Az EU a világ avantgárdja? Konrád Györgyék az új Európáról

És úgy tűnik, igen sokakat érdekelt is, minek van tétje: a felolvasások 16 órai kezdésére már megtelt a terem, és amikor mindenki kényelmesen elhelyezkedett, ölében fejhallgatójával, akkor elő is állhatott az eseményt szervező Német Íróakadémia elnöke, Heinrich Detering, illetve Konrád György, hogy ékes német nyelven köszöntsék az egybegyűlteket. Voltam olyan vakmerő, hogy a magyar írók és költők kihelyezett névtáblái alapján arra következtettem, nekem egyelőre nem lesz szükségem a szinkrontolmácsolásra. Sajnálatos módon csak akkor eszméltem tévedésemre, amikor már a mellettem ülő Szilágyi Ákoson és Háy Jánoson kellett volna keresztülmásznom egy ilyen szerkezetért; szóval csak leleményemre hagyatkozhattam a bevezetők során, miképpen is történik a díszes társaság köszöntése az európai kultúra egyik központi nyelvén. „Kulturpolitik”, „Antisemitismus”, „Michael Babits” – sajnos csak ennyit sikerült megértenem, de szerencsére ezután már hazánk poétái következtek, magyar nyelven.

A két blokkra tagolt felolvasás során a szerzők többnyire a legutóbbi Élet és Irodalom mellékletében megjelent műveikre hagyatkoztak: a legnagyobb tapsot pedig egyértelműen Erdős Virág és Szilágyi Ákos kapta, akik mindketten az utóbbi időkben reneszánszát élő politikai költészet hullámait igyekeztek meglovagolni. Erdős Virág mikor című versével ügyesen vegyítette utópisztikus sorait („ha majd lesz itt vidámság is nem csak mindig szomorúság”) az Orbán-kormány leváltása iránti vágyódó gondolataival („ha majd frankón elmennek a fehérvári huszárok”). Volt is nagy nevetés meg lelkesedés, akár csak Szilágyi Kossuth Lajos Torinóban című dala során, melyet a költő valóban énekelve adott elő, mindezt ráadásul Tarr Bélának ajánlva.

*

A továbbiakban következett a kerekasztal-beszélgetés, amelyen Szilágyin kívül Háy János, Konrád György, Michael Krüger és Robert Menasse vett részt, a moderátor személyében pedig Csordás Gábor költőt tisztelhettük.

Konrád bele is csapott a közepébe, ezúttal angol nyelven (de később felszólalt magyarul is): az író az európai föderáció gondolata mellett foglalt állást, elmondása szerint azért, mert a nemzetállamok szuverenitásának alkotmányos korlátozása tetszik neki. „Az EU nagyobb biztonságot jelent, kevésbé vagyunk így kiszolgáltatottak a helyi elfogultságoknak” – tette hozzá, majd gondolatait történelmi távlatba helyezte: „A nemzeti szuverenitás büszke homlokzata mögött Hitler és Sztálin azt csinált a lakossággal, amit akart”.

A nemzetállami populizmus terén viszont nem látott különbséget a politikai irányzatok között – meglátása szerint a jobb- és a baloldal ugyanúgy hajlik az etatista nézetek artikulálására. Borúlátó hangulata a kultúra uniós érvényesülésének lehetősége kapcsán is megmaradt, „ma sem jut rá a költségek egy ezrelékénél több” – tette hozzá. Ezért is van szükség az értelmiség nagyobb szerepvállalására: nekik pedig nem politikai babérokra kell törniük, jóval inkább tanácsadói minőségben érdemes szerepet vállalniuk. Konrád szerint az ilyen tanácsadók, „meghívottak” elkötelezetlenek, függetlenek tudnak maradni, efféle szereplőkre pedig nagy szükség van a kulturális élet jövőbeli hiteles képviseléséhez.

Michael Krüger líraibb hangvételre váltottt: „Magyarország a világ közepe” – jelentette ki, majd hozzátette, hogy persze mintaállam is, „mínusz Orbán” (derültség a közönség soraiban); ő viszont (már persze Krüger) elképzelhetetlen lenne ennek az országnak a határain belül. Ezt nem részletezte tovább, azt viszont elmagyarázta: azért tartja hazánkat a világ középpontjának, mert az ő életét körülvették eddig a magyarok, például San Diegóban is látta egyszer Márai Sándort, de Berlinben is jobbra-balra magyarok vették körül. „Csak arról van szó, hogy itt a világ közepén legyen egy másik kormány” – mondta mosolyogva, de emellett ő sem hagyta ki, hogy az uniós kultúrpolitikusok hiányán szomorkodjon, illetve a szegényebb államok helyzetét elemezze az integráció nézőpontjából. „Bármennyi pénzről legyen szó, komolyan senki nem gondolta, hogy kizárjuk Görögországot vagy Portugáliát ebből a szövetségből.”

Robert Menasse elmondta, hogy nemrégiben egy brüsszeli egyetemen tartott előadást, ott pedig egy diáktól hallott egy érdekes gondolatmenetet, melyet eztán a saját téziseként fog interpretálni. Ez lényegében arról szól, hogy jelenleg egy afféle „elveszett generáció” irányítja Európát, melyet nem azok a tapasztalatok (háború utáni megrettenés, egységesülés vágya) vezérlik cselekedeteiben, mint az EU-alapítókat. „Még nem kerültek a pozitív európai fejlődés hatása alá” – jegyezte meg, de hozzátette, hogy hat év múlva minden más lesz. Akkorra ugyanis ki fog öregedni ez a generáció, és teljes elitcsere megy majd végbe Európában. Ez gyakorlatilag forradalom lesz – vázolta a hat éven belül bekövetkező eseményeket Menasse.

*

Nézeteivel (vagyis a brüsszeli diák nézeteivel) többen is vitába szálltak: a közönség soraiban helyet foglaló Végel László úgy vélte, ha hat év múlva tényleg át is veszi a hatalmat az Erasmus-generáció (a több nyelvet beszélő, Európa nagyvárosaiban jelenleg tapasztalatokat gyűjtő ifjúság), akkor nekik sokkal radikálisabbnak kell lenniük a mostani politikusoknál. Miklós Tamás egyenesen kijelentette: téved Menasse, hiszen jelenleg Magyarországon is az Erasmus-nemzedék van hatalmon. Úgy vélte, ez a hat év a tréfa kategóriájába tartozik, Magyarországon és Európában is tombol az EU-ellenesség, és sokan elvesztették minden bizalmukat a téren, hogy itt még bármi változás is fog bekövetkezni.

Háy János úgy vélte, ha lehetséges is európai identitás, annak mindenképpen a regionális értékekre és a sokszínűségre kell épülnie. Mint mondta, „a schengeni határok hiába írták felül Trianont, a gazdasági rendszerek leuralják mégis Európát” – például a mobil is átvált a határnál másik rendszerre, és a szomszédos államban is sokkal drágábban tudunk telefonálni („már nem” – javított Csordás, mire Háy vonakodott, végül is ez csak egy példa volt a sok közül).

Az identitás kérdésében nagyjából konszenzus alakult ki: ennek mindenképpen a sokszínűségen kell alapulnia. Szilágyi Ákos szerint Magyarországon azt nem értik, hogy a kettős állampolgárság is csak EU-s keretben jöhetett létre, és rengeteg előnyünk származik a tagságunkból, például a falvak nagy részének fejlesztése uniós forrásból valósulhatott meg. Mint mondta, mi mégis a „maroknyi szuverenitásunkért küzdünk” – pedig inkább ki kéne használnunk az új helyzet adta lehetőségeinket.

Menasse az integráció kapcsán felvázolta azt, amit már az ÉS-mellékletben megjelent esszéjében (Nincs alternatíva? Mindent vagy semmit!) is kifejtett: eszerint szükséges egy posztnacionális helyzet megteremtődése, és végre tényleges jogköröket kell a nemzeteknek átruházniuk az Európai Unióra. Mint említette, az EU-projektnek már a lényege is a nemzetállamok meghaladása volt, ám közbeszólt az Európai Tanács, melynek létrejötte bár szükséges volt, de csak hátráltatta a valódi egységesülés felé tett igyekezetet. Szerinte a helyzet megoldása az lehet, hogy túllépünk a nemzeti demokrácia XIX. századi modelljén, mert ez már nem lehet életképes a XXI. században. Később azt is hozzátette, hogy a néhány éve kirobbant válság és a megnövekedett nemzetállami igények problematikája a tyúk és a tojás esete, és ezek kölcsönösen feltételezik egymást. Szerinte inkább azt a kérdést kell feltenni, hol van a kakas: „az Európai Tanács a kakas”. Menasse úgy gondolta, a posztnemzeti helyzet előállása szükségszerű, és az Európai Unió jelenleg a világ avantgárdjának tekinthető.

A korábbi témához visszatérve Krüger úgy fogalmazott, hogy ő mindig veszélyt szimatol, amikor nemzeti identitásról beszélnek. Szerinte nemzeten túli identitásra van szükség, ami viszont sajnos nem az ő életében fog már kialakulni. Konrád egyetért, mint mondja, neki „kezdettől gyanús volt a nemzeti identitás fogalma”. Ez szerinte csak a politikai hatalmasok fegyvere, és úgy en bloc egy identitásról is csak maga Isten tudott beszélni, amikor kinyilatkoztatta: „vagyok aki vagyok”. Konrád szerint természetes, hogy egy embernek több identitása van – ezt meg is toldotta egy anekdotával, miszerint a költő mondta: „az embernek nem lehet két identitása, ahogy két szerelme sem”. Ehhez Konrád ironikusan csak annyit fűzött hozzá: „Pont te mondod ezt?” Véleménye szerint a kollektív identitás politikusoknak eszköz, de polgárokra nézvést csak veszedelem lehet.

Szilágyi Ákos ennek nyomán úgy tartotta, EU-s identitást sem lehet felülről számon kérni – ahogy például a nemzetállami identitás nosztalgiája is mesterségesen lett megteremtve. Mint mondta, Nagy-Magyarország nem létezett soha nemzetállamként, ez csak birodalmi keret volt, és ráadásul kultúrák, nyelvek, etnikumok folyamatos kommunikációját tette lehetővé, Trianon pedig a homogén nemzetállam megteremtésével ezt vette el tőlünk. Arra következtet: a föderatív Európa is csak ezt a sokszínűséget tenné lehetővé, bár sajnos komoly ellenreakciókat vált ki jelenleg ez a fajta integrációs törekvés. De a nacionalizmus már nem mutathat jövőt nekünk.

Menasse is így vélte – szerinte a hálózatba kötött világban egy európai ország sem tudna már magában akár csak egy problémát is megoldani. „A nacionalizmus most csak úgy nő tovább, ahogy a halott ember körme is” – tette hozzá ironikusan. Háy János úgy gondolta: mivel a nemzeti érzés nem kerül pénzbe, ezért ebbe mindig bele lehet kapaszkodni – de így csak hamis identitást tudunk teremteni magunknak, és nem lehet emiatt látni, hogyan fog előrejutni ezzel egy ország akár csak egy centit is.

*

A beszélgetés előtt, alatt és után családias légkör uralkodott a termekben: itt Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre kvaterkázott, ott a hóna alatt Németh Gábor Zsidó vagy? című kötetének német változatával (Bist du Jude?) közlekedő Detering borul akadémiai kollégája nyakába, a felolvasása előtt pedig Kukorelly közölte az előtte felszólaló német-magyar írónőkről, hogy mindig is szerelmes volt beléjük. Aki szeretné megtapasztalni legközelebb is ezt a baráti hangulatot, annak nem kell mást tennie, mint a beszélgetéssorozat következő állomásán is ott lennie – Berlinben.