Mindenkiből ügynök válhatott volna

A Kommentár aktuális lapszámában több cikk is érinti az ügynökkérdést és az állambiztonságok kérdését. Ablonczy Bálint felelős szerkesztő arra volt kíváncsi,  miért aktuális ez a téma több mint két évtizeddel a rendszerváltást követően is.

Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának igazgatója szerint azért, mert ugyanúgy az előző rendszer szerves része volt, mint például az államosítás vagy a traktorgyártás. Az állambiztonság egy állam vezérelte, erőszakot alkalmazó titkos szervezet volt, amely a rendszer opponálói ellen működött; leginkább azokkal szemben, akiket a rendszer munkás-parasztoknak tartott, és elvileg annak legitimálói voltak.

Felülreprezentált értelmiség

Gyarmati kutatásaira alapozva elmondta, az 1956 utáni időszak eljárásainak 75 százaléka zajlott munkás-parasztokkal szemben. A történettudományi kutatások – amelyeket az értelmiség folytat le – 75 százaléka azonban csak az értelmiségi életutakkal és ügyekkel foglalkozik, míg a munkás-parasztokkal mindössze azok 6 százaléka, pedig őket sokkal inkább érintették ezek az ügyek. „Van egy ilyen csorba tükrünk” – fogalmazott.

Az igazgató szerint az is problémát jelent, hogy a rendszer történetét az állambiztonsági iratokból próbálják rekonstruálni egyes kutatók – ahelyett, hogy csak adalékként használnák fel ezeket –, majd hozzátette: „tisztelettel jelentem, nem fog menni”. Ha az ügynököket állítom a kutatások és a rendszerről szóló közbeszéd középpontjába, akkor „fejére állítom a rendszert”. Ugyanis valójában nem az ügynökök, hanem a „névtelen elvtársakból” álló pártapparátus volt a rendszer működtetője.

Ismét meghurcolt áldozatok, azonosíthatatlan ügynökök

Ablonczy Bálint ezt követően arra volt kíváncsi, miért nem lehet feltenni az internetre ezeket az iratokat: ha a téma körül „nincs ez a misztikum”, akkor talán a botrányok is elcsitulnának, és „elkerülne a fókusz az ügynökiratokról”.

Gyarmati György szerint a „mindent nyilvánossá elvnek” két szempontja van: egyrészt a megfigyelteké, másrészt a megfigyelőké. Egy irat a megfigyeltről, a rendszer áldozatáról szól, és „tele van hazugságokkal, rágalmazásokkal, csúsztatásokkal”. Tendenciózus félremagyarázásokból áll össze egy ilyen akta, amelyek alapján sokakat elítéltek. Az érintett az előző rendszerben már bűnhődött miatta, így aki egyszer már áldozat volt, azt nem kéne ismét meghurcolni azzal, hogy nyilvánosságra hozzuk az őt akkor ért vádakat. Az újbóli meghurcolást nem lehet társadalmi elégtételnek nevezni Gyarmati szerint. Az ügynökök kapcsán viszont az iratokat „minden további nélkül nyilvánossá lehetne” tenni. De hogy érzékeljük, mennyire volt ügynökökkel átszőve a társadalom, Gyarmati számszerű adatokat is mondott: 40 év alatt „mintegy 250 ezer ember fordult meg ügynökstátusban a politikai rendőrség fennmaradt iratai” alapján. Az 1948-tól '56-ig tartó időszakban éves átlagban 31-35 ezer ügynök tevékenykedett Magyarországon, így minden településre átlagban tíz ügynök jutott. A Kádár-korszakban ez a szám húszezerre csökkent, míg a nyolcvanas évek elején már csak ötezer ügynök volt az országban. Az évtized végén toborzási hullám indult, többek közt a lapalapítási láz miatt („volt olyan szerkesztőség, amit a III/3. nyitott”).

Érdekes gyakorlati kérdés ebből a szempontból: mit kezdenénk a kettős státusú ügynökökkel, azaz azokkal, akik egyszerre voltak megfigyelők és megfigyeltek? Melyik oldalon hoznánk nyilvánosságra a nevüket? Ráadásul – a szlovák eset ismeretében – egy név nyilvánosságra hozatala sem jelentene feltétlenül megoldást, például a névazonosságok miatt. Más adatot viszont az adatvédelmi szabályozások miatt nem lehetne feltenni az internetre.

Beszervezés zsarolással

Gyarmati elmondása szerint a rendszer negyven évének negyedmillió ügynökéből mindössze huszonötezernek van azonosításra alkalmas „adatfragmentuma”, azaz több aktát vezettek róla több helyen is. Ebből is látszik, hogy a fennmaradt adatok mennyire hiányosak, ezekből pedig nem lehet tökéletes bizonyossággal azonosítani az ügynökök nagy többségét.

A huszonötezer azonosított ügynök nagy része „a rendszer páriája” volt, míg az „önként és dalolva” ügynöknek állók voltak kisebbségben. Az igazgató szerint a beszervezések túlnyomó többsége úgy zajlott, hogy a potenciális meghurcoltaknak felajánlották: vagy együttműködik a hatóságokkal és ügynökké szegődik, vagy pedig ráhúzzák a vizes lepedőt. Tehát a „terhelt alapon” történő beszervezés tisztán zsarolás módszerével működött.

Ismert például Esterházy Mátyás esete, akinek a hatóságok csak annyit mondtak, hogy segíthetnek a fiának egyetemre jutni, ha együttműködik. Gyarmati elmondta, hogy ő szerencsés időszakban született, mivel a lányai már a rendszerváltást követően voltak egyetemisták. De többször elgondolkodott már azon, hogy ha tíz évvel korábban született volna, akkor ő lehetett volna a lányai egyetemre jutásának a gátja? Gyarmati magát gyáva emberként jellemezte, és elmondta, hogy ebben az esetben valószínűleg ő is szerepelt volna az ügynöklistákon.

Megsemmisített iratok

Ablonczy Bálint felvetette: nem volt elég idő a rendszerváltáskor ekkora mennyiségű iratot megsemmisíteni, mint amennyi hiányában nem lehet azonosítani az ügynököket. „Hová tűntek ezek az iratok?”

Gyarmati szerint a Belügyminisztériumban dolgozók visszaemlékezéseiből tudni, hogy 1956-ban „döbbenetes mértékű” iratmegsemmisítés zajlott. 1950 és '53 között 950 ezer ügy volt, ma pedig egy asztalt sem terítenének be vastagon az ezekről szóló iratok. Ilyen méretű tisztogatás zajlott az iratok között, de trehányság miatt több fontos irat is fennmaradt. Egy nagy halom papír mögött találtak rá Kádár belügyminiszterségéről fennmaradt iratokra, míg annak 1953-as visszaemlékezései véletlenül Péter Gábor sofőrjének dossziéjába került, így maradt fenn.

Tény, hogy a nyolcvanas években kezdetleges számítógépes technikával mágnesszalagra rögzítettek iratanyagokat, amelyek államtitkot képeznek, de ezek sem segíthetnek érdemben. Egyrészt azért, mert csak a korábbi iratmegsemmisítések után fennmaradt anyagokból dolgozhattak – amelyeknek kb. háromnegyede a levéltárban is megvan –; másrészt ezek a mágnesszalagok a „papíralapú iratok zanzásított verziói”. Ráadásul a rögzítési elvet sem ismerjük, és a tömörített információk sem biztos, hogy egyértelműek – mondta Gyarmati György. Ha van is olyan név a mágnesszalagokon, amelyek viselője ma is közéleti személyiség, akkor is létezik a „következmények nélküli ország” fogalma, gondoljunk csak a „pufajkás” megválasztására a rendszerváltást követő második választásokon.

Gyarmati György végül elmondta, „lúdtalpas történészként” úgy véli: a meglévő anyag bőségesen elegendő ahhoz, hogy a történészek számára kiegészítő információként, adalékként szolgáljon a rendszer és annak működésének megértéséhez.