„Ádáz ellenségekből gyakran lesznek szövetségesek, éppen csak új ellenségkép szükséges hozzá. A kínaiak személyében ez most több mint adott. Peking hatalmának látványos növekedése Tokiót sokkal jobban irritálja, mint a tragédiákkal terhes japán-amerikai múlt. S Washingtont még ennél is jobban nyugtalanítja: számára Kína nem csupán regionális, hanem globális méretű kihívás, hogy ne mondjam: globális fenyegetés.
Obama elnök ezért nevezhette a japán-amerikai partnerséget »elpusztíthatatlannak«, ámbár a politikusok mindig is szeretik öröknek becézni az időlegest... Ezért biztosíthatta támogatásáról Japánt a Kínával szembeni területi vitákban. Szóba került még az is, Tokió esetleg enyhíthet alkotmányának kilencedik cikkelyén, miszerint lemond a háborúról és nem tart fenn hadsereget. Még a második világháború folyománya e cikkely, no de hol van már a »tavalyi hó«? Közös érdekük most éppenséggel azt diktálja, Japán ne korlátozza önvédelmének földrajzi határait, mi több, Washington azt is ambicionálja, Tokió játsszon nagyobb szerepet a ballisztikus rakétavédelemben és egyáltalán: a békefenntartásban.
Íme az »ördögi paktum« – mondják Pekingben –, amely aláássa a térség stabilitását, veszélyezteti biztonságát és fegyverkezési versenyhez vezet.”