Kibekkeltünk tatárt, törököt, labancot és szovjetet, él a nyelv, él a kultúra, él a nemzet – de csak amíg éltetjük.
A rezgő fejű néni remegő, akadozó hangon beszél; számomra teljesen ismeretlen nyelven mond szavakat azzal a hangsúlytalan hanggal, ahogy csak a nagyon-nagyon öregek mesélnek, szinte duruzsolnak, éppolyan szenvtelenül mormolva el háborút és nyomort, mintha csak kalendáriumból olvasnák fel más történetét. Kontyba fogott haja alatt ezer ránc barázdálta arc, onnan apró, fekete szemek merednek valahova messze – vagy talán éppen befelé? A felvétel 1970 körüli, az asszonyt oroszosan Klavgyija Plotnyikovának hívták, a nyelv, amelyen megszólal, a kamassz, egy déli szamojéd nyelv.
Egy nyelv, ami mellett ma már egy diszkrét kereszt jelzi az enciklopédiákban, hogy kihalt.
Az ember megrendülten hallgatja a fekete ruhás, töpörödött öregasszonyt, aki unokák helyett már csak a kamerának adta tovább azt a néhány mondatot, amire még nagyszüleitől emlékezhetett. Talán éppen azért ennyire megrázó, mert ilyen közeli: Plotnyikova asszony 1989-ben hunyt el, népéből lábjegyzet maradt, másfél perc egy YouTube-ra feltöltött, régi észt-finn dokumentumfilmben, aminek gyér közönségén túl csak a történészek, vagy az uráli nyelvek fanatikus rajongói tudhatnak róla, hogy volt valaha egy nép, amelyet kamasszoknak hívtak, s amely a történelmi Magyarországhoz mérhető területen terelgette rénszarvasait. A dicsőséges Szovjetunió csak a kegyelemdöfést vitte be a már a cáriak alatt eloroszosított népnek –
így ezúttal nem genocídium történt, „csak” etnocídium, az emberanyag maradt, a kultúrát kiradírozták.
Puszta véletlen, hogy a finn nyelvész-kutató, Kai Donner 1914-ben fonográfra rögzítette a „kamassz sirámot” az egykor nagy népről, annak elhagyott fekete hegyeiről, a pusztulás szelíd bánatáról a mohaszagú uráli rengetegek mélyéről; s az is, hogy az észt filmesek 1970-ben még találkozhattak Plotnyikovával a történelem valószínűleg első és utolsó kamassz nyelvű filminterjúja kedvéért.
Furcsán összetett érzés apává válni. Az ember egyfelől sok tekintetben óvatosabb lesz, kerülni kezdi a kockázatot minden értelemben, köti a felelősség. Másfelől viszont megcsapja a halhatatlanság mámorító érzése is –
hiszen a kis emberpalántában ott él az elmúlt generációk végtelen sora, s benne rejlik a jövendő nemzedékek ígérete, a túlélésé: mi megmaradunk.
Illúzió lenne?
Egy felvidéki ismerősöm mesélte: a lehetetlen módon húzott határokon túl olvad a magyar, mint a februári hó; van, aki szlovák iskolába kerül, szlovák barátok közé, szlovák párt választ,
rúgja le magáról a kellemetlen örökséget, s egyetlen emberöltő alatt vész el minden, amiért tíz korábbi vérét, verejtékét adta.
Mindenki ismeri a tíz leggyakoribb szlovákiai családnevet – beszédes a lista, még ha torzít is kissé. De a veszteségeknek csak egyik fele a pozsonyi asszimilációs prés, a másikat az egyébként mélységesen megérthető egyéni döntések sokaságától szenvedi el a közösség. „A mama elbüszkélkedik vele, hogy milyen jó állásba jutott, milyen jól elhelyezkedett a fia Amerikában, elvett egy szép lányt, két unoka is van már; meg sem kérdezem ilyenkor, hogy az unokák tudnak-e magyarul – tudom, hogy nem” – hát így. Emberileg érthető, ki ne szeretné, hogy boldog legyen a gyermeke, akárhol is éljen – nemzeti szempontból tragédia, hogy pont a legfontosabb örökség továbbadására valahogy nem jutott már energia.
Ideát, ahol megadatik a kesergés luxusa, az ember sokszor hajlamos beletörődni a mindennapok apró híreibe:
hogy az eltótosodott Érsekújváron az új pap betiltotta a magyar misézést; hogy éjjel megint lefújták a magyar településnév-táblát az unatkozó dák daliák, hogy megint piszkoskodtak, s most főleg az ukránok.
Elvégre akármi is történjék, „áll még Magyarország”, ahogy az első, mára szinte teljesen felmorzsolt frontvonalon álló csángók éneklik, már, ahol éneklik még; van anyaország, van végső menedék. S persze, egy tizenpármillió ember által beszélt nyelv, megélt kultúra nem halhat csak úgy ki, mint szegény kamasszoké. Kibekkeltünk tatárt, törököt, labancot és szovjetet, él a nyelv, él a kultúra, él a nemzet – de csak amíg éltetjük. Immár nem harccal, hanem munkával, apró feladataink elvégzésével, nem csak az anyanyelv napján – most volt az is, február 21-én –, hanem mindennap. Mert mindebből semmi sem magától értetődő, semmi sem automatikus – és főként semmi sincs ingyen. Csak a kereszt a Wikipédián.
***
Nyitókép: MTI/Illyés Tibor
Mert hiába sakkozgattak itt emberek olykor ötszázezer forintokkal reggeltől estig, ha eközben egy titkos bugyorban lapult még néhány raklapnyi pénz, ami csak arra várt, hogy olyanoknak legyen kiosztva, akik egyrészt nem szorulnak rá, másrészt pedig nem érdemlik meg.
Erősen indult kulturális szempontból az új esztendő. De mi vár még ránk?
Minden évforduló jó a számvetésre, sőt a magyar kultúra napja arra is, hogy büszkék legyünk a hazára. Petri Lukács Ádám írása.
A valódi kultúrának nincs iránya. A művészetnek nincs iránya. Illetve van, de az nem horizontális, hanem vertikális irány. Felülről érkezik, onnan, ahol az istenek élnek. Pont. Győrffy Ákos írása.
A magyar kultúra napja azért fontos, hogy erre is ráirányítsa a figyelmet.
Kis kitekintéssel kezdjük a részt a Fudzsihoz, majd megérkezünk Tokióba, ahol első állomásunk a Liszt Intézet Tokió, mely a magyar kultúrát népszerűsíti Japánban.
„A táblázat, amit Magyar Péter a Facebook-oldalára kitett, csak megtévesztésre alkalmas” fogalmazott – a Fidesz frakcióvezetője.
Az első fecske megvan, jöhet a többi.
