzik, de nem az.

Mennyire tudja ezt munkának tekinteni? Csak munka, vagy részévé is vál a történetnek?

Ezt nem tudom és nem is akarom szétválasztani. Amikor a menekülteket fotózom, igyekszem rájuk hangolódni. Beszélgetek velük, együtt eszünk, hülyéskedünk. Száz százalékosan ott kell lennem, ha máson jár az agyam, az a képeken is meglátszik.

Vegyülnek a különböző nemzetiségűek?

Teljesen elkülönülnek, nem ül együtt a szír az afgánnal. Egyszer hallottam, ahogy a sínen ülők beszélgettek: amikor odamentem, hallottam, hogy angolul folyik a társalgás, egy szír és egy afgán beszélgetett egymással. De mondjuk ez ritka. Nyelv alapján egyszerű megkülönböztetni őket. Az afgánok többségének ázsiai arca van, a nyelvük is könnyen felismerhető. Az, hogy valaki szír-e vagy iraki, azt már nehéz kívülállóként, első hallásra megkülönböztetni a beszédéből.

Rivalizálnak vagy barátkoznak inkább?

Pélmonostorban volt nagy verekedés, kődobálás. A szírek és az afgánok csaptak össze. Állítólag azért, mert az afgánok ellopják a szír útleveleket, mivel az nagy érték, könnyebben kapnak vele Németországban vagy máshol menekültstátuszt. Az afgánok pedig bedühödtek, hogy bezzeg a szíreknek mindent szabad, nekik meg semmit. Az összecsapásban meg is sérültek páran. Negyven fok volt, tűző nap, ilyenkor máshol is hamarabb elcsattan egy pofon. Szíria az arab tavasz előtt az egyik legfejlettebb régióbeli ország volt, jóval előbb járt, mint Afganisztán, ezért van egyfajta lenéző magatartás a szírek felől. Gyakran legyintenek, hogy hagyjad, ezek csak afgánok.

Nagyon mások, mint mi?

Lehetne most az iszlámból eredő dolgokat mondani, amik tényleg jelen vannak, de nekem inkább az volt a megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítanak hozzánk. Ugyanolyan jó fej, szelfiző egyetemisták, mint akikkel bárhol máshol találkozom. Legtöbben tanulnak vagy a menekülés miatt hagyták félbe tanulmányaikat. Látszik rajtuk, hogy pár éve el sem hitték volna, ha valaki azt mondja nekik: 2015-ben olyan veszélyben lesznek, hogy el kell hagyniuk a hazájukat.

Vannak konkrét céljaik, tudják, hogy mihez kezdjenek majd?

Abszolút vannak. Az látod, hogy itt van egy srác, a hátizsákjában két ruha, és egy flip-flopban császkál; de ha megkérdezed, elmondja, hogy kimegy Németországba, ahol fogorvos akar lenni. Egyértelműen vannak céljaik, csak kérdés, hogy ezek mennyire reálisak. Az embernek pedig nincs szíve megmondani, hogy na ácsi! Azért ez nem ilyen egyszerű.

A bécsi menet – noha ezt sokan vitatják – látszólag spontán alakult ki. Belülről hogy látta?

Hatalmas élmény volt. Az általános lelkesedés érződött mindenkin. Amikor elindultunk, senki nem gondolta, hogy akár az utca végéig eljutunk, aztán egyszer csak ott voltunk az Erzsébet hídnál, jött a BAH-csomópont, fel az autópályára. Kezdetben nem is volt rendőr, aztán egyszer csak megjelentek, gondoltuk, hogy na, ezek most beállnak előre, mindenkit visszatessékelnek és itt a vége, de nem. Kísérték a menetet végig, csak amikor sötét lett, akkor mondták, hogy álljunk meg, ez már veszélyes.

Mire számítottak?

Úgy volt, hogy Zsámbéknál töltik az éjszakát, aztán mennek tovább, ez volt a terve mindenkinek. Aztán érkezett a hír, hogy jönnek a buszok. Óriási harc kezdődött, hogy felszálljanak-e rájuk; mert már voltak tapasztalataik arról, hogy a jármű nem arra megy, amerre gondolták. Ez sokszor amúgy nem szándékos volt, félreértésből adódott. Előfordult, hogy a pályaudvaron várakozó migránsok meglátták a vonaton a Győr feliratot, akkor azt gondolták, hogy ez a Germany rövidítése, tehát németországi járat. Ez elterjedt, mindenki felszállt, a vonat meg Bicskére ment, a menekültek pedig becsapva érezték magukat. Rengeteg alkalommal a normális kommunikáció hiánya korbácsolta az indulatokat.

Mi a legmaradandóbb élménye a közös vándorlásról?

Amikor mentem Bécsbe, felszálltam Zsámbéknál az egyik buszra, a harmincöt kilométeres gyaloglás után hullafáradt voltam, a buszok pedig tömve voltak, ezért a földre ültem, el is aludtam. Arra keltem, hogy az egyik szír betakar a saját kis hálózsákjával. Ez nagyon szép gesztus volt tőle. Tényleg majd' megfagytam, de mégsem kérhettem el valakinek a takaróját, ő pedig magától odaadta a sajátját. Röszkénél az egyik menekült, akivel összeismerkedtem, ment épp a kukoricásba a „taxikhoz”, de előtte búcsúzóul odaadta az imaláncát. Bécs felé menet az egyik kapualjban állt egy fiatal házaspár, karon ülő gyerekkel. Nézték a menetet, amiben szembe jött velük egy menekült család a szinte egyidős gyerekükkel. Nézett a két család egymásra, integettek, aztán mentek tovább. Két út, két sors, egyiknek se látjuk a végét.