Soha nem adtam üzleti tanácsot Orbánnak – Orbán „svájci bankára” a Mandinernek

„Orbán svájci bankára”, Mr. Arábia, a titokzatos ember – efféle cikkek jelentek meg önről. Szándékosan rejtőzködik?

Nem rejtőzködöm. Nincs miért.

Még az életrajzát sem tette fel a nagykövetség honlapjára, s a külügy sem adja ki az érdeklődő újságíróknak. Ebből lettek a találgatások.

Az önéletrajzban foglaltak nem tartoznak a nyilvános adatok körébe. Mesterházy Attila viszont kikérte és meg is kapta a Külgazdasági- és Külügyminisztériumtól az önéletrajzomat. Szél Bernadett kérte a parlamentben a külügyminisztertől, ő is azonnal megkapta.

Ha mi most elkérjük, megkapjuk?

Semmi akadálya (itt olvasható a Nagy István által a Mandiner rendelkezésére bocsátott önéletrajz – a Szerk.). Sosem rejtőzködtem. Családi okokból is inkább a rivaldafényhez szoktam, habár keresni azt sem keresem.

Családi okokból a rivaldafényhez?

Igen. Édesanyám és édesapám is színész volt. Apám a háború előtti időszak sztárja: Nagy István. Szeleczky Zita, Bajor Gizi, Karády Katalin – mind a partnerei voltak. Anyám, Haáz Jolán is színésznő volt. Művészlelkek voltak mindketten.

Hogyhogy nem lett ön is művész?

A szülők vagy azt akarják, hogy a gyerekek továbbvigyék a hivatásukat; vagy azt mondják: bármit, csak azt ne! Nálunk utóbbi volt a helyzet. A nővérem jogász lett, én bankár.

Gyerekként is bankár akart már lenni?

Dehogy. A különböző egyetemeken több tanszéken tanultam, de egyik sem volt pénzügyi. Többek között politológiát, filozófiát és nemzetközi kapcsolatokat hallgattam.

Akkor kezdjük az elején. Hogy került kapcsolatba az arab világgal és hogyan lett bankár?

Valamikor a hatvanas években sétáltunk anyámmal és a nővéremmel a belvárosban, amikor belénk botlott Széfeddin Sefket bej. Akárcsak a szüleim, a török-magyar filmrendező is erdélyi születésű volt, a háború előtt egy filmet rendezett Magyarországon, s a hatvanas években újra megfordult Budapesten. Ismerte anyánkat, ránk köszönt. Abból a köszönésből aztán az lett, hogy két évvel később elvette a nővéremet feleségül és Egyiptomba költöztek. Széfeddin apja volt ugyanis Farouk király szárnysegédje. Nasszer elnöksége alatt aztán Libanonba mentek. Én Budapesten érettségiztem 1965-ben, majd 1966-ban, érettségi után disszidáltam. Szüleim a nehéz körülmények ellenére is Budapesten maradtak. Jugoszláviába mentem először, aztán Olaszországba szöktem, egy jezsuita kolostorban laktam majdnem egy évig. Onnan mentem a nővéremékhez Libanonba, ahol vallástörténelmet tanultam az egyetemen. Mindez már '67 nyarán történt, a hatnapos háború (a harmadik arab-izraeli háború – a Szerk.) miatt viszont izzani kezdett a levegő. Hadik János, a családi ismerős volt az, aki mentorom lett. Ő akkoriban egy amerikai bankot vezetett Bejrútban. Ő ajánlott be az amerikai egyetemi világba és bankvilágba.

Könnyű volt Amerikában helytállnia?

Könnyű nem volt, de ha ott helytáll az ember, bárhol megállja a helyét. Kezdődött azzal, hogy megérkeztem a reptérre. Nálam volt a tüdőszűrés eredménye, az egészségügyi papír, ami kellett a belépéshez. Erre az orrom alá dugtak egy másik papírt azzal, hogy írjam alá. Ha nem írom, megyek vissza a repülőre. Akkor inkább aláírtam. Aztán kiderült, hogy afféle sorozópapír volt. 1968 őszén történt mindez, a vietnami háború legkeményebb időszakában, emigráns vízummal pedig az ember hadköteles volt.

Vietnamban azért nem harcolt, ugye?

Nem. Két kivezető út látszott. Az egyik, hogy beteg vagyok. Az viszont nem voltam, éppen akkor igazoltam, hogy nincs egészségügyi problémám. Ez az út tehát járhatatlannak látszott. A másik az volt, hogy diák vagyok. Hadik János a Vanderbilt család érdekszférájába tartozó Fiduciary Trust Company-nak volt az egyik vezetője, a Vanderbiltek pedig nemesi szálon kötődtek a magyarsághoz: Széchenyi- és Zichy-Hadik felmenőkkel bírtak. Azt mondták, ha elmegyek hozzájuk dolgozni teljes állásba, adnak ösztöndíjat. A katonaságtól viszont csak akkor kaptam felmentést, ha full time egyetemista vagyok. Így aztán több mint egy évig full time dolgoztam a Wall Streeten, és full time tanultam az egyetemen is.

A magyar folyamatokba belelátott, követte azokat?

New Yorkban nem volt nehéz dolgom a beilleszkedéssel, a szüleimet ugyanis mindenki ismerte. Emlékszem öreg magyar nénikre, akik szerelmesek voltak apámba és elsírták magukat, amikor megláttak. Egyiküknek-másikuknak volt fiatal lánya, úgyhogy én nem sírtam el magam. Jó volt. De egyébként mindig is, lehetőségeimhez mértem követni igyekeztem a hazai történéseket.

Hova valósiak a szülők?

Én már Budapesten születtem, de mindkét szülőm erdélyi. Édesapám Maroslekencén született, édesanyám pedig Székelyudvarhelyen. Az ő apja volt Haáz Rezső, az erdélyi néprajz megalapozója. A városban ma is láthatják a szobrát, a róla elnevezett múzeumot. Fia, a keresztapám vitte tovább az örökséget; az ő fia, aki szintén Haáz Sándor, Szentegyházára került. Ő alapította és vezeti a Filit, azt a 160 tagú gyerekkórust, amely nálunk is fellépett tavaly Svájcban, s amelynek a fellépését a miniszterelnök is megnézte.

Orbán Viktor titokzatos svájci útjaira és a fellépésre mindenképp visszatérünk még, de vegyük előbb végig, mit csinált Amerikában! Állítólag rádiózott is.

Hogyne! Apám régi filmes barátai révén odavettek magukhoz a Szabad Európa Rádióba mint szabadúszó riportert. Mindig imádtam a zenét, úgyhogy tudósítottam, interjúkat készítettem. 1968-ban Elvis Presley-vel. Akkor tért vissza a színpadra, tíz hosszú év kihagyás után. Las Vegasban én is ott voltam vele a Hotel Internationalben, ahol riportot készítettem és aztán le is ment az anyag a Szabad Európán. Az azért fantasztikus volt. A zenész- és művészvilággal mindig is tartottam a kapcsolatot. Már Magyarországon is. Frenreisz Károly jó barátom, édesanyám és az övé osztálytársak voltak. Jártam a Bercsényi klubba is, az ős-Illés koncertjeire és a Metro Klubba, ahol Zorán és Frenreisz játszott. Amerikában is a zene világa érdekelt. Jim Morrisonnal például rendesen összehaverkodtunk, köszönet egy közös barátunknak, akivel először meglátogattam a rocksztárt a backstage-ben a Fillmore East-i koncertje végén. Sokat buliztunk.

Ön Elvissel beszélgetett, a Doors énekesével, Jim Morrisonnal meg bulizott?

Igen. Nagyon jó kis bulik voltak!

Te jó ég! Netán Mick Jagger is a haverja?

Mick? Nem. De őt is ismerem, rendes srác. Őt jóval később ismertem meg angol barátaimon keresztül, pedig egy suliba jártunk, de ott viszont nem találkoztunk. A London School of Economics-ra mentem ugyanis 1971-ben, a Columbia és a Harvard után.

Ott ön már közgazdaságtant hallgatott?

Nem. Politikai filozófiát és logikát, valamint nemzetközi kapcsolatokat. A 20. század nagy filozófusai tanítottak ott.

„Úgy voltam vele, hogy visszafizetem a kölcsönöket, aztán meglátjuk, mi lesz ebből a bankosdiból.”

Akkor végül hogyan lett mégis bankár?

London után vissza akartam menni Amerikába, de tudtam: ott senki nem fog elájulni attól, hogy írtam egy sor filozófiai dolgozatot, amivel nem kerestem semmi pénzt. Amikor újra Amerikában voltam, az első utam tehát a New York-i közkönyvtárba vezetett. Kézzel kiírtam 150 nagyvállalat vezetőjének nevét. Egyesével megírtam aztán 150 levelet. Bedobtam ugyanabba a postaládába. A főnöknek írtam mindig. Jegyezzék meg: mindig a főnöknek kell írni! Ő ugyanis odaadja valakinek, aki kénytelen válaszolni, hiszen a főnöktől kapta a feladatot. Száznegyven választ kaptam. Százharminc ebből nem kecsegtetett semmivel, de tíz interjún részt vettem, s három helyre kaptam végül ajánlatot. Az egyik egy nagy ipari konszern volt, a másik egy nagy médiacég, a harmadik meg egy bank. Utóbbi mellett döntöttem. Pénz mindenhez kell. Nekem is kellett akkor.

Mert?

Sok diákhitelem volt addigra. Úgy voltam vele, hogy visszafizetem a kölcsönöket, aztán meglátjuk, mi lesz ebből a bankosdiból. Ennyire terveztem előre – 43 évvel később mentem nyugdíjba a bankszakmából.

A korábbi New York-i bankos munka jó alap volt, vagy nulláról kezdte?

Semmit sem tudtam. Még azt sem, hol van a The Fidelity Bank! Mondták a telefonban, hogy a Broad and Walnut-ra menjek. Nem ugrott be. Kérdeztem, hol van az. „Hol van maga?” - kérdezte a titkárnő. „Itthon.” Hol itthon? - tette fel a kérdést. Mondtam, hogy hol, hol, hát New Yorkban. „Uram, mi Philadelphiában vagyunk.” Ennyire nem volt fogalmam semmiről. Odabuszoztam, felvettek és kezdtem az abc-nél. A nyelvtudásom megvolt, a nemzetközi ügyek érdekeltek, voltak már diplomáim, tudtam tehát gondolkodni. 1973-ban kezdtem náluk, a kétéves programot kilenc hónap alatt elvégeztem, aztán a Közel-Kelettel és Afrikával foglalkozó osztályra kerültem, míg 1979-re elnökhelyettes lettem. Akkor átkerültem az American Express Bankhoz, akik aztán elküldtek Afrikába, mert már akkor jól kiépített kapcsolatrendszerem volt a kontinensen. Én lettem a bank afrikai vezérigazgatója. Saját magánrepülőgéppel és pilótával: mással ott ugyanis nem lehetett közlekedni. Mindehhez harminc-egynéhány éves voltam csak. Ezek az évek a mai napig a legizgalmasabb emlékeim közé tartoznak.

Afrikából hogyan került aztán Svájcba?

Afrikából először Párizsba helyeztek át. Nagy vállalat volt a párizsi American Express, több ezer alkalmazottal. Jól is ment, de aztán megőrült mindenki: terjeszkedési lázban égett az egész piac. Az lett a mottó a nyolcvanas években, hogy a nagyoké a világ. Mindenki venni akart valamit, amije még nem volt. Nekünk az American Express-nél volt kreditkártyánk, a Citibanknak viszont nem volt, úgyhogy vettek egy kreditkártya-vállalatot. Bele is buktak. A Merrill Lynch biztosítóvállalatot vett, mert nekünk az is volt. Bebukott aztán az is. Én meg elutaztam New York-ba a nagyfőnökhoz, aki közölte: „I want you guys to go over to Switzerland and buy the biggest bank you find on the market.” Ez volt a feladat: menjünk el Svájcba és vegyük meg a legnagyobb eladó bankot, amit csak találunk. Remek. Átmentünk tehát Svájcba körülnézni, és egy híres libanoni család két bankja közül az egyiket megvettük. Genfben és Luganóban fél évre kivettem egy lakást, hogy amíg ezeket intézem, legyen hol laknom. 23 évvel később még mindig Svájcban vagyok. Megszerettem. Amikor az American Express úgy döntött, hogy eladja a svájci bankot, négy évvel a vétel után dupla pénzt fizettek érte. Kikötése is volt a vevőnek: hogy én vezetem továbbra is. Így is lett. Hat évig igazgattam az Union Bancaire Privée-t és számos bankot összeraktam nekik: Tokió, Hong-Kong, London... 1996-ban jött egy alkalom, aminek nem tudtam ellenállni, így lettem a legnagyobb svájci privát bank, a Julius Baer genfi vezérigazgatója.

„Beszélgetni kezdtünk Orbán Viktorral, aztán úgy éreztük, többet kellene találkoznunk...”

Orbánékkal hogyan, mikor ismerkedett meg?

Amikor '86-ban Svájcba kerültem mint „amerikai bankár”, az ottani magyarok megtaláltak és befogadtak. Svájcban jelentős volt a nálam idősebb, '56-os magyar emigráció, ők pedig tartották a kapcsolatot az MDF-fel és az ellenzék többi pártjával is. Meghívtak minden rendezvényükre. Kékessy Dezső is megjelent olykor-olykor. Így ismertem meg őt. Németh Zsolttal is akkoriban találkoztam: meghívott Tusványosra, már az első évben, de nem tudtam menni. Évekig próbálkozott, míg egyszer csak azt mondtam, ha ilyen kitartó, hát elmegyek. Aztán odaszoktam. Voltam azóta az összesen.

Németh Zsolt volt tehát a fő kapcsolata a Fidesszel?

Őt többet láttam, mint Orbán Viktort, igen. Erdély összekötött minket. Ismerte a Haáz Sanyikát is, aki a gyerekkórust vezeti. Természetes kapcsolat volt ez. Orbán Viktort is egy rendezvényen ismertem meg egyébként, Tőkés Lászlóval együtt voltak Genfben a reformáció évfordulója alkalmából. Kékessy Dezső volt már akkor a tiszteletbeli főkonzul. Ott beszélgetni kezdtünk Orbán Viktorral, aztán úgy éreztük, többet kellene találkoznunk... Amikor aztán Kékessy Dezső Párizsban lett nagykövet, Martonyi János külügyminiszter megkérdezte, nem venném-e át a tiszteletbeli főkonzuli feladatot. Ez 2001-ben volt. Elvállaltam. Saját zsebből fizettem a titkárnőt, mindent, nem járt érte fizetés, sőt költségtérítés sem; de kényelmes életem van, megengedhettem magamnak. Több mint egy évtizeden át láttam el Genfben a főkonzuli feladatokat, amelyért kitüntetést is kaptam. Kapcsolatba kerültem a diplomáciai testülettel, az ENSZ-diplomatákkal, a kormánnyal. Végre a tanulmányaimnak is hasznát vettem úgymond, bár ennyi év magas szintű vezetői tapasztalat után a diplomáciai élet semmi nehézséget nem jelentett számomra. Kulcsszerepet játszott viszont abban, hogy később elvállaljam a nagyköveti pozíciót.

Bizniszeket nem vett át Kékessytől vagy Orbántól? Ilyesmit is rebesgettek az önről közölt cikkben.

Nem. A professzionális és a magánéletemet mindig különválasztottam. Kékessy Dezsőt nagyra becsülöm, de kétévente, ha látom. Azt sem tudom, milyen üzleteik voltak. Azaz egyről tudok: a borról. Abból ugyanis kaptam ajándékba.

Üzleti tanácsot sem adott Orbánnak? Nem mondta, hova fektesse a pénzét?

Soha. Már csak azért sem, mert soha nem is kért tőlem ilyen tanácsot.

Pedig Orbán sokat utazik Svájcba az utóbbi időben, olykor vonattal megy, a restiben önnel kapják lencsevégre... Ebből összeállt a kép, hogy Svájcban kemény banktitok van, jól el lehet dugni a pénzt...

Ez nem egészen így van: a svájci hatóságok felé minden bankárnak rengeteg kötelezettsége van. Ilyen feltételezésekkel csak olyanok élhetnek, akiknek fogalmuk sincs az erről szóló svájci törvényektől és szakmai irányelvekről. Minden ilyen spekuláció nonszensz.

Orbán tavaly augusztusban hallgatta a székely gyerekkórust Svájcban, amely pedig fellépett már Budapesten is. Ebből is születtek elméletek. Annak az útnak mi a története?

Amikor jön a kormányfő vagy az államfő, várod őket; amikor elutaznak, akkor pedig elkíséred őket – ez minden nagykövet esetében magától értetődő. Tavaly nyáron Orbán Viktor és Lázár János Zürichbe érkeztek feleségestül, onnan mentek kocsival tovább Bajorországba. Kimentem eléjük. Visszafelé nagyon korán kellett volna kelniük a zürichi géphez, úgyhogy foglaltam nekik szállást az elutazásuk előtti estére Zürichben. A szálloda épp szemben, gyalog két percre van a katedrálistól, ahol a gyerekek énekeltek. Mondtam Orbán Viktoréknak, hogy ha megérkeznek időben, jöjjenek, hallgassák meg őket. Befutottak este hétre a szállodához, gyorsan megmosták az arcukat, átsétáltunk és meghallgatták az előadást. Ott készült a fotó rólunk.

Néhány hónappal később a zürichi pályaudvar restijében viszont szintén önt kapták lencsevégre a miniszterelnökkel, ugye?

Igen, az én vagyok. Akkor Ráhelt látogatták meg az egyetemen, Lausanne-ban. Úgy tudom, a kicsi gyerekeik mondták, hogy menjenek vonattal, az olyan egzotikus. Amikor hazafelé tartottak, én Bernben fölszálltam, Zürichig beszélgettünk. Ott át kellett szállniuk, volt időnk, beültünk hát a restibe meginni egy sört. Ennyi.

Nagykövet csak 2013-ban lett, de 2010 óta főtanácsadó. Ugye az igaz, hogy az arab-magyar kapcsolatok kiépítése volt a feladata, s hogy Mr. Arábia néven emlegették?

Ez igaz. 2005-ben a libanoni Audi Bank svájci vezérigazgatója lettem. Ismertem a Közel-Keletet, rengeteget utaztam. Nagyon jómódú arab kliensekkel tárgyaltam, sok befolyásos kapcsolatom lett. Szaúd-Arábiában különösen: én hoztam ott létre a libanoni bank leányvállalatát. Amikor a Fidesz 2010-ben megnyerte a választásokat, Németh Zsolt fölvetette: ha már ekkora „cézár” lettem az arab világban, segíthetnék a magyar gazdasági kapcsolatok kiépítésében. A Mr. Arábia nevet – azt hiszem – az újságírók találták ki.

Mit sikerült elintéznie az arab világban?

Orbán Viktornak is mondtam, hogy ne várjon gyors sikert. Kiderült, hogy ők elkezdtek előkészíteni egy nyitást még az első kormányzásuk idején, de aztán elvesztették a választásokat és a folyamatot a szocialisták befagyasztották. Sikerült előkeríteni az aláírandókat, felvenni a kapcsolatot. Elintéztem, hogy a szaúdi király is fogadjon bennünket, sikerült tehát újra fölvenni a kapcsolatokat.

A tanácsadói állása ugye ma is megvan, a berni követség mellett is?

Igen, ma is. De azért nem veszek fel fizetést.

Akkor miért van a listán a neve mellett majd' egymilliós összeg?

Valószínűleg azért, mert ennyi a főtanácsadók havi díja. Én viszont 2010 óta, amióta csinálom, egy vasat nem kérek érte. Azért teszem, amit teszek, mert szeretem Magyarországot. A lista, amit én láttam, azon nulla forint van a nevem mellett.

Hogyhogy elvállalta még a nagykövetséget is két éve?

Közelgett a nyugdíj, szabadabb lettem. Épp adtam át a banki feladatokat, amikor felhívott Lázár János, hogy elfogadnám-e a berni nagykövetséget. Évek óta Svájcban élek, biztos voltam benne, hogy hazám hasznára tudok lenni, úgyhogy elfogadtam a felkérést és nagyon büszke vagyok rá. Aztán Budapesten hosszabb felkészítés volt a Külügyminisztériumban és sor került a parlamenti meghallgatásra is. A meghallgatáson sem volt egyébként senki, aki kétségbe vonta volna az alkalmasságomat, a kinevezésemet egyhangúlag fogadták el. Egy kedves kérdés hangzott csak el: arra vonatkozott, hogy milyen a Pink Floyd.

Ezek szerint ön jóban van velük is?

Persze. Mentem velük gyakran turnéra és dolgoztam is velük. Amikor tehettem, beugrottam egy-egy koncertre. Nagyon jó barátok vagyunk.

Már csak egyet nem értünk. Ilyen irgalmatlan kapcsolatrendszerrel hogyhogy nem önt kérte fel Orbán külgazdasági és külügyminiszternek?

Erre a kérdésre válaszolni – az nem az én kompetenciám. A külgazdasági- és külügyminiszter kinevezése a miniszterelnök feladata. Ez ügyben tehát forduljanak hozzá bizalommal!