Megint lecsapott a Facebook-pallos – vagy megbolondult az algoritmus, vagy épp ellenkezőleg, most jön a bekeményítés

Olvasom a heti kötelező lejárató cikkszemlét a veszélyes Elon Muskról a Telexen (a cím szerint „messiáskomplexusos, csapongó milliárdos”, aki csúnyán bele akar szólni a politikába, és befolyásol dolgokat, noha senki nem szavazott rá, micsoda dolog ez, egy tisztességes, nyílt társadalomban alapítványokon keresztül történik mindez, nemde?), közben egyre-másra jönnek szembe ismerősök és – különféle Facebook (bocsánat: Meta)-csoportokban – ismeretlenek értetlenkedései üzenetben, hozzászólásban, telefonon. Arról panaszkodnak, hogy a közösséginek hazudott Zuckerberg-féle médiaóriás felületéről értesítéseket kaptak, miszerint a cenzorok törölték ezt vagy azt a tartalmukat – ráadásul láthatóan mindenféle rendszer vagy értelem nélkül.

Bár ott volt például Sebes Gábor,

(a demokrata amerikai elnök reputációjára valamiért kiemelten figyelnek az oldalnál), a zöm azonban még csak nem is hogy nem ment szembe a progresszív doktrínákkal, hanem tökéletesen apolitikus dolgokat posztolt.

Ilyen volt Boccaccio Dekameronjából egy novellarészlet. Például. Vagy éppen az Országos Széchenyi Könyvtár bármely megosztott linkje, beleértve egy digitalizált mesekönyvet – ott a kiberbiztonsági okokat jelölték meg a szorgoskezű cenzorok.

de egy meztelen női hátat sem bírt elviselni az algoritmus, mert nem látszott rajta a melltartópánt, így „kéretlen szexuális tartalomként” ment a levesbe. Megint más egy nívós, köznevelésért járó díjat kapott, az erről készült posztra mondta azt a Facebook, hogy veszélyes, de olyan is akadt, aki az önellátó gazdálkodás kapcsán a helyes legeltetésről értekezett egy posztban, s ezt darálta be a rendszer. Én meg egy fontos életeseményemhez érkezett gratulációkra írtam sorba a köszönömöket, amikor

Mondhatnám – sajnálattal – hogy eddig semmi szokatlan: a Facebook algoritmusa egyre idiótább, a teljes foglalkoztatás jegyében egyre csekélyebb értelmi képességű mezei egereket alkalmaznak a berlini és dublini cenzúrahivatalokban, Zuckerberéknek a progresszív oldal iránti toleranciája és a konzervatív tartalmak ellen viselt keresztes hidegháborúja is régóta ismert.

Sőt, az sem új, lassan beleszokunk, hogy fellebbezésnek, vitának helye nincs, ha az algoritmus vagy valamelyik hús-vér gyógyegér úgy dönt, hogy így vagy úgy, de problémás amit megosztottál, akkor az bizony le fog kerülni, és néhány figyelmeztetés után az oldaladat is lekapcsolhatják. Százból egy esetben revideálják a döntést, jellemzően azt is csak akkor, amikor már igazából mindegy.

Ami mindehhez képest igazán újdonság volt számomra egy másik letiltott tartalmamnál, hogy nemcsak a fellebbezés lehetősége vagy az érdemi magyarázat hiányzott (a logikát már rég nem keresgélem), hanem konkrétan azt sem sikerült megtudnom, mely posztom verte ki a biztosítékot odaát. Telefonon így nézett ki az értesítés, belekattintva meg várt a nagy büdös semmi.

Ekkor jöttem rá, hogy ténylegesen szintlépés történt:

A bűnösség vélelme (vagyis akkor talán elengednek, ha ártatlanságod bebizonyosodik) még alap mindkét szisztémában, ahogy az idióta és folyton változó, a kívánttól eltérő gondolkodás elnyomását elősegítő szabályok, illetve ezek betartatásának teljes következetlensége.

De az, hogy még azt is neked kell kitalálni, hogy miért vittek be és miért vertek hülyére, egyáltalán minek az elkövetése miatt kellene önkritikát gyakorolnod vagy mit kellene elkerülnöd a jövőben, már az érett negyvenes, korai ötvenes évek rendszerét idézi. Ennek persze van a rendszer szempontjából hátránya is: az érintett személy vagy csoport kialakítja a túlélési stratégiáit; nem egy csoportot láttam, ahol már a sokadik sorszámnál tartanak, és a második-harmadik figyelmeztetésnél szervezni kezdik a tartalékot. Mint például az Eastern Europistan 5.0, vagyis ezen a néven az ötödik csoport, ahol egyébként térségünkből és a térségünk iránt érdeklődőkből verbuválódott tízezres csapat vígan osztogatja meg saját hazája posztszovjet építészetét, fővárosa méteres kátyúit és fura népszokásait, közben küldi el a szomszédját annak a szőröstalpú nénikéjébe, s bár ezen senki nem sértődik meg, a progresszív cenzorok ezt is jobban tudják, mint az érintettek, s ezért átlagosan háromhavonta kilövik a csoportot.

Mindazonáltal ennek a típusú cenzúrának a rendszer számára számos előnye van, például amellett, hogy a delikvens lassan természetesnek veszi a Facebook egyeduralmát afölött, mit kommunikálhat nyilvánosan az online világban és mit nem,

és meg sem kockáztat olyan tartalmat, aminél szerinte rezeg a léc. Odaát Dublinban vagy Berlinben erre az algoritmus-présen tekernek még egyet, és ami még tavaly szabad volt, ma már harmincnapos tiltással jár. Visszamenőleg érvényesítve.

Mit lehet mindehhez hozzáfűzni? Talán csak azt, hogy Elon Musk színrelépése a Twitter (immár X) megvásárlásával és átalakításával mindenki számára üdvözlendőnek kellene, hogy legyen, aki nem csak addig a szólásszabadság híve, amíg a sajátja védelméről van szó. Hiszen pontosan az történt, amit a rendszer haszonélvezői mindig javasoltak – ahogy kivillant a progresszív zuckerlóláb, annál bátrabban – azoknak, akik kifogásolták például a konzervatív tartalmak lecsavarását vagy vélemények elhallgattatását, s ami valahogy így hangzott: ha nem tetszik, csináljatok magatoknak! Vagy a piac diktál, ha lesz rá igény, úgyis megcsinálja valaki – tették hozzá, s közben a szofisztikáltabbja legalább elnyomta a kikívánkozó kaján farkasvigyort. Most lett egy nem progresszív elvakultságú, nagy elérésű platform, és megindult a lejáratás a mainstreamben minden szinten az X ellen és gazdája, az elektromos autói miatt nemrég még pajzsra emelt Elon Musk ellen.

Persze nem érdemes messiást látni a dél-afrikai származású milliárdosban: Musk annyit tett hozzá ehhez az egészhez, hogy önfejű, kiszámíthatatlan, és láthatóan nem hajlik a progresszív szép szóra és a véleménykonszern-logikára.

Ami a liberális, kapitalista ideológia szerint egy jó dolog – kivéve, ha rajtuk kívül más is részt akar venni rajta.